Vidar Helgesen, az International Institute for Democracy and Electoral Assistance (IDEA) főtitkára azt a kérdést járja körül az Open Democracy webmagazinban, hogy Az elmúlt év két világpolitikai szempontból meghatározó eseménye – a globális gazdasági válság és Barack Obama elnökké választása – milyen következményekkel jár a demokratikus átalakulásra nézve. A kutató amolyan igazi liberálisként és demokrataként, valamint az amerikaiakra olyannyira jellemző buta naivitással elemzi az elmúlt húsz évet, mintha a liberális demokráciák fogalmi meghatározásain túl nem is létezne más, az emberi értékek és az emberiség boldogsága csakis a gazdaság-Obama-demokrácia háromszögében értelmezhető. A tanulmány igazi példája annak, hogy miként látja egy hülye amerikai a világot, ugyanakkor mély szomorúsággal állapíthatjuk meg, hogy a Vidar Helgesenhez hasonló „értelmiségiek” meglátásai könnyen a nagypolitikai értelmezési-cselekvési mezejében köthetnek ki. Zárójelben a tanulmány szerkesztett változatához hozzáfűzött megjegyzéseink.

Az 1989-es világpolitikai fordulatot követő éveket euforikus várakozások jellemezték. A hidegháború lezárultának és a szovjet rendszer összeomlásának évében Francis Fukuyama amerikai filozófus az azóta klasszikussá vált A történelem vége című esszéjében így jellemezte az eseményeket: „Nem pusztán a hidegháború ér most véget, nem csak a második világháború utáni korszak zárul le, hanem maga a történelem ér véget. Az emberiség ideológia fejlődése lezárul, és egyetemessé lesz a nyugati liberális demokrácia, mint az emberi kormányzás végső formája." Fukuyama azt jósolta, hogy bármi is történjen 1989 után, a liberális demokráciák intézményrendszere végső győzelmet aratott. Politikai elnyomás és háborúk előfordulhatnak, de a liberális demokráciának nincs és nem is lesz alternatívája. Az ideológiai viták idejétmúlttá váltak: a második világháború végén a fasizmus, a Szovjetunió összeomlásával pedig a szocializmus szenvedett végső vereséget. (A fasizmus bukása feletti örvendezés ma már szinte kötelezőnek számít egy demokrata számára, akárcsak a „barna veszély” elleni küzdelem. Ám az elmúlt húsz évben a demokráciák és az információs korszak adósak maradtak a második világháború valós törésvonalainak a feltárásával, a nemzetiszocialista Németország és a fasiszta Olaszország a maitól merőben eltérő gazdaságfilozófiájának hű bemutatásával. Talán nem véletlenül, de ehhez tegyük hozzá azt is: a szabadság-liberalizmus-demokrácia bermudai háromszögében lassan több tabukérdés keletkezett, mint a diktatúrák idején. Elég, ha csak a holodogma kutatását – és nem csak a tagadását – büntetendő jogszabályokra célzunk. Elmaradt a kommunista bűnösök felkutatása és megbüntetése, a bolsevikok elleni Nürnberg, ami nélkül a liberális demokráciák törvényeinek nincs – és nem is lehet soha – morális alapja. A posztkommunista országokban olyanok kerültek hatalomra – a demokrácia dicsőségére – akik a bolsevik diktatúra kiszolgálói, haszonélvezői voltak. Ami még ennél is szomorúbb – és a nyugati liberalizmus morális bűnét kifejezetten jellemzi – a demokráciájukra oly büszke államok vezetői tárgyalópartnerként fogadták el a neobolsevik kapitalistákat. Ugyancsak téves, sőt, bűnös helyzetértékelés, miszerint a szocializmus összeomlott volna. Túl az értelmezési hibán – szocializmus, mint szociálisan érzékeny politikai irányzat, a szerző itt a kommunista diktatúrák fogalmi visszaélését sem ismeri fel – a kommunizmus, mint ahogy a szocializmus sem, nem bukott meg. A posztkommunista országokban vagy uralmon vannak, mint hazánkban, vagy erősödőben, mint Németországban a Die Linke például. A fenti tévedések felismerésével valószínűleg a szerző közelebb jutott volna a liberális demokráciák válságának a megértéséhez, ám ehhez olyan szellemi szabadság szükségeltetik, amelyet felvállalni nem merészel. A gyávaságnak megalkuvás, a megalkuvásnak butaság, a butaságnak pedig téves helyzetértékelés lett az eredménye.)

Azóta kiderült, hogy az ideológiák halálára vonatkozó jóslatok túlzónak bizonyultak. A Fukuyama által a Szovjetunió összeomlásakor és a hidegháború lezárultakor győztesnek kikiáltott liberális demokráciák újabb kihívókra akadtak: a globális iszlamista mozgalmakra, a latin-amerikai baloldali populista rezsimekre, a kínai kapitalista kommunizmusra, az antiglobalista mozgalomra és az orosz szuverén demokráciára. A demokrácia globális győzelme elmaradt. (Ez azért nagyon átlátszó indokkal leírt kesergés, amolyan zsidó ajvékolás. Miért lenne az baj, ha a liberális demokráciák kihívókra akadtak? Igaz, józan embert nem vonzanak a latin-amerikai vörös indiánok által működtetett rendszerek, sem a kínai bolsevik-kapitalista modell, ám az orosz szuverén demokrácia igenis csábító lehet. Ez viszont egyáltalán nem baj, az önelégültségükben tobzódó nyugati gondolkodókat legalább szellemi tevékenységre sarkallja – bár ennek eredménye, tekintve e tanulmányt is meglehetősen kétségesek lennének – ám a liberalizmus oly nagyszerű értékének tartott piaci verseny most visszaütni látszik. Az ideológiák piacán egyre több árú tűnik fel, amelyek előállítását, de terjedését sem tudja az AEÁ befolyásolni. A válság okainak elemzésekor ebből is ki kellene indulnia a szerzőnek. Az antiglobalizmus kihívóként való bemutatása pedig a fogalmi gyilkosság körébe sorolható: az említett mozgalom semmi más, mint a jelenlegi világrend és nyugati szemlélet kritikája, sok jogos és néhány jogtalan vádra alapozva. Ennyi, ettől még nem kellene megijedni tőle, hacsak a cél nem az, hogy a hibákat takargassa a szerző.)

Helgesen szerint az elmúlt év két világpolitikai szempontból is meghatározó jelentőségű eseménye - a globális gazdasági válság és Barack Obama elnökké választása – nagyban befolyásolhatja a demokráciák kilátásait és a további demokratikus átalakulások esélyét. (Talán a szerző Obamától kapja a fizetést, vagy csak saját kútfejéből kiindulva nyal be csontig az amerikai elnöknek, bár igazából ez már nem is kérdés. A lényeg, hogy ekkora bődületes baromságot leírni sem szabadna a liberális demokráciák kihívójaként feltüntetett társadalmi rendszerekben, ami azért jól jelzi azok életképességét. A globális gazdasági válság egy sor, a nyugati értelmezési bűnök és diktatórikus világképből fakadó események láncolata, ahol a multinacionális cégek az elmúlt évtizedekben nem mutattak semmi szociális érzékenységet, a moralitást a piac és a gazdaság logikája írta felül, amit – ha tetszik, ha nem – az emberek többsége megérzett, ha nem is értette meg azokat. Így, a kánaáni ígéretekért cserébe most ugyanazokat az arcokat vagyunk kénytelenek elviselni a tévé képernyőin, akik ide sodortak minket, és továbbra is hazudoznak, miközben az életszínvonal zuhan. Így pedig nehéz lesz a liberális demokráciák védelmében bármit is felhozni. )

Barack Obama amerikai elnök külpolitikája nagyban különbözik elődjétől. Míg George W. Bush külpolitikáját a világot barátokra és ellenségekre osztó manicheus gondolkodásmód határozta meg, Barack Obama nem fogadja el a civilizációk harcára vonatkozó konzervatív realista tézist. Obama az Egyesült Államokat nem globális rendőrnek tekinti. Hisz a párbeszéd erejében, és a konfliktusokat elsősorban tárgyalásos módon kívánja rendezni. Ami pedig a demokrácia jövőjét illeti, Obama - ellentétben George W. Bush-sal - nem híve a demokrácia exportjának. Helgesen szerint ez azonban nem jelenti, hogy az új amerikai elnök nem tartja fontosnak a demokráciát: Obama hisz a demokratikus intézményrendszerben, de elveti annak lehetőségét, hogy a demokratizálást kívülről rá lehet erőltetni egy államra.

A gazdasági válság még Obama elnökké választásánál is nagyobb hatással lehetnek a demokráciák jövőjére. Az elhúzódó recesszió egyszerre jelent veszélyt és lehetőséget – véli Helgesen. A demokratikus rezsimek számára komoly kihívást jelentenek a gazdasági válság miatt erősödő társadalmi feszültségek. A munkanélküliség növekedése és a recesszió erősíti az idegengyűlöletet, és növeli a demokratikus intézményrendszerrel szembeni ellenérzéseket. Főleg a gazdaságilag kevésbé fejlett, fiatal demokráciák vannak veszélyben, ahol sokan egyenesen a demokratikus intézményrendszer számlájára írják a gazdasági és a szociális gondokat. (Azt, hogy ez nagyban a demokratikus intézményrendszer hibája is, a szerző nem említi meg. )

A nem demokratikus államokban azonban a fentivel ellentétes folyamatok indulhatnak el a válság nyomában, ám a következmények megjósolhatatlanok. Egy demokratikus országban az elégedetlen választóknak lehetősége van a rendszer keretein belül kifejezni elégedetlenségüket: leválthatják a kormányt. (Ami, elég ha csak Magyarországot nézzük, de a példa majd minden liberális demokráciában érvényes, semmire sem megoldás. Egyik párt sem lép ki a globális értelmezési keretből, egyik párt sem hajlandó a jelenlegi judaista gazdaságfilozófiától eltérő koncepciót felállítani, követni. A változás csak cirkusz, a rómaiaknál annyival viszont butábbak a liberálisok, hogy kenyeret már nem adnak a népnek. Így elkerülhetetlen lesz, hogy Európa népei előbb-utóbb fellázadnak minden ellen, amit a jelenlegi világrend képvisel.)

Ott, ahol nincsenek szabad választások és nem többpártrendszer van érvényben, erre nincs mód. Az antidemokratikus országokban az elégedetlenek automatikusan a rendszer ellenségeivé, potenciális forradalmárokká válnak. A hatalmon lévők tudják ezt, ezért lehetséges, hogy mindent elkövetnek annak érdekében, hogy csírájában elfojtsák a kritikát, mint ahogyan tette ezt a kínai kommunista vezetés 1989-ben, a Tienanmen-téri vérengzéskor. (Vagy teszi ezt a mai napig a tibetiekkel és az ujgurokkal szemben, amire a nyugati világ még csak a fejét sem kapja fel, sőt, vígan üzletel az antidemokratikus Kínával.)