Kenéz Andrea bírónőnek április 30-ával szűnik meg munkaviszonya a Fővárosi Törvényszéken. Ez alkalomból köszönünk el tőle, mert mégiscsak illik elbúcsúzni attól az embertől, akivel az elmúlt 6 évben több mint 120 tárgyalási napot töltöttünk együtt, és kölcsönösen sokat gondoltunk egymásra - írja a budahazy.org. Alább a folytatás.
 |
Amikor az ember fia/lánya először kerül börtönbe, a sok megrázó új élmény mellett szembesül azzal a helyzettel, hogy hogyan is illik bent elköszönni. Mert köszönni mégiscsak kell, hisz kultúremberek vagyunk, akkor is kell, ha a börtönőrünkről van szó. Amikor először kifut az ember száján a megszokott „Viszontlátásra!”, visszahőköl, hogy azt azért mégsem. Aztán választunk valami más, a jövőre nézve kevésbé baljóslatú köszönési formát.
A Kenéz Andreával töltött tárgyalási napok egyike sem olyan élmény, amit újból átélnénk, inkább elfelejtenénk az egészet, de nem tudjuk. Azért nem tudjuk, mert ezeknek a napoknak a hatását jelenleg is minden pillanatban a bőrünkön érezzük, és talán 5, 8, 10 vagy 13 év múlva is érezni fogjuk.
Úgy tartják, akiknek félbemaradt, elintézetlen dolguk van egymással, azok találkoznak még az életben, hogy rendbe tegyék a dolgokat. Kenéz Andreával ilyen elintézetlen dolgunk van, nemcsak a vádlottaknak, hanem a vádlottak hozzátartozóinak, 2-3 éves gyerekeknek, kamaszoknak, feleségeknek és barátnőknek, szülőknek és jó barátoknak. Mindannyian tele vagyunk kérdésekkel, vagy nem is kérdésekkel, hanem egy nagy kérdéssel, hogy: „Miért?” Nem értjük, hogyan lehet az, hogy több mint 120 tárgyalási napon keresztül Kenéz Andrea hallgatta a védekezésünket, figyelt a szavunkra (mert figyelt, ez nem vitatható), és mégsem vett figyelembe azokból semmit?
Úgyhogy „Viszlát, Kenéz Andrea!” azután, hogy megszólalt a lelkiismerete, és mi végre választ kaphatunk.
Kenéz Andreáról:
