2017. július 23., vasárnap, Lenke napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
10:27 Vendég fegyverezte le a késsel és játékpisztollyal próbálkozó rablót egy kaliforniai Starbucksban10:05 Petícióban követelik az Újpest-szurkolók régi címerük visszaállítását 09:45 "Nem így kellett volna eljárnom" - rájött az Orbán-hívő esküvői fotós, hogy kamera előtt nőt bántalmazni nem jó ötlet09:14 Újabb oroszellenes amerikai szankciók: a republikánus-demokrata nagykoalíciót nem hatotta meg Trump08:48 Kovács Sarolta egyéniben és csapatban is ezüstöt nyert az öttusa-Eb-n08:19 Egy év alatt 21 ezer illegális akadt a szerb járőrszolgálatnak a horgára07:47 Már a trafikokban az egységes csomagolású cigaretta07:25 Kétnapos sztrájkot tart a jövő héten a venezuelai ellenzék07:09 Óbarok és Répceszentgyörgy választja ma meg új polgármesterét06:54 Több tucat dzsihadistát bombáztak le Irakban23:35 A Habony-propaganda kibogozta a nagy igazságot: a magyarok rokon lelkek a zsidókkal22:29 Budaházy újra felteszi a kérdést: örüljek, hogy nem vagyok börtönben?22:18 Szomorú a BKK és a T-Systems, mert miattuk készenlétisek hurcolták el a rendszerüket "feltörő" fiút22:09 Tűzszünet Szíriában: Damaszkusztól keletre szombattól szünetel a harc21:15 Varsóban fellélegezhetnek: Orbán megígérte, hogy megvédi a lengyeleket Brüsszeltől - néhány hónapja még elárulta őket
24 óra legolvasottabbjai

Friss hírek :: :: Hozzászólások

Domokos Endre János: A harc már nem a hatalomért, hanem a lelkekért folyik - hogyan lett az egykori Soros-kedvenc Orbán Viktorból a szegény ember Hunyadi Jánosa?

Reklám

A Kitartás.net közölt interjút nemrég a Pax Hungarica Mozgalom vezetőjével, Domokos Endre Jánossal. Hogyan lett az egykori Soros-kedvenc Orbán Viktorból a szegény ember Hunyadi Jánosa, mennyire életképes napjainkban a hungarizmus, hogyan fogyott el a levegő a néppártosodó Jobbik elől migránsügyben? Többek között ezekről is kifejti véleményét a mozgalomvezető az alább közölt interjúrészletben, melyet Lantos János készített.
- Kitartás! Üdvözöllek a Kitartás.net szerkesztősége nevében. Mondhatjuk, hogy mozgalmas évünk volt, de ami igazán lázban tartotta hazánkat idén, az kétségkívül a migránsválság volt. A Fidesz úgy tűnik, átvette a szélsőjobb retorikai elemeit, és ez be is jött nekik, ami által kissé légüres térbe kerültek a tőle jobbra állók. Mi lehet erre a - látszólag - patthelyzetre a megoldás?
A természetellenes multikulturalizmus veszélyeire az európai hazafias szervezetek már évek, évtizedek óta figyelmeztettek, ahogy a demográfiai összeroppanás veszélye is régóta ismert a szakemberek (és így nyilván a politikusok) előtt. Az is régóta ismert és bizonyított, hogy a tér-, és kultúraidegen tömegek betelepítése nemhogy nem oldja meg a demográfiai válságot, hanem (a mohamedán nők magasabb termékenységi rátája miatt) éppen tovább mélyíti és az amúgy is túlterhelt jólléti rendszer összeomlását is felgyorsítja. De az uralkodó eliteknek nem állt érdekében a válság megelőzése, az pedig végképp nem, hogy a válságra – ahogy a XX. század húszas-harmincas éveiben – a nevezett eliteken kívül álló erők nyújtsanak megoldást.
Éppen ellenkezőleg (hogy kapzsiságból, ideológiai elvakultságból vagy számításból, nehéz megmondani): a krízist nemcsak hogy hagyták elmérgesedni, de az illegális bevándorlók tömeges beengedésével, a multikulti erőltetésével kellőképpen el is mélyítették, hogy aztán – kifogva a szelet a szélsőjobb vitorlájából – egyszer csak (ha már nagyon nagy a baj) majd maguk álljanak elő a saját maguk által okozott válság megoldásával (ez még nem következett be). Így válhatott ez egykori Soros-kedvenc Orbán Viktorból a szegény ember Hunyadi Jánosa, a „bevándorlók réme” (lelki szemeim előtt fel is sejlik néha, hogy a kalifátus mélyén Terror Pistáné valahogy így fegyelmezi renitens gyermekét: „Juszuf, ha nem eszed meg a piláfot, szólok Orbán Viktornak!” – bár arrafelé Putyin ma nagyobb mumus)...
A Fidesz számára a bevándorlás – noha hazánk egyelőre nem cél-, csupán tranzitországa a migrációnak – egy valóságos kommunikációs főnyeremény, jó érzékkel ki is aknázták már az év elejétől fogva, mintegy megsejtve az európai közhangulat várható változását. A számításuk be is jött (úgy tűnik Habony Árpád két ibizai kiruccanás közt azért értelmes tanácsokkal is ellátja a gazdáját), hiszen (kissé kisarkítva) Nyugat-Európában a tavaszi „Willkommenskultur” helyén év végére csak a felgyújtott migránstanyák füstölgő romjai maradtak. Így az ősszel még a Keletiből migránsokat furikázó osztrákok is – érdekes, hogy a szlovénekhez már nem küldtek Bécsből autókat a jövevények elé – ma inkább kerítést (ami igazából nem is kerítés...) építenek és visszaküldenék tegnapi kedvenceiket, mintegy Orbán Viktort igazolva, aki „Európa kesznyéteni gazdájából” karácsonyra már az év embere lett, s akinek Konrád Györgytől kezdve Paul Lendvaiig mindenki tapsol.
A migráció tehát remekül eltereli a figyelmet a belső problémákról (elsősorban a kivándorlásról, de ezen kívül van még bőven), miközben pártunk és kormányunk a haza és Európa utolsó védőbástyája – rendkívül hálás és kifizetődő – szerepében tetszeleghet. Egy honmentő hőst ugyanis nem illik a hon-, és kontinensmentésben olyan pitiáner dolgokkal zavarni, mint korrupció, földmutyi és hasonlók, hiszen aki ilyet tesz, az nyilvánvalóan hazaáruló, terrorista, antiszemita, illetve Brüsszel, az MSZP, az Iszlám Állam és a Jobbik fizetett spiclije, ezért intenzíven szégyellje magát. És éppen ez az a momentum, ami a kormány szándékának őszinteségét megkérdőjelezi. A migráció kérdése olyasmi szerepet kezd betölteni az Orbán-rendszer önlegitimációjában, mint Horthy alatt Trianon (minden rossz forrása) és a revízió (megoldás minden problémára). Ez az a kérdés, amelyben a hatalom maga mögött tudhatja a politikai spektrum legnagyobb részét, amelyre hivatkozva minden kritikát a nemzeti egység megbontásának és árulásnak tud beállítani, elfedve az orbáni uram-bátyám világ minden mocskát.
A kormány tehát alaposan bebetonozta a pozícióját, miközben Európa-szerte komoly tekintélyt harcolt ki magának (elég itt csak a francia szélsőjobb Orbán melletti szimpátiatüntetését megemlíteni). Éppen ezért elég nehéz most fogást találni rajta, ügyesen manipulálja az emberek érzéseit, lovagolja meg félelmeiket. A „szélsőjobb” (ez alatt itt elsősorban a rendszer részeként elfogadott formációkat, elsősorban a Jobbikot értem) „légüres térbe kerülése” viszont nem csak a kormányzat ügyes kommunikációs stratégiájának tudható be. Ugyanis a migrációs válság szerintem nagyjából annyira hiányzott a metafizikai tradícióval kacérkodó Jobbiknak, mint mókusnak az erdőtűz. Így fordulhatott elő, hogy miközben a Jobbik – néppártosodás fedőnéven – cuki kutyusok toborzásával, önmagától való elhatárolódással volt elfoglalva és inkább kerülte a témát, a Fidesz – időben kapcsolva – egyszerűen beelőzte jobbról. Amikor a Jobbik is – kénytelen-kelletlen – ráharapott a témára, azt meg korábbi barátai vették rossz néven...
Az eddig mondottakra tekintettel szerintem elsősorban a kormány manipulatív szándékára (a migrációskérdés csak eszköz) kell felhívnunk a társadalom figyelmét, rámutatva arra, hogy a Fidesz által alkalmazott megoldások csupán tüneti kezelést jelentenek, elsődleges céljuk nem a probléma megoldása, hanem a figyelemelterelés és a hatalom bebetonozása. Egyidejűleg valós megoldásokat, működőképes alternatívákat kell letenni az asztalra (kritizálni ugyanis mindenki tud). Így, amíg a Fidesz – minden látszólagos kuruckodása ellenére – csak az Európai Unióban tudja elképzelni Magyarországot, addig a hungaristák nem a Brüsszel kegyeiért való versengésben, hanem a kelet-európai nemzetek történelmi megbékélésében és összefogásában, egy erős kelet-európai államszövetségben látják a megoldást. E felé már meg is tettük az első lépést, amikor idén októberben a Magyar Nemzeti Arcvonal és a Pax Hungarica Mozgalom küldöttsége a lengyelországi Częstochowában együtt állt ki a többi visegrádi ország hazafias szervezetivel Európa iszlamizációja ellen. Az itt megkezdett út folytatásaként reményeink szerint a 2016-os Becsület Napján a – Częstochowában szintén velünk masírozó – Slovenská Pospolitost is képviselteti magát.
Zoom
- Nem régen történt a párizsi mészárlás, szerinted hová vezet ez a folyamat, legyőzhető-e az Iszlám Állam?
A derék kulturális marxisták, amikor a kritikai filozófiát megalkották (amiből a világunkat uraló politikai korrektség kicsirázott), csupán a nyugati világ fölötti hatalom átvételére próbáltak egy a XX. század elején – a munkások érdeklődésének hiányában – befuccsolt proletárforradalomnál jobban működő módszert kitalálni. Ezért Marx gazdasági determinizmusát kulturálisra cserélték és a javak és termelőeszközök igazságtalan elosztása helyett az Európa létalapját biztosító keresztény kultúrát tették meg fő ellenségnek, amit mára nagyrészt sikerült is elpusztítaniuk. A marxizmusra nem kellőképpen fogékony, az európai kultúrához még másfél század liberalizmus után is lelke mélyén ragaszkodó proletariátust pedig egyszerűen lecserélték egy olyanra (bevándorlók, faji, vallási és szexuális kisebbségek), amelyet reményeik szerint jobban fel tudnak használni saját céljaikra.
A hippikkel, buzikkal, pogányokkal, feministákkal és New Age-hívőkkel nem is lett volna különösebb probléma, hozták a kötelezőt, csinálták (csinálják), amit a frankfurti agytröszt elvárt tőlük, hasznos és engedelmes eszköznek bizonyultak a keresztény kultúrkör szétverésében, így a hatvanas évek ellenkultúrája a XX. század végére fősodratú kultúrává küzdötte fel magát. Éppen ezért nem véletlen az sem, hogy nyugaton a bevándorlóknak (ahogy nálunk a cigányoknak) szinte mindent szabad volt, a hatóságok is őket védték az őslakosság rovására. Ez – az európai identitás és kultúra lerombolása mellett – az emberek érzelmi megdolgozását is szolgálta, hogy könnyebben el tudjanak fogadni egy totális diktatúrát (ami majd „megvédi őket” a bevándorlóktól, cigányoktól, akik idővel egymásra fognak találni). De a rettegés, amelyből az Európai Egyesült Államoknak kellene kiemelkednie, a lakosságról egyre jobban kezd átragadni az elitre is. A gólem, amit Európára szabadítottak, önjáróvá vált és a rabbi ellen fordult: saját célja és akarata van.
Zoom
A multikulti látványosan és irányítottan haldoklik, ezért a – mindig is eszközként kezelt – szent tehenek egyes csoportjai (bevándorlok, cigányok) kezdik elveszíteni korábbi sérthetetlenségüket, baloldalról, sőt néha még zsidó szervezetek részéről is egyre keményebb kirohanások jelennek meg ellenük. Még Imre Kertész is rádöbbent, hogy Ahmedék nem olvasnak Sorstalanságot (ha mégis, csak azért, hogy ötleteket merítsenek belőle), sőt Eurábiában fő művét már „Auschwitz: régi szép idők” címen lesz kénytelen, könnyes nosztalgiával kiadni. Kertész szerint „gyilkos világ kezdődik, rasszizmus, nacionalizmus; Európa kezdi felismerni, hová juttatta őt liberális bevándorláspolitikája. Hirtelen ráébredtek, hogy olyan állatfajta, amelyet multikulturális társadalomnak hívnak, nem létezik. [...] Az általános félelem és hisztéria keltette indulatok által felkavart mélységekből előbukkanó politikusok inkább a saját hatalmuk javára akarják fordítani a helyzetet, semmint hogy valódi megoldásokon törnék a fejüket. Magyarán: megnyílt a lehetőség új diktatúrák előtt, amelyek a veszélyhelyzet ürügyén elsősorban a saját állampolgáraikra hoznak veszedelmet.”
Az események felgyorsulni látszanak, s a végkifejlet egyre határozottabb körvonalakat kezd ölteni. A 2015-ös párizsi merényletek is ebbe az irányba mutatnak, a Kertész által említett „általános félelem és hisztéria” lassan elborítja Európát, így a folyamatot elindító Iszlám Államra az európai eliteknek lassan már nem lesz szüksége (az öböl-menti eliteknek viszont igen, így felszámolása még eltarthat egy darabig...). A bevándorlók (ahogy Kelet-Közép-Európában a cigányok) eddig is túlreprezentáltak voltak a bűnügyi statisztikákban, de erről – a politikai korrektség nevében – nem illett beszélni. A NO-GO Zónák, az utcán járókelőket zaklató „saríarendőrségek”, a megerőszakolt európai nők tömege, az iszlám ellen felszólaló majd meggyilkolt politikusok, értelmiségiek, aktivisták halála alig-alig érte el a balliberális média ingerküszöbét, s ha mégis, akkor a PC szabályainak megfelelően természetesen az áldozat, vagy a társadalom volt a hibás (ahogy nálunk cigányügyben). A párizsi merényletek (ideértve a januári támadást is a zsidó hecclap szerkesztősége ellen) ezt a tendenciát törték meg, ezeket a cselekményeket már nem lehetett a szőnyeg alá söpörni (sőt: januárban hirtelen mindenki Charlie lett...), a megszokott áldozathibáztatás pedig (mivel januárban az áldozatok többsége zsidó volt) a „gondolatbűn” határát súrolná (a PC dogmatikája szerint ugyanis a zsidó eredendően ártatlan, még akkor is, ha nem).
A – bolsevizmushoz hasonlóan pusztán eszközként használt – liberális demokrácia tehát nem ágyban, párnák közt fog kimúlni. Az impotens liberális állam cselekvőképtelensége egyre nyilvánvalóbbá válik (néhol már most is úgy érzik az emberek, hogy szétesett és magukra hagyta őket, lásd pl. 2009-ben megjelent Szabó Máté-intrjú), az állami erőszakmonopólium – amely néhol napjainkban is jelképes csupán – megszűnik, az erősebb kutya elve érvényesül. Nyugaton napjainkban sem példátlan faji zavargások fognak kitörni, Európa nagyvárosaiban párhuzamos társadalmak jönnek létre, a terrorizmus a mindennapok részévé válik. Mindez nem véletlenül történik, hanem tudatosan irányított folyamat, ahogy a válságok, háborúk is. Ennek hatására – mintegy közkívánatra, a népóhajnak engedve – egy karizmatikus vezető irányításával (Orbán Viktor úgy tűnik nagyon hajt erre az „Európa megmentője” szerepre) olyan orwelli rendszer fog kiemelkedni a káoszból, amely a demokrácia, a szabadság és a jólét (stb.) védelmében totális ellenőrzést fog gyakorolni az emberek élete, gondolatai fölött, tetszetős látszatmegoldásokat kínálva minden problémára. Tehát napjainkban zajló folyamatok szerintem az Európai Egyesült Államoknak készítik elő a talajt.
- Evezzünk kicsit hazai vizekre! A kívülállók mintha azt látnák, hogy a PHM igyekezett kicsit alakítani arculatán, vagyis hogy a hungarizmust egyfajta progresszívebb szellemben képviselni. Tehát kiemelni a '30-as '40-es évekből, és elhelyezni a 21. században. Mennyiben várható ez a jövőben, mennyire volt tudatos, és hogy értékeled az elmúlt 1-2 évet, ami ebbe az irányba mutatott?
Zoom
Bevallom én nem érzékeltem ilyesmit, nekem a hungarizmus önmagában is elég progresszív, így lényegéből fakadóan minden korszak emberének van érvényes üzenete. Szálasi zsenialitása szerintem éppen abban áll, hogy nem valami újat hozott létre, de nem is szolgaian lemásolt valamilyen külföldi példát (hitlerizmus, fasizmus), hanem – Prohászka Ottokár nyomdokain haladva – felismerte, hogy mi okozza az igazságkereső ember örökösnek tűnő boldogtalanságát, lelki meghasonlását. Szálasi szerint az, hogy legalapvetőbb irányultságait szembeállítják egymással ahelyett, hogy szintézisbe hoznák őket – a magyar érdek mentén. A liberalizmus hamis szintézisével szemben, amely – ahogy arra dr. Padányi Viktor oly lényeglátóan rámutat – egymást fogalmilag kizáró dolgokat (szabadság és egyenlőség) próbált sikertelenül ötvözni, s ez belső meghasonlásához, majd szétszakadásához vezetett (klasszikus liberalizmusra [szabadság] és bolsevizmusra [egyenlőség]), a hungarizmus szervesen összetartozó, egymásra épülő, egymást kölcsönösen erősítő és az emberlét teljességét lefedő eszméket (Isten-szeretet, hazaszeretet, az igazságosság szeretete) foglalt össze egy szerves rendszerben. Szálasi nem adott hozzá és nem vett el semmit az addig is létező három gondolathoz, viszont felismerte a köztük lévő szerves kapcsolatot, ezzel alkotott maradandót. Tértől és időtől függetlenül létező egyetemes igazságok felismerése és rendszerbe foglalása nem szólhat csupán egy adott kornak, ezért a hungarizmus alapvetése szerintem sohasem lesz elavult.
Kritikusaink – főleg a jobboldalon – a hivatásrendiséggel kapcsolatos hungarista álláspontot szokták leggyakrabban a szemünkre hányni, mint elavult, csak a háború előtt létező problémára adott választ. Ma már se klasszikus munkásság, se parasztság nincs – érvelnek – így hivatásrendekre sincsen szükség, aki ilyenekről beszél, az „a múltba réved” (ahelyett, hogy egy jót szavazna) ezért szégyellje magát. Katolikus oldalról XI. Piusz pápa 1931. május. 15-én, a Rerum novarum enciklika 40. évfordulóján kiadott Quadragesimo anno kezdetű apostoli körlevelét szokták felhozni a hivatásrendiség ellen, mivel abban a pápa kritikával illeti az olasz fasiszta állam korporatív intézményeit (91-98. pont). XI. Piusz (elismerve annak erényeit) elsősorban a szubszidiaritást hiányolja a fasiszta modellben, mivel szerinte „az állam, amelynek pedig be kellene érnie a szükséges és elégséges segítségnyújtással, itt bizony a szabad cselekvés helyébe nyomul” és az egész „inkább partikuláris politikai célokat szolgál, mint egy jobb társadalmi rend megteremtését és fejlesztését” (Quadragesimo anno, 95. pont).
Mint az enciklikából világosan kitűnik, XI. Piusz nem a hivatásrendiséget, mint intézményt, hanem annak korabeli megvalósítását bírálta – kijelentve, hogy „mind az államnak, mind az tisztességes polgárnak kötelessége elsősorban azt szem előtt tartania, arra törekednie, hogy az egymással szembeállított osztályok harcán túlemelkedve feléledjen és kibontakozzék a hivatásrendek együttműködése” (81. pont), hogy „a társadalomtest tagjai újra a helyükre kerüljenek” (90. pont) – ezért kritikája mindenképpen építő és megszívlelendő (nem azért, mert a pápa mondja, hanem mert igaz), egybecseng az hungarizmus organikus társadalomfelfogásával.
XI. Piusz gyakorlati észrevételei, az azóta részletesebben kifejtett katolikus társadalmi tanítás és a történelmi tapasztalatok alapján megvalósuló Hungarista Munkaállamban az állam – a szubszidiaritás elvének megfelelően – a hivatásrendek életében csak végső szabályzóként (a működéshez szükséges törvények meghozásával) és moderátorként vesz részt. A hivatásrendek törvénnyel létrehozott köztestületek, amelyek „szakmai önkormányzatokként” működnek (hasonlóképp a mai szakmai kamarákhoz), vezetőiket, működési rendjüket (a törvény keretein belül) maguk állapítják meg. A tagság önkéntes, a hivatásrendek létezése nem zárja ki a szakszervezetek, mint társadalmi szervezetek létezését, csupán – reményeink szerint – feleslegessé teszi. A hivatásrendek a nemzet egészében betöltött súlyuk szerinti számban delegált, kötött mandátummal rendelkező, a hivatásrend döntéshozó szervének felelős küldöttel képviselik tagságukat az Országgyűlésben (alsó-, vagy képviselőház, a felsőházba a szellemi élet 100 – törvénnyel szabályozott módon kiválasztott – legkiválóbb képviselője kap meghívást).
Jobboldali kritikusaink szerint azonban – bármit is írt vagy nem írt XI. Piusz – a klasszikus hivatásrendek mára eltűntek, így mindannak amit fentebb összehordtam nincs semmi gyakorlati értelme, csupán szellemi önkielégítés. Nekik – miután a katolikus ellenvetésekre remélem kielégítő választ adtam – azt tudom mondani, hogy a klasszikus hivatásrendek mára részben átalakultak, részben újabbaknak adták át helyüket, így a társadalom hivatás szerinti szerveződése ma is lehetséges (pl. orvosi, ügyvédi vagy agrárkamara, vagy ilyen-olyan szakszervezet ma is működik) és – világunkat elnézve – kívánatos is. Szerintünk egy egészséges társadalom organikus szerveződése éppúgy elképzelhetetlen bármely – a nemzet életében nélkülözhetetlen – hivatásrend hiányában, ahogy az ember sem lehet életképes valamely létfontosságú szerve nélkül. Szálasi Ferenc – vagy akár XI. Piusz – hivatásrendekről szóló eszmefuttatásai elvi alapvetések, amelyek elsősorban az – úgy a katolikus, mint a magyar közjogi hagyományban megtalálható – organikus társadalomképre irányítják a figyelmünket, tehát túlmutatnak azon, hogy vajon ma van-e értelme például a kosárfonók érdekképviseletéről beszélni (nyilván nincs, de másokéról – mondjuk a kosárfonó gépet kezelő, a gépet előállító vagy karbantartó munkásokéról – nagyon is van).
Ha valaki ezekben a gondolatokban – illetve, ahogy ma próbáljuk képviselni őket – „egyfajta progresszívebb szellemet” vagy „huszonegyedikebb századiságot” lát és ezért jobban magáévá tudja tenni őket, annak én csak örülni tudok. A hungarizmus – kicsit erőltetett hasonlattal élve – olyasmi, mint a második világháború alatt sebtében hadrendbe állított német sugárhajtású vadászbombázók: az alapelv annyira megelőzte a korát (annyira „progresszív” volt, hogy a szavaidon lovagoljak), hogy a megvalósítás szükségképpen tökéletlenre sikerült (nem állt rendelkezésre olyan anyag, ami a sugárhajtóműben tartósan ellenállt volna a magas üzemi hőmérsékletnek, így hamar tönkrement), több évnek kellett eltelnie a háború után, amíg a technológia eljutott arra a szintre, hogy a ma ismert sugárhajtómű (az akkor lefektetett elvek szerint) megszülethetett. Ehhez hasonlóan, talán mi is éppen az általad említett években értünk fel szellemileg odáig, hogy teljes gazdagságukban fel tudjuk fogni Szálasi gondolatainak mélységét és az általa kijelölt irányban tovább is tudjuk gondolni őket, illetve a nemzetvezető eredeti szándéka szerint képviselni azokat. Ezt akár „eszmefejlődésnek” is felfoghatjuk (ahogyan van a dogmák lényegét nem, csak kifejtésüket érintő „dogmafejlődés” is), de szerintem mi fejlődtünk (változtunk), nem az eszme. Ha erre gondoltál, ez az irány remélem továbbra is változatlan marad.
- Végezetül egy kérdés, ami túlmutat az aktuálpolitikán. Hogyan látod a kereszténység, a Katolikus Egyház és Európa jelenét, jövőjét?
A helyzet nem túl rózsás, viszont – pestiesen szólva – innen szép nyerni. Az egyháznak soha vissza nem vont ígérete van az Üdvözítőtől, hogy vele marad egészen a világ végezetéig, illetve, hogy a pokol kapui sem vesznek erőt rajta. De Jézusnak most nemcsak a pokol kapuitól, hanem néha saját vezetőitől, a gyakran dogmákat is kétségbe vonó liberális, modernista teológusoktól is meg kell védenie egyházát, amit minden bizonnyal meg is fog tenni, mert ahol elhatalmasodik a bűn, túlárad a kegyelem (Róm 5,20). Ahogy a XIV. század jelentős része az egyháztörténelembe „avignoni fogság” néven vonult be, amikor a francia király saját politikai céljaira akarta felhasználni a pápa tekintélyét, úgy napjainkat nyugodtan nevezhetjük egyházi szempontból „frankfurti fogságnak”, amikor az Egyház a kulturális marxizmus és a politikai korrektség hálójában vergődik, s nagyobb figyelmet fordít arra, hogy ezeknek megfeleljen, mint arra, hogy önmaga maradjon és a rábízott isteni üzenetet hitelesen átadja az emberiségnek. A II. vatikáni zsinat talán túl szélesre tárta az ablakokat, amelyeken keresztül a friss levegőn kívül olyasmit is befújt a szél, amit nem kellett volna... Nyilván VI. Pál pápa sem a dohányzó papokra célzott, amikor azt mondta: az ördög füstje behatolt az egyházba. De protestáns testvéreink sincsenek rózsásabb helyzetben. Mindez hatalmas lelki károkat okoz, különösen egy olyan korban, amelyben a szemünk láttára kezdenek valósággá válni a Szentírás jövendölései.

Igaz, hogy a történelem nagy civilizációi látszólag mind átestek a születés-felemelkedés-virágzás-hanyatlás-bukás spengleri ciklusán, hogy másoknak adják át helyüket (amelyekre Spengler szerint ugyanez a sors vár), de a dolog azért nem ennyire egyszerű. A civilizációk bukása ugyanis nem előre determinált, ahogy arra Pokol Béla – idén újfent kiadott – Európa végnapjai című könyvében (minden hungaristának kötelező olvasmány!) rámutat. A szerző Spengler „függvényét” – Nikolai Hartmann és Niklas Luhmann nyomán – egy újabb változóval egészíti ki, ez pedig a fizikai-biológiai létalapoktól való elszakadás, vagyis az alapvető léttörvények semmibe vétele.
Szerdahelyi István Bevezetés az esztétikába című könyvében (Zsigmond Király Főiskola, Budapest 2003. 34. o.) Hartmann vonatkozó gondolatait így összegzi: „az emberi gyakorlat háromféle létforma törvényszerűségeihez igazodik: a szervetlen természet, a szerves természet és a sajátosan társadalmi lét törvényszerűségeihez. E három létforma világosan megkülönböztethető egymástól. A szerves természetben olyan jelenségekkel találkozunk, amelyek a szervetlen világban ismeretlenek, s a társadalmi lét hasonló módon merőben új dolgokat produkál. Ugyanakkor viszont e határok nem zárják el egymástól a létformákat, az alacsonyabb fok törvényszerűségei nem válnak érvénytelenekké a magasabb fokon, csupán új törvényszerűségekkel gazdagodnak. Az ember tehát nem olyan értelemben társadalmi lény, hogy reá nem vonatkoznak a szervetlen és szerves természet törvényei, hanem csak abban az értelemben, hogy világában ezeken túl sajátosan társadalmi törvényszerűségek is működnek.”
Aki hallhatta Tudós-Takács János előadásait, annak ezek a gondolatok nem idegenek: János bácsi (Szent Tamás nyomán) ezt az örök törvénynek való alávetettség különböző fokozataiként mutatta be. Így az isteni gondviselés az élettelen természetet a fizika, a rá épülő élővilágot a biológia, az emberi társadalmat pedig az etika törvényein keresztül kormányozza. Mivel jól láthatóan részhalmazokról van szó, így – éppen erre mutat rá Szerdahelyi István is – magától értetődik, hogy a felsőbb létszintek (melyek az alsóbbaknak részhalmazai, tehát az ember része az élővilágnak, amely része a teremtésnek) alá vannak vetve az alsóbb létszintek törvényeinek. Tehát az emberi társadalomra a fizika, a biológia (stb.) törvényei ugyanúgy érvényesek (kiegészülve az etika és a „sajátosan társadalmi lét törvényszerűségeivel”), ezek alól nem tudunk következmények nélkül kibújni. Pokol Béla meglátása szerint a Spengler által elemzett társadalmak bukását éppen az okozta, hogy – egy bizonyos civilizációs fejlettségi szintet elérve – elszakadtak a fizikai-biológiai létalapoktól, illetve szándékosan rombolják ezeket (környezetszennyezés, a természeti erőforrások elpazarlása, súlyosbítva a csak önmagával törődő, s így eredendően terméketlen individualizmussal). Spengler szerint a civilizált ember önző terméketlenségében „egyértelműen metafizikai haláligenlés figyelhető meg. A világvárosok utolsó lakói már nem akarnak élni – talán egyénenként még igen, de típusként, tömegként már nem; ebben az összlényben kialudt a haláltól való félelem. [...] Nemcsak azért maradnak el a gyerekek, mert nem születhetnek meg, hanem mindenekelőtt azért, mert a végsőkig feszített intelligencia már semmi okot nem lát létezésükre.”
Konrad Lorenz a fizikai-biológiai létalapok felszámolását nevezi összegzően a „civilizált emberiség nyolc halálos bűnének”. A „Hartmann-Luhmann-változót” (a lorenzi „nyolc halálos bűnt”) beépítve a „Spengler-ciklusba” az egész (az eddig összeomlott, Spengler által vizsgált civilizációk végzete) új, teljesebb értelmet nyer, ahogy mai helyzetünk is. Pokol Béla a „Hartmann-Luhmann-változóval” valamelyest enyhíteni próbálja Spengler reményvesztett pesszimizmusát, egy halovány reménysugarat felcsillantva a „nyolc halálos bűn” alatt roskadozó civilizált emberiségnek: „nincs végzet, csak ha bevégzed”, vagyis az összeomlás elméletileg elkerülhető.
De azt is muszáj észrevennünk, hogy az európai keresztény civilizáció esetében ezt a „Spengler-ciklust” az utóbbi évszázadokban (és különösen az elmúlt 50 évben) mesterségesen felgyorsították. A „nyugat alkonya” nem valamilyen előre determinált és kikerülhetetlen folyamat, hanem tudatos rombolómunka eredménye, amely a reformációval kezdődött (Európa szellemi egysége megbomlott), a francia forradalommal folytatódott, majd a két világháborút követően a kulturális marxizmus térhódításával teljesedett be. A kulturális marxizmus – mint egyfajta szellemi AIDS – Európa immunrendszerét támadta meg, történelmét, identitását, szellemi nagyságát szégyellő, önpusztító fajjá korcsosítva a fehér embert, miközben a fogyasztói szemlélet a civilizáció bölcsőjét a vásárlás, a marcusei „egydimenziós lét” reklámok uralta börtönévé tette. Európa a XX. század végére megtagadta önmagát és – fizikai-biológiai létalapjaitól elszakadva, a halál kultúráját magáévá téve – önként dugta nyakát a guillotine alá.
„Az eltiport nemzet újjászületik, de öngyilkos nemzetnek nincs feltámadás” (Kossuth). Az újjászületés feltétele tehát az élni akarás, ez pedig most hiánycikk Európában. A mi feladatunk nem kevesebb, minthogy segítsünk visszatalálni nemzetünknek (és Európának) megtagadott létalapjaihoz, az élet kultúrájához. Helyre kell állítani a liberalizmus által megbontott harmóniát Isten és ember, ember és természet valamint ember és ember között. Nem szabad szem elől téveszteni, hogy a világ a példánktól lesz jobb, nem a véleményünktől (ez jár a fejemben, amikor egy-egy testvér esküvőjére, vagy gyermekének keresztelőjére – mindkét esemény apró győzelem az elmúlás felett – vagyok hivatalos). Tehát az utolsó csatára megjövendölt isteni beavatkozáshoz mi is kellünk, nekünk is meg kell tennünk a magunkét, ami rajtunk áll, Isten nem fogja helyettünk elvégezni (Lázárt ugyan feltámasztja, de a követ a sír elől nekünk kell elgörgetni!).
A harc már nem a „hatalomért”, hanem a lelkekért folyik, hitünkért, identitásunkért, évezredes keresztény kultúránkért. Szeretném hinni, hogy Magyarország – legalábbis egy része – képes lesz ellenállni az agymosásnak, őszintén megtér és így teljesíti be Pio atya hazánkról szóló jövendölését, miszerint: „Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre.” Szent meggyőződésem, hogy „Pio atya gyönyörű madara” nem lehet más, mint „Isten gondolata magyar kiadásban” (Prohászka), vagyis: a hungarizmus, „a krisztusi erkölcsi világrend gyakorlati megvalósításának harcos eszköze” (Szálasi)!
- Amen (úgy legyen)! Köszönöm a beszélgetést!



 Érdekes cikk, megosztom Facebookon!  Érdekes cikk, elküldöm e-mailben! Nyomtatóbarát változat
Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Ajánló
Legolvasottabb hírek
Humoros kép 
Dossziék
Ajánlott videó 

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2017 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready