Ezért mély érzésekkel gondolunk lengyel testvéreinkre ezen a napon, és úgy illik, méltóképpen járjuk körül, pontosan mit is jelent számukra november 11-e. 1918-ban ezen a napon kiáltották ki a független lengyel államot, melyet nem hivatalosan Második Köztársaságnak neveztek, és 1939-ig tartják így számon. Ám az a függetlenség, és általában véve, maga az állami lét, nem ment vér és áldozat nélkül.

A lengyel államiság, mint olyan, akkor már bő egy évszázada nem létezett. Az országot lényegében három részre osztották, de az első világháború végeztével, a központi hatalmak veresége és az így kialakult helyzet utat nyitott annak, újra felkerüljenek Európa térképére. Ebben a kaotikus, rendezetlen politikai helyzetben mondták ki tehát a független Lengyelországot, Józef Pilsudski lett az államfő (Naczelnik Panstwa a köztársasági elnök kötelességeit teljesítette az elnökválasztásig).

Csakhogy ezzel maximum, nevezzük így, a szándéknyilatkozat történt meg, hogy szeretnének újra egy szabad országot. A történelem ezen szakaszában harc nélkül mit sem ért volna, de a függetlenség kikiáltásával nemhogy az új Lengyelország határai nem voltak tiszták, de az elmúlt évszázadban megkövesedett, megszámlálhatatlanul sok etnikai ellentét, társadalmi probléma is konzerválódott, megoldásra várt.

De előbb a szavakat tetteknek kellett követniük. Hogy mit jelentett ez? Lényegében lengyel-ukrán háborút, az ún. „nagy-lengyelországi felkelést” Németország ellen, egy lengyel-csehszlovák konfliktust, de szembe kellett nézniük a litvánokkal, és nem utolsó sorban az újonnan létrejött vörös rémmel, a Szovjetunióval is.

Haladjunk sorban tehát ezeken.

Még október 7-én a Kormányzó Tanács Varsóban kihirdette a kiáltványt a független lengyel állam létrehozásáról, majd Wladyslaw Sikorski ezredes hozzálátott Lwówban a Lengyel Hadsereg erőinek megszervezéséhez. De ezzel párhuzamosan az ukránok is aktivizálták magukat, október 19-én létrehozták az Ukrán Nemzeti Tanácsot, és kikiáltották az ukrán államot, melynek határai elértek Kelet-Galíciáig.

A feszültség a lengyel és az ukrán fél között Lwów városára koncentrálódott, ugyanis a város csatlakozni kívánt Lengyelországhoz, amit az ukránok elleneztek. Elkerülhetetlennek látszott tehát a fegyveres összecsapás, mely be is következett, bár ezek a harcok elég spontán jelleggel folytak, és már jóval nagyobb területi kiterjedéssel, mint a szóban forgó város. Meglehetősen szövevényesen, hol az egyik, hol a másik került a másik fölé, és hetek, hónapok alatt nem sikerült megnyugtatóan rendezni a helyzetet, míg végül csak 1921-ben, a rigai békeszerződésben sikerült megállapodniuk.

Ekkoriban az új német hatóság, Friedrich Ebert elnöklésével, támogatta a lengyel függetlenségi törekvéseket, ám mégsem akarták átadni azokat a területeket, melyeket még 1772-ben foglaltak el a poroszok, „Nagy-Lengyelországot” is beleértve (Nagy-Lengyelországnak nevezik az ország történelmi régióját, mely a mai ország középső-nyugati területén fekszik. Nagy-Lengyelország volt a 9–10. században a polánok településterülete.)

Ezért a németek létrehoztak egy határőrséget, mely nem csak „Nagy-Lengyelországot” foglalta magában, hanem Kelet-Danzigot Pomerániában, de Litvániában, Lettországban és Felső-Sziléziában is működött.

A németek 1918. december 26-án tilalmat adtak ki, ám ennek ellenére megérkezett Poznanba Ignacy Jan Paderwski, akit kitörő lelkesedéssel fogadtak a lengyel tömegek. Az ünnepségek kiváltották a németek reakcióját, katonai erődemonstrációt tartottak. A pattanásig feszült hangulatban elszabadultak az indulatok, lövöldözések kezdődtek. A felkelés kiterjedt Poznanon kívülre is, de a városban is eltávolították a német közigazgatást. A harcok egészen 1919. februárjáig folytak, ekkor írták alá Trierben az egyezményt, mely szavatolta a fegyverszünetet. Az év  májusában a nagy-lengyelországi hadsereget a lengyel hadsereg alá vonták.

Míg végül a versailles-i békeszerződésekben majdnem egész Nagy-Lengyelország Lengyelországnak jutott, még olyan városokat is beleszámítva, melyeket a lengyeleknek nem sikerült fegyveres úton elfoglalniuk.

Csehszlovákiával sem volt felhőtlen a viszony, ott is több terület illetékessége képezte vita tárgyát. Pontosabban Tescheni Szilézia, a Szepesség és az Árva. Bár a Tescheni Szilézia sohasem tartozott lengyel fennhatóság alá, ennek ellenére döntően mindig lengyelek éltek azon a vidéken. Az 1320-as lengyel egyesítéskor sem csatolták Lengyelországhoz, önálló fejedelemség, cseh hűbérbirtok volt, majd a Monarchia része mint különálló tartomány.

Árva és Szepes viszont az első világháború előtt Magyarországhoz tartozott, a háború után azonban Csehszlovákiának jutottak. Felső-Árvában meg Szepesi Magura körül fekvő Szepes részében számos lengyel élt.

1918. november 5-én a lengyel és a cseh nemzeti tanácsok megosztották az országot etnikai alapon. A nyugati rész cseh, a keleti pedig lengyel, azzal a feltétellel, hogy a végleges megállapodás a lengyel és a cseh kormányokra marad. Ők viszont nem jutottak dűlőre, egyik fél sem fogadta el a másik feltételeit. A csehek úgy érezték, itt a remek alkalom, mivel Lengyelországban egyébként is nagy rendezetlenség uralkodik, nem beszélve a több frontos harcaikról, fegyverrel igyekeztek pontot tenni a dolog végére.

A lengyelek felvették a kesztyűt, 10 napos csata bontakozott ki Tescheni Sziléziában, minek következtében végül aláírták a fegyverszüneti megegyezést időleges jelleggel. Ugyanakkor a csehek beleegyeztek abba, hogy népszavazás döntsön Árvában és Szepesben. Ezt viszont megfúrta Edvard Benes cseh külügyminiszter, aki, kihasználva azt, hogy a lengyeleknek nincs elég kapacitásuk ezzel törődni, rábeszélte az antantot, hogy mégse a nép válasszon.

Ennek következtében 1920. július 28-án a cseheké lettek az Olza folyótól nyugatra és délre fekvő területek és városok: Karvina, Jablunkov, Trinec. Az Olza mindkét partján fekvő Teschent - a tartomány fővárosát - felosztották két részre; Lengyelország megkapta a 44%-át, így cseh oldalhoz 150 ezer lengyel került. A lengyeleknek itt némiképpen tehát csalódniuk kellett, ám kénytelenek voltak ezt elfogadni, de ez évtizedekre mérgessé is tette a viszonyt a két ország között.

Sokat elmond, hogy később, Csehszlovákia 1938-as felosztásából még Lengyelország is részesült, holott akkor már igen komoly feszültséggel teli gócpontok voltak tapasztalhatók a német féllel, akik végső soron felosztották Csehszlovákiát.

Kétségtelen, ez a háború maradt meg leginkább nem csak a lengyel, de akár az európai emlékezetben is, annak antibolsevista éle miatt.

Tudni kell, hogy a lengyel bolsevikok és a szovjetek között létezett egy titkos egyezmény, hogy a Vörös Hadsereg átveszi a korábban németek megszállása alá tartozó területeket. Ez tulajdonképpen Lettország és Észtország. Majd, mikor Németországban forradalom tört ki 1918 novemberében, ezen fellelkesülve a bolsevikok meg akarták szerezni a közvetlen hozzáférést a német határhoz (Kelet-Poroszország), annak érdekében, hogy hatással tudjanak lenni az ottani eseményekre. A vörösök meg is kezdték a nyugat felé vonulást, sorra foglalva el a németek által hátrahagyott városokat, igyekezve megtenni ezt még azelőtt, hogy létrejön a lengyel hadsereg.

Fontos tény, hogy az új Lengyelország és a Szovjetunió között nem létezett semmifajta megállapodás a határaikról. Teljesen világos volt, hogy ott lesz a határ, ahol megállítják őket.

A háború Wilnó városában kezdődött, ahol ugyan lengyel önkéntesek bocsátkoztak harcba a németekkel, és 1919 januárjában sikerült is lengyel irányítás alá vonni a várost, de a lendületben lévő, túlerővel rendelkező bolsevik csapatok kiszorították őket.

Persze a bolsevikok erejét is lekötötte, hogy úgymond „otthon” harcolniuk kellett a polgárháborúban. A lengyel fővezér, Józef Pilsudski mérlegelni volt kénytelen, lengyel szempontból mi a célravezető. Felvette a kapcsolatot az oroszországi polgárháborúban harcoló „fehérek” parancsnokságával, hogy tájékozódjon. Csalódnia kellett, mert a „fehérek” jelezték, nem fogják elismerni a lengyelek által óhajtott lengyel-szovjet (orosz) határt. Ezért kiadta az utasítást, hogy olyan hadműveletet ne indítsanak a Vörös Hadsereg ellen, amelyből a „fehérek” hasznot húzhatnak. Ezért cserébe a bolsevikok megígérték, hogy elismerik a lengyelek által kért határt. E ponton sokan biztosan összeráncolják szemöldöküket, mert nyilván egy évszázad távlatából, ismerve a bolsevizmus hatásait a világra, minimum furcsa döntés, de menjünk tovább.

Pilsudski azonban nem igazán bízott a vörösökben, számolt azzal a lehetőséggel, ha a bolsevikok legyőzik a „fehéreket”, minden erejüket a lengyel front felé fogják irányítani. Ezért nagyon fontossá vált számára a független Ukrajna, biztonsági faktort látott benne Lengyelország számára. El is ismerte a független Ukrajnát, és közös harcra kötelezte el magát a bolsevizmussal szemben. Ennek megfelelően meg is indult Ukrajna felé, hogy kitakarítsa onnan a vörösöket, május 7-én a lengyelek be is vették Kijevet, ami szemmel láthatóan váratlanul érte a szovjeteket.

Óriási erőket mozgósítva ellentámadásba lendült a Vörös Hadsereg, és visszaverték a lengyeleket, a támadást követő első napokban 300 kilométert haladtak előre nyugat felé, 1919 augusztusában a front már mintegy csak 90 kilométerre húzódott Varsótól. A szovjetek biztosak voltak abban, nemsokára be is veszik a várost, és összekapcsolódnak a kommunista forradalommal Németországban.

Le kell leírnunk, ehhez a háborúhoz Magyarország jelentős segítséget nyújtott a lengyeleknek önkéntesek és hadifelszerelés biztosításával, annak ellenére, hogy alig voltunk túl a Tanácsköztársaság bukásán. Augusztus 12-én érkezett meg egy 22 millió lőszerből álló szállítmány Skierniecébe Budapestről. Ezekben a napokban a lengyel hadsereg már jelentős hiánnyal küzdött, és csak a magyar hadisegélyre számíthatott a nemzetközi bojkott miatt.

A segély megérkezése után egy nappal már el is kezdődött a varsói csata, legalábbis így híresült el, de földrajzilag ez nem egész pontos. 10 kilométerre sikerült a szovjet csapatoknak megközelíteniük Varsót, ám hatalmas küzdelmek árán a lengyelek sikeres ellentámadásba fogtak, és a vörös csapatok egészen a mai lengyel-fehérorosz határig voltak kénytelenek visszább vonulni, szeptemberben pedig végleg tönkreverték a bolsevik seregeket. 1921 márciusában írták alá a békeszerződést Rigában, ahol megállapodtak az lengyel-szovjet határról. Ennek következtében a lengyel határ némileg keletre tolódott ahhoz képest, hogy hol feküdt korábban az oroszok által birtokolt területek határa az 1793-as (második, ebből volt még később egy) felosztáskor.

Mint ismert, az ukránok nem jártak ilyen szerencsével, őket sikerült beolvasztani a Szovjetunióba, így a független ukrán állam nem jött létre.

Mindenképpen rögzítenünk kell még, hogy a fentebb említett Wilnóra a litvánok is igen erős igénnyel jelentkeztek. Nem kevesebb volt a céljuk, mint hogy országuk fővárosává tegyék azt. Mint leírtuk, ugyan a lengyelek átvették a város ellenőrzését a németektől, a szovjetek kiűzték őket onnan, és csak 1919 áprilisára sikerült lengyel ellenőrzés alá vonni újra. Viszont még ezt megelőzően a Szovjetunió, mikor kivonult, „átengedte” a területet Litvániának. A lengyelek később igyekeztek rávenni őket egy lengyel-litván föderációs államra, de a litvánok ebbe nem mentek bele. Ezt látva a lengyelek népszavazást szerettek volna tartani, melyet a litvánok, ismerve az etnikai viszonyokat, szintén elutasítottak.

Pilsudski marsall parancsára ekkor megkísérelték elfoglalni Wilnót. Ennek okán létrejött az ún. Központi Litvánia Köztársaság, majd 1922-ben választásokat is tartottak, és megszavazták, hogy csatlakoznak Lengyelországhoz. Litvánia ennek hatására megszakította a diplomáciai kapcsolatot Lengyelországgal.

Köztudomású, hogy a lengyel nemzet megpróbáltatásai ezzel korántsem zárultak le, mint ahogyan az első világháborút lezáró időszak sem korlátozódott csupán erre az öt, kisebb-nagyobb háborút magába foglaló szakaszra, számos diplomáciai egyeztetés, népszavazások egész sora kísérte és követte még, jelen cikk kereteit szétfeszítené, ha minden igényt kielégítő történelmi tanulmányt akarnánk letenni az asztalra.

Az azonban így, vázlatos áttekintésből is kitűnik, igen komoly vért és verejtéket hullajtott a lengyel nép azért, hogy újra országa lehessen, és ezért mi, magyarok csak a legmagasabb tisztelet hangján szólhatunk hősies áldozatvállalásukról.

Az sem véletlen, hogy Európa legnagyobb hazafias felvonulását éppen minden év november 11-én tartják Varsóban, melyen lengyel patrióták emlékeznek már hosszú évek óta a lengyel függetlenségre. Ilyenkor rendszeresen több százezer, akár félmilliónál is több ember vonul az utcákra. Ez a menet a lengyel szabadság menete, de az elmúlt években kapott egy többletüzenetet is. Mikor Európát ismét külső veszély fenyegeti, a radikális iszlám, akkor igazán szívet melengető, hogyan vált ez a rendezvény évről évre összeurópai, az európai nemzetek összefogását szorgalmazó eseménnyé.

Mert, bár valóban az első világháború és az azt követő második, ahogy sokan nevezik, a két „európai polgárháború” szétforgácsolta európai nemzeteink színe-javát, aki járt már Varsóban e vonuláson, mint ahogy nekem is volt szerencsém több alkalommal, a reménnyel telve térhetett haza, ahogy több ezer lengyel lobogó között látja a különböző európai nációk zászlóit, kik összefogtak és jelképesen hadrendbe álltak egy közös ügyért: Európáért.

Az pedig külön léleksimogató, mit jelent azon a napon magyarnak lenni lengyel barátaink körében. Sajnos idén nem jutottam el Varsóba, de mikor első alkalommal volt szerencsém jelen lenni, örökre emlékezetembe vésődött, ahogy több százezer ember kiáltott egyszerre, beleremegett föld és ég: Bóg! Honor! Ojczyzna! Ez magyarra fordítva annyit jelent: Isten! Becsület! Szülőföld!

Isten éltessen sokáig, Lengyelország!

Lantos János – Kuruc.info