Bár jólétünk tálalása a városvezetés részéről olyan magas fokon „elvarázsolva” történt, hogy sokan voltak közülünk, kik majdhogynem elhitték ezt. Igaz, ennek érdekében nagyon megdolgoztak városatyáink, hiszen az elmúlt esztendőben is kaptunk jó néhány színesebbnél színesebb levelet, amelyben szépen elmagyarázták nekünk, hogy milyen fenemód nagyszerűen és magas színvonalon élünk.

Nekünk pedig egyre inkább megszorítanunk kellett a nadrágszíjat, közben egyre nyögvenyelősebben éltük hétköznapjainkat, és éreztük, hogy napról napra nagyobb a hétköznapok terhe, és a valamikor oly gyönyörű városunk varázsát veszti. Jól tudták ők ezt, de küldözgették átkozott leveleiket, dörzsölték kezüket, és tovább töltötték zsebeiket, játszották aljas játékukat, kinevetve és semmibe véve Vásárhely egyszerű emberét. És úgy van, ahogyan mondom, hiszen legkisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy valóban törődjenek a város népével, a mindennapok valós gondjaival.

És közben szédítették, bolondították Vásárhely emberét, hogy mennyi mindent megvalósítottak. A modern lét leple alatt ők új kulturális városrészt „építettek”, holott jobb lett volna, ha nem teszik meg, hiszen mindenki jobban járt volna. Főként a város arculata. Mert hagytuk. Ha belegondolok abba, hogy több mint négy milliárd forintba került, és azt a temérdek pénzt céltudatos módon a város régi kisiparát, mezőgazdaságát lehetett volna valamelyest lábra állítani, ezáltal valós munkát adva kezébe több száz embernek, azt mondom, nem ők, mi vagyunk hibásak, mert hagytuk, engedtük, nem szóltunk bele, nem fejtettük ki véleményünket.

S mennyire használjuk ki a híres sétálóutcánkat? Ha végignézzük városunk múlt század elején készült fényképeit, grafikáit, azokról is egyértelműen kiderül, hogy hétköznapokon és hétvégeken egyaránt sokkal nagyobb, gazdaságilag hasznos mozgás volt Vásárhely belvárosában, mint napjainkban. Most olyankor van élet, hogyha mintegy parancsszóra megmozdul a tömeg, azon kívül kihalt a teljes belváros. A kórházat annyira tönkretették úgyszintén a modernizálás ernyője alatt, hogy az embernek háta borsódzik már csak a gondolattól is, hogy oda kelljen mennie. Mert azt is hagytuk szótlanul. A város iskolarendszerét tönkretették egyszer és mindenkorra az integráció fényében. Tettek valamit a szülők, tanárok ez ellen?

Trafikokat nyitogattak, osztogattak, „nyertek el” pályázaton mintegy egymás és hozzátartozóik, kiszolgálóik között. És minden egyes nap elmúlásával és pályázatok gyanúsan sötét árnyéka alatt a mi pénzünkön szépen meggazdagodtak, kihasználva a város népének naivitását.

Megpályáztatták a kis és középvállalkozókat, ámde csak azok nyerték el a munkálatokat, akik a nyereségből nagyvonalúan visszaszolgáltattak. És igen, így alakul ki a diktatórikus rendszer, így korcsosul el az erkölcs, és így vesztődik el a becsület.

Nyugdíjasoknak, cigányoknak segélyeket osztogattak, hiszen egy liter olajért, egy kiló lisztért és cukorért megvásárolható ez a célcsoport. Természetesen tudják, hogy bőven elegendő mindezt csak a választások idejének környékén osztogatni. Dehogy kell azt minden nap.

Tönkretettek egyesületeket, és úgyszintén csak azok az egyesületek élhetnek városunkban, amelyek lekötelezettjei a városatyáknak. És ami a legszomorúbb, hogy ezeket, amiket ide leírtam, felsoroltam, mindenki tudja. És mégis ment minden a maga piszkos módján, folytatódott a galád játék, amelyet az ők szabályaik szerint játszottak és nem történt semmi…Nem háborogtunk, nem fejeztük ki nemtetszésünket. Hallgattunk, gyáván. Mert nem hittük el, hogy tehetünk mindez ellen.

Most egy újabb esztendő előtt állunk. Felvetődik a kérdés: folytatódik minden tovább, és minden úgy történik, ahogyan eddig, némán, szótlanul megengedjük nekik? Hogy lesz-e elegendő erő, bátorság és kitartás ahhoz, hogy az újesztendő fényében nem engedjük többé ezt, mindenbe igenis beleszólunk, hangot adunk minden egyes nemtetszésünknek és meg merjük mondani mindazt, amivel egyáltalán nem értünk egyet és kikérjük magunknak minden alkalommal, ha kell?

Mondjuk el jó hangosan, és minél többen, hogy mi diktáljuk saját életünket, és nem engedjük meg egy marék senkiházinak, hogy városunkat tovább sodorja a szegénység, a sötétség, a kilátástalanság felé! Higgyék el, hogy kérdőre kell vonni őket, mert nagyon belesüppedtek a jól összetákolt hatalmi kanapéba, és nem ismerik az aljasságnak a legfelsőbb határát sem. Ne hagyjuk őket nyugodtan ülni babérjaikon, piszkáljuk és zaklassuk őket, hozzuk őket kényelmetlen helyzetbe valahányszor alkalmunk van rá, hiszen ők sem voltak soha és nem is lesznek tekintettel Vásárhely egyszerű emberére, ha az csak úgy hagyja magát.

Az újesztendő fényében Isten áldja Vásárhely minden igaz magyar emberét!

Kovács Sándor, 2014. fergeteg havában