Az ókori zsidó állam a rómaiak elleni felkeléssel bukott el végképp, a zsidóság szétszóródott a világban. A 19. században az egyre erősödő antiszemitizmus és az Orosz Birodalomban sorozatossá vált pogromok hatására alakult ki a cionista mozgalom. A mozgalom célját, Izrael önálló államiságának megteremtését a pesti születésű Herzl Tivadar fogalmazta meg elsőként A zsidó állam című művében, ő szervezte meg 1897-ben a mozgalom első világkongresszusát is.

A brit kormány 1917-ben, az első világháború alatt kiadott Balfour-nyilatkozatban kinyilvánította, hogy támogatja a törekvéseket egy zsidó "nemzeti otthon" létrehozására Palesztinában, azzal a feltétellel, hogy az nem sértheti a területen élő nem zsidók jogait. A háború után, 1920-ban Palesztina a Népszövetség alá rendelt, de brit igazgatás alatt álló mandátum lett, a statútumba belekerült a Balfour-deklaráció is. A következő években a több hullámban érkező zsidó bevándorlók, és ezzel együtt az arabokkal kirobbant erőszakos incidensek száma is rohamosan nőtt, a britek pedig próbáltak egyensúlyozni a két fél között. Palesztina tűzfészekké vált, zsidó önvédelmi milíciák alakultak - ezek közül a legjelentősebb a Hagana (Védelem) volt -, amelyek idővel már támadólag léptek fel, és több palesztin felkelés is kirobbant. A britek 1939-ben rászánták magukat a zsidó bevándorlás korlátozására, amihez a náci zsidóüldözés alatt is tartották magukat. Évente csak 15 ezer zsidó kaphatott letelepedési engedélyt, korlátozták földvásárlási lehetőségeiket is. A második világháború után már 250 ezer hontalanná vált zsidó várt arra, hogy bevándorolhasson Palesztinába, s a Hagana a brit tilalom ellenére ezrével csempészte be a zsidókat, fegyvereket és lőszert halmozott fel, elit katonai egységet is felállított Palmah néven.

A Hagana és két kisebb irreguláris fegyveres szervezet, az Irgun Cvai Leumi és a Lehi 1944 végén harcot kezdett a megszállónak tekintett brit hatóságok ellen. Vasútvonalakat robbantottak fel, később már brit rendőrségi posztokat, kormányzati intézményeket is megtámadtak, a merényleteknek több halálos áldozatuk volt. A britek 1946 júniusának végén nagyszabású rendőri-katonai akciót indítottak, letartóztattak mintegy háromezer zsidót és nagy mennyiségű fegyvert foglaltak le. Mivel az elkobzott dokumentumok fényt derítettek volna a Hagana és a földalatti zsidó szervezetek kapcsolatára, a Menahem Begin (későbbi Nobel-békedíjas izraeli miniszterelnök) által vezetett Irgun - a Hagana jóváhagyásával - úgy döntött, hogy minden eszközzel megsemmisítik a bizonyítékokat.

Az iratokat a brit katonai és kormányzati főhadiszálláson, a jeruzsálemi Dávid király szállodában őrizték. A britek az 1932-ben megnyitott hatemeletes épület déli részét sajátították ki céljaikra, a másik felében továbbra is hotel működött. Egy brit képviselő nem sokkal a merénylet előtt ezt a leírást adta a szállodáról: "magándetektívek, cionista ügynökök, arab sejkek, újságírók és mindenféle más elemek, akik titokban mind a többi után kémkednek". A Hagana halogatni akarta az akciót, de az Irgun úgy döntött, július 22-én cselekednek.

Aznap délelőtt az Irgun hat arab szállodai alkalmazottnak álcázott tagja tejeskannákban 350 kilogramm robbanóanyagot helyezett el a szálloda déli szárnyának alagsorában működő klubban, az épület tartóoszlopai mellett. Kisurranva egy kisebb robbantást hajtottak végre az utcán, ennek célja az lett volna, hogy elijesszék az embereket, de épp az ellenkező hatást érték el, mert nagyobb tömeg gyűlt össze. Arról máig vita folyik, hogy figyelmeztették-e a brit hatóságokat, valószínű, hogy igen, de azok nem vették komolyan a telefonhívást és nem ürítették ki az épületet.
A bombák 12 óra 37 perckor működésbe léptek, és a szálloda déli szárnya összeomlott. A detonációban 91 ember (28 brit állampolgár, 41 arab, 17 zsidó, két örmény, egy orosz, egy görög és egy egyiptomi) halt meg, közülük 60-an szállodai vagy brit kormányzati alkalmazottak, 16-an katonák vagy rendőrök voltak és öt járókelő is életét vesztette, a merénylők közül kettőt menekülés közben lőttek le.

A rendkívül véres merénylet általános felháborodást váltott ki, a britek az álneveken bujkáló Begin fejére vérdíjat tűztek ki, de elfogni nem tudták. A zsidó közösséget képviselő Zsidó Nemzeti Tanács ugyancsak elítélte a robbantást és terrorista szervezetnek minősítette az Irgunt. A merénylet hosszú távon hozzájárult a britek távozásához, de véget vetett a szélsőséges és a mérsékelt zsidó szervezetek rövid együttműködésének és az utóbbiak megerősödését hozta.

A súlyosbodó palesztinai helyzet láttán az ENSZ-nek lépnie kellett: 1947. november 29-én 33 igen, 13 nem és 10 tartózkodás mellett elfogadták a 181. számú határozatot, amely kimondta: a brit mandátumterületen egy arab és egy izraeli állam jön létre, Jeruzsálem pedig ENSZ-igazgatás alá kerül. Az Arab Liga államai nem voltak hajlandóak elfogadni a döntést, de a kudarcot valló britek tartották magukat a kiürítési tervhez, mely szerint 1948. május 15-én utolsó katonájuknak is el kell hagynia a területet. Az ezt megelőző napon, május 14-én David Ben Gurion kikiáltotta a szabad és független Izraelt, amelyet azonnal megtámadtak az őt körülvevő arab államok, kitört az első arab-izraeli háború.