Hiszen egyre inkább érződik, látszik az, hogy a magyar nemzet gyengül. Hogy a magyar emberből a magyarságtudatot szándékosan ki akarják irtani. Az együvé tartozás érzését kiszedni belőle gyökerestül. És mindez napról napra egyre jobban sikerül nekik. A holokauszt kötelező téma az iskolában. A trianoni diktátumról, az az úgynevezett „békeszerződésről” pedig lassan ildomos lesz hallgatni. És a legszomorúbb az, hogy éppen ezen oknál fogva egyre kevesebb magyarnak fáj. Mi az összcél? A trianoni diktátumot jobb, ha elfelejti a magyar. Mert ha elfeledtetik vele, nem lázad többé.

És most, amikor a mai anyaországban a holokausztról minden áldott nap megemlékeznek, édeskevés az, hogy június 4-e a nemzeti összetartozás napja. Mert az csak egyetlen egy nap a háromszázhatvanötből. Mert az igaz magyarnak a többi, a megmaradt háromszázhatvannégy napon is szembe kell nézni azzal, hogy megcsonkították, elvettek tőle valamit, ami az övé.

Nagyon jól tudták 1920. június 4-én, és ugyanúgy tudják ezt ma is, hogy a trianoni diktátum által megcsonkított Magyarország magyarjai lélektanilag gyengülnek meg, és ez a háttérhatalomnak és Európának csak jó lehet. Nagyon jól tudták, hogy egy nagy, erős, és teljesen önálló Magyarország egyben nagyhatalmat jelentett volna a továbbiakban. Le kellett vágni szárnyait, és az még nem is volt elegendő: legfőképp kezét-lábát kellett levágni. Olyan volt ez - és ezt már akkor ők nagyon jól tudták -, mint amikor egy embert megcsonkítanak: béna, esendő, gyenge, kiszolgáltatott és leigázott marad örökre.

Azt hisszük, hogy csak az elszakadt részeken gyengült az önazonosságtudat, pedig dehogy. Mert a mostani határokon kívül még talán van egy életerős, egészséges harc a megmaradásért, a földért, ami magyar, a tiszta, magyar szóért, az idegen államhatalommal való szembeszegülésért. Mert egy egészséges, életerős magyar közösség nem kívánja a beolvasztást, nem akar összemosódni senkivel, ő magyarnak akar megmaradni. A jelenben, az anyaországban talán sokkal jobban gyengül, sérül ez az identitástudat. Mert folyamatosan, napi rendszerességgel mérgezik, butítják, áltatják és vezetik az orránál fogva a magyart. Hogy mindenkit helyezzen előtérbe maga elé.

Esélyegyenlőséget hirdetnek és erőltetnek. Folyamatos liberális behatással, ráhatással, lelki nyomással. Esélyegyenlőség pedig nincs, soha nem is volt, és nem is lesz. Ezt azonban a buta réteg nem tudja, így pihekönnyedén megvezethető. Mi több, még büszke is arra, hogy esélyegyenlőség-párti, hiszen ez olyan divatos manapság. Hiszen, mondja magában, meg kell adni az esélyt mindenkinek, és közben nem látja, és fel nem fogja, hogy az esélyegyenlőséggel tulajdonképpen minden más nemzetet a magyar elé helyeznek, és hogy az mindenkinek jó, a magyar nemzeten, a magyar emberen kívül. Nem fogja fel, hogy Magyarországon sokkal fontosabb a négert, a zsidót, a cigányt, a bevándorlót kiszolgálni, felemelni, támaszt adni neki, mint a magyarnak, és nem látja, hogy a magyar ember jóléte a legeslegutolsó szempont. És mindezt az esélyegyenlőség divatos ernyője alatt.

Lélekben gyengül a magyarság napról napra. A gyengülés következménye pedig a negatív tulajdonságok felerősödése. Hiszen az a közösség, az a nemzet, amelyet uralni lehet, amely nem tudja, és nem akarja elmondani, hogy számára mi a legfontosabb, nem akar harcolni azért, ami az övé, ami neki járt, és így uralni is fogják. 

Nem kellene semmi mást akarni, csak itthon lenni, és úgy is viselkedni, mint aki itthon van, és mint aki tudja, hogy ez az ország csak az övé, és ezt nem engedi senkinek, hogy elvegye tőle, hogy szolgájává tegye őt a saját hazájában. Nem kellene semmi mást tenni, csak nem széthúzni, hanem összetartozni valósan, nem csak hangzatos szavakkal, hanem tettekkel erősíteni ezt a mindennapi életben.

A magyar a magyarnak segítsen, és ne engedje soha, hogy Trianon sebe begyógyuljon, hiszen ha nem gyógyul be a seb, ha a fájdalom jelen van, akkor azt jelenti, hogy törődünk vele, hogy érdekel! Jól tudjuk, hogy amikor már nem fáj, akkor nagy baj van: felütötte fejét az érdektelenség, a nemtörődömség. És kell, kötelességünk is, hogy fájjon minden áldott nap, hiszen mindennap szembesülünk a következményeivel. És nyilvánvalóvá kell tennünk, hogy mi, magyarok nem akarunk senkitől semmit elvenni. Mi csak visszakapni akarjuk Isten segítségével mindazt, ami a mienk.

Hódmezővásárhely, 2015. június 4.