A kormánypropaganda 2022 nyarán legyártotta a magyarázatot a gazdaság megdöccenésére: háborús infláció, szankciós politika, energiakrízis. Ebben a felelősségáthárító narratívában természetesen van igazság, de csak egy vékonyka szelet, azonban a törzsbázis meggyőzésére ez is elegendő volt. S csak a törzsbáziséra: a 2,4 milliós tábornagyság innen is értelmezhető. Miért nálunk volt a térségben a legnagyobb infláció 2023-ban? Miért nincsenek magyar kézen a kiskereskedelmi láncok? Miért nincsenek magyar termékek a polcokon? Miért kellenek vendégmunkások? Miért törvényszerű, hogy még a tőlünk távoli fegyveres konfliktusok is közvetlenül befolyásolják a magyar ipari termelést?

Ezeket a kérdéseket a Mi Hazánk tette fel, a szuverenitásvédő Fidesz – válaszok helyett – leginkább hallgatott. Mi lett a repülőrajttal? Mi történt a „100 új gyár”-programmal? Mitől lesz újra gazdasági növekedés, ha elhallgatnak a fegyverek Ukrajnában? A Fidesz ezekről is hallgatott, ahogyan a kifulladt modell újraindításáról is. Orbán úgy kért felhatalmazást a választóktól 2026 elején, hogy a magyar gazdaság következő négy évére egyáltalán nem mutatott be a közönség számára érzékelhető terveket.

A magyar választók jelentős hányada rendületlenül támogatja hazánk uniós tagságát, és ugyancsak döntő többségük támogatja Orbán Viktor Ukrajna-politikáját a brüsszeli központtal szemben. A két álláspont között jelentékeny az átfedés. Mi következik ebből? Az, hogy a magyar átlagválasztó viszonya az Európai Unióhoz merőben pragmatikus. Szkeptikusan olvassa az euroblablát, a kéksárga-profilképes propagandát, nem akar háborút, nem akarja állni a háborús cechet, osztja Orbán migrációs és Ukrajna-álláspontját. S ugyanez a magyar honpolgár élvezi a schengeni övezet előnyeit, ő maga és/vagy családtagja Nyugaton tanul/dolgozik, a fiatalok Erasmus-programokon vennének részt, a vállalkozók bekapcsolódtak az európai kereskedelmi vérkeringésbe, sokszázezren dolgoznak itthon európai multinak akár alkalmazottként, akár beszállítóként, sokakat vonz a lehetőség, hogy az EU nyitja meg a kaput egy globális karrierlehetőségre, sokan tájékozódnak közvetlenül az európai sajtóból.

Ezt a választói tömeget mélységes aggodalommal töltötte el a lehetőség, hogy Magyarország – Huxit és Orbán erre irányuló szándéka nélkül! – egészen egyszerűen kisodródhat az EU-ból.

Mi lesz, ha megvonják a szavazati jogot? Mi lesz, ha az agrárpénzek sem jönnek? Mi lesz, ha a schengeni hozzáférésünket is korlátozzák? Ezekre a levegőben lógó kérdésekre nem voltak fideszes válaszok. Orbán nem vázolt fel egy „B-tervet” arra az esetre, ha választási győzelmét követően a brüsszeli gépezet fokozza a nyomást Magyarországra. A pragmatikus választópolgár pedig ezért inkább a biztos választást kereste, és az ebben az esetben nem a Fidesz volt.

A miniszterelnök – miután besült a repülőrajt – 2025 folyamán nekigyürkőzött a gazdaság élénkítésének. Az eredmények azonban túl szerények voltak, és túl későn érkeztek ahhoz, hogy érdemben befolyásolják a választói magatartást. Az egész ciklus legjobb konjunktúra-indexét 2025–2026 fordulóján mérték. A választási év I. negyedéve hosszú idő után a legjobb GDP-növekedési és ipari teljesítmény-adatokat produkálta. Más kérdés, hogy az első repülőrajtra emlékeztető jelentés két héttel 2026. április 12. után futott be.

A NER első három ciklusa simán ábrázolható volt úgy, mint egy improvizációs színház a közönség (úgy is mint választók) bevonásával (úgy is mint nemzeti konzultációk), de mégis egy határozott dramaturgia mentén. A „négyéves sztoriknak” volt prológusuk és befejezésük, volt azonosítható tárgyuk. Már 2022 nyarán érzékelni lehetett, hogy erre a ciklusra a Fidesznek egyszerűen nincsen dramaturgiája, és a közönséggel sem találja a hangot. A rezsicsökkentés csökkentésével, a KATA kivezetésével sikerült felidézni a gyurcsányi pillanatot, a 2006 nyári választói „macskajajt”. Folyamatosan jöttek az újabb és újabb vezérfonálnak tetsző kezdeményezések, hogy aztán pár hónap múlva semmibe vesszenek. A választópolgár nyugodt erő helyett kapkodást, biztos választás helyett hektikusságot érzékelt. A legjobb példa erre a 2025 februárjában belengetett „húsvéti nagytakarítás”, de ezzel át is eveztünk a félbehagyott konfliktusok tengerére.

Létezik egy szólás: „Soha ne kezdj olyan háborúba, amit nem tudsz megnyerni!”. Orbán nagyon régóta vállal be olyan konfliktusokat, amelyeknél nemhogy a győzelemre, de a tisztes visszavonulásra sincsen terve. Csekély mértékben, vagy egyáltalán nem tudja elérni a kitűzött politikai célt, de bezsákolja az ütközet negatív externáliáit. A megelőző ciklusokban tipikusan ilyen volt – a teljesség igénye nélkül – az akadémiai kutatóhálózat – amúgy 1990 óta esedékes – elcsatolása, a CEU-ügy, az át nem alakított ELTE tudatos alulfinanszírozása. A megnyerhetetlen küzdelmek száma a 2022–2026 közötti ciklusban felszaporodott: „guruló dollárok”, külföldről finanszírozott szervezetek, Pride. A kormány ezekben az ütközetekben úgy viselkedett, mint az a kiránduló, aki az erdőben összefut a medvével, és nem azt a tanácsot követi, hogy tetesse magát halottnak, nem a puskáját használja, de még csak el sem fut, hanem egy bottal kezdi el szurkálni az állatot.

Pedig a székely mondás úgy tartja: „A medve nem játék”.

A kormány ezekben a konfliktusokban a minimálisnál is kisebb haszonnal szemben haragított magára olyan szereplőket is, akik amúgy nem feltétlenül lettek volna aktívak a belpolitikai küzdelmekben, áldozati pózba lökte ellenfeleit, de legalább a saját hívei előtt is tehetetlennek mutatkozott (lásd: Pride). A „poloskázás” ráadásul belecsúszott a választás előtti évbe.

Miért lényeges a felvállalt konfliktusok szempontjából a választás előtti év? Úgy tűnt, hogy a 2002-es választási kudarcból leszűrt orbáni tanulságok egyike az volt: az nevet a végén, aki a választás előtti egy évet mérsékelt pozícióból csinálja végig. A 2009 áprilisában hivatalba lépett Bajnai-kormányt a Fidesz már csak hangfogóval szidta, elhalkultak az elszámoltatást követelő hangok, aztán a NER-ben, 2013, 2017 és 2021 tavaszától egyaránt a megfontolt, az ellenfelével kevesebbet, az állampolgár közérzetével annál többet foglalkozó nyugodt erő pózát vette fel a kormánypárt. Ehhez képest 2025 első féléve – bőven benne voltunk a választás előtti évben – a miniszterelnöki „poloskázástól”, az átláthatósági törvénytől és a Pride betiltásától volt hangos. Az év második felében, különösen október 23-ától lett tetten érhető a miniszterelnöki szereplésekben is a mérséklődés.

A hangnemváltás azonban nemcsak megkésett, de meg is bicsaklott.

„Mi is hétmérföldeseket léphetünk, és kiszoríthatjuk Magyarországról a szuverenitásunkat korlátozó idegen befolyást az ügynökeivel együtt. Ez volt a terv. De be kell vallanom: csak félmunkát végeztünk. A brüsszeli elnyomó gépezet még működik Magyarországon. Ezt majd április után fogjuk eltakarítani. Álcivil szervezetek, megvásárolt újságírók, bírák, politikusok, algoritmusok, bürokraták, guruló eurómilliók. Itt, Magyarországon ma ezt jelenti Brüsszel. Biztosan van, aki ezt udvariatlannak, nyersnek, sőt durvának tartja” – mondta a miniszterelnök a 2026. februári évértékelőn.

A hivatalos választási kampány kezdetén már nem arra került a hangsúly, hogy Orbán szavainak van-e igazságalapja (van): az ütközött ki, hogy a kormányfő visszatért az egy évvel korábbi, fenyegető hangvételhez. A Zelenszkij-plakátok tónusa mindent sugárzott, csak éppen nyugalmat nem. A Fidesz kampányán – és még inkább: az árnyékkampányán – végigvonult a Tisza vezérével szembeni durva személyeskedés (ennek csúcspontját alighanem a nyilvánvalóan jogellenesen rögzített „szobavideó” belengetése jelentette). S igen, a Tisza hergelésben, fenyegetődzésben nem egyszerűen a Fideszen, hanem az elmúlt harminchat év valamennyi mandátumszerzésre esélyes formációján túltett. Csak éppen a megkésett és megbicsaklott mérséklődés miatt a kormányoldal egyszerűen nem volt képes arra, hogy az ellenfél példátlan agresszióját a maga javára aknázhassa ki.

Az előző három NER-ciklus végére a Fidesznek – a határozott dramaturgia mellett – mindig volt egy pozitív, visszautasíthatatlan ajánlata a választók felé. A rezsicsökkentéssel (2013–2014), a határkerítéssel (2015–2018), a járványkezeléssel és a Great Lockdownt követő visszapattanással (2021–2022) az ellenzék akkor sem tudott volna mit kezdeni, ha egyébként más felállásban, más összetételben, más vezetőkkel fut ki a pályára. A 2022 és 2026 közötti ciklusban a Fidesznek egyáltalán nem volt ilyen pozitív, visszautasíthatatlan ajánlata. Egy ideig úgy látszott, hogy a külső körülményekre hivatkozó négyéves periódust a miniszterelnök a külső körülmények önerőből történő megváltoztatásával (lásd: a budapesti csúcs bejelentése) koronázhatja meg, de ha volt is ilyen reménye a kormánypártnak, az 2025 végére hiú ábrándnak bizonyult. A biztos választás egy negatív ajánlatot sugárzott („lehet nálunk rosszabb”), ami visszautasítható, és a választók vissza is utasították.

Egyes kormánypárti politikusok, NER-oligarchák ízléstelen magamutogatása, megmagyarázhatatlan gazdagodása valójában végigkísérte a NER történetét. A miniszterelnök a közérdeklődés fókuszába került irritáló figurákat könnyedén tarthatta el magától azzal, hogy nem foglalkozik üzlettel, nem vagyonos ember. Miután a Fidesz tulajdonképpen 2003 óta egy Orbán-brand, így a felháborító jelenségek ugyan folyamatosan témát szolgáltattak az ATV szörnyülködő műsorainak, de a Fidesz ezekkel együtt – és ezek ellenében is – még könnyedén bezsákolt három kétharmadot. A Tiborcz-féle Elios-ügy már közelített Orbán Viktor személyéhez, azonban a történet túl bonyolult volt ahhoz, hogy vírusként terjedhessen a teljes választónépességben.

A hatvanpusztai birtokkal viszont egészen más a helyzet. Teljesen érdektelen, hogy a miniszterelnök édesapja törvényes jövedelméből, a jogszabályokat betartva hajtotta-e végre a beruházást. Az impozáns birtok – a legelésző zebrákkal együtt – a miniszterelnök családjához kötődik. Az átlagpolgár szükségleteit messze meghaladó léptékű uradalomról a bangónéi értelemben vett „k*va erős képek” készültek, a zebrák mémmé váltak. Ahogyan Horthy is, Kádár is, Antall is és Horn is puritán vezetőként tudtak a mutyizó, urizáló vezetői garnitúra fölé emelkedni, Orbán ezt a lehetőséget Hatvanpusztával elveszítette. A birtok képei pusztító bélyegként égtek rá személyes brandjére, és mivel Orbán személyes brandje jeleníti meg a NER-t, a kormánypártot: a megelőző másfél évtized összes Gucci-táskás, kastélyozós, jachtozós, helikopterezős gusztustalansága villámgyorsan aktiválódott azoknak a választóknak a memóriájában is, akik egyébként nem az ATV szörnyülködő műsoraiból tájékozódnak.

A megengedhetetlen gazdagodások nem önmagukban és nem egy-egy aktuális botrány kapcsán amortizálták a Fideszt. A hajdani fiatal demokratákat negyedik évtizede a fides, a hűség tartja felszínen. A bűnben és dicsőségben, sikerben és bukásban – Magyarországon egyébként páratlan módon – a közösséget egyben tartó kohézió a közös hőstörténetet, a közös közpolitikai célokat, az érdem- és teljesítményelvűséget és az 1994 és 1998 közötti átzsilipelést követően a keresztény-nemzeti közép évszázados hagyományrendszerét is feltételezte. Teljesen hitelesnek tűnt, amikor Pokorni alelnök 2010 tavaszán kézlevágást ígért azoknak, akik belenyúlnak a közösbe. Aztán persze a politikai kapitalisták egyre kevésbé zuckerbergi alapon érhettek fel a csúcsra.

Az érdemtelenség a negyedik ciklusra nem botrányos egyedi eseteket jelentett, hanem főszabályt: az égethet el több közpénzt, az ülhet be felügyelőbizottságokba, az juthat állami elismerésekhez, aki sokat és jól mozog a skyboxok világában. Ez a jelenség két – 2026. április 12-én a Tisza-táborban találkozó – irányból erodálta a kormányoldal bázisát. Lazult a kötődésük azoknak a választóknak, akik hittek a fidesben, illetve akik a politikai identitásukat eleve nem Orbán Viktorból, hanem a keresztény-nemzeti középből eredeztetik. Az érdemtelenül gyarapodók viszont rátanultak arra, hogy tulajdonképpen semmi sem számít, a fides is félretehető: az üzleti, politikai, kulturális teljesítménynél kifizetődőbb, ha mindig jókor, jó helyre pakoljuk a zsetonokat. Ebből az erózióból teljesen logikusan következett, hogy azok az érdemtelenül gyarapodók, akik a skyboxok szivarszobáiba már nem jutottak be, vagy az állami rulettasztalon nem annyi közpénzt zsebeltek be, mint amennyit elképzeltek maguknak: az első adandó alkalommal kiváltották a rendszerváltó kártyát.

Kapcsolódó: Felszakadt érzelmi gát és egydimenziósított nyilvánosság - ezért bukott Schiffer szerint a NER (I. rész)