Olyanokba, amelyekkel a modern tömegember nem túlságosan foglalkozik, amennyiben igen, elfogadja az általa „tudományosnak” vélt válaszokat, melyeket innen-onnan hallott, olvasott, hiszen korunkban az új abszolútum a tudomány. Más kérdés, hogy ez a tudománynak a totális félreértelmezése, mint ahogyan közkeletű tévedés, hogy a tudomány és a vallás szemben állna egymással.

"Miért van egyáltalán létező, és miért nincs inkább a semmi?” – tette fel a kérdést a 20. században a német idealista filozófus, Martin Heidegger.

Valójában mind erre a kérdésre keressük a választ, nem csupán a filozófia és a teológia, legfeljebb ezt nem tudjuk tudatosan megfogalmazni magunk számára. A ma embere ilyen témákban szeret „könnyen fogyasztható” és kész válaszokat kapni, erre rávágja: az evolúciós elmélet a megoldás! Ezt járjuk kicsit tüzetesebben körül. Ebben pedig Aquinói Szent Tamás, tehát a tomista bölcselet (skolasztika) lesz segítségünkre.

Szent Tamás az élet eredetéről azt vallja, hogy a világ nem hordja magában létének elegendő okát, ezért léte teremtőt kíván meg. Bár Szent Tamás korában az evolúciós elmélet még nem létezett, azonban elvei alapján tökéletesen értékelni tudjuk azt.

Az evolúciós elmélet és a természettudományok szerint a mai fajok egy vagy több őstípusból fejlődtek ki, mégpedig lassú átalakulás útján. Azt állítják: a kevésbé tökéletesből jöttek létre a tökéletesebb egyedek. A paleontológusok úgy vélik, a már kihalt élőlényekben a ma élők elődjeit fedezhetjük fel. Ilyen gondolatok alapján állította fel elméletét Charles Darwin (1809-1882), az evolúciós elmélet atyja. Szerinte az élőlények fejlődésében az alábbiak játszanak szerepet:

1. A változékonyság: az őstípusokon a külső, változó körülmények hatására új szervezet, új tulajdonságok jöttek létre.
2. A létért való küzdelem: a kevésbé alkalmasak elsatnyulnak.
3. Az átöröklés: a megszerzett tulajdonságok állandósulnak.

Egyébként annak ellenére, hogy a közvélekedés továbbra is úgy tartja, Darwin nézetei ma is a nagybetűs tudomány alapjait képezik, a mai természettudósok egyre jobban eltérnek a fenti nézetektől. A fejlődés gondolatát megtartják, de azt nem a külső körülményekhez való alkalmazkodással magyarázzák, hanem mással. Mégpedig egy céltudatos, belső fejlődésre indító elv segítségével. Izgalmas terület, mi lehet ez az elv? Vannak, akik szerint ez a lételv már a szellemi lélek. Darwin előtti időkben ezen az állásponton volt Lamarck.

A legfontosabb megállapítás, hogy az élet eredetét nem lehet az élettelen anyag véletlen elrendeződésével magyarázni. Létrendileg alacsonyabb rendűből a puszta véletlen folytán sohasem jön létre magasabb létfokon álló. Erre annyi esély van, mintha egy repülőgépbontó területére betérne egy forgószél, és a véletlen folytán úgy fújná össze az alkatrészeket, hogy azokból újra egy működőképes repülőgép jönne létre. De igazság szerint még ennyi esély sincs. Egy nem-élőlény tehát sohasem hozhat létre élőlényt. Növény sohasem hozhat létre állatot, állat pedig sohasem hozhat létre embert. Az újkori tudományok is igazolják már, hogy élőlény mindig csak élőlényből, élő csíra pedig csak élő csírából ered. Még akkor is, ha ez az életcsíra nem tűnik túl jelentősnek vagy korábban még láthatatlan volt. De ha ez az életcsíra nincs jelen, a puszta anyagból nem keletkezik élet. Ezért hát annak a tézisnek, hogy az élőlények az élettelen anyagból keletkeztek volna, nincs tapasztalati alapja.

Amikor az intelligens tervezettség képviselői (akik tételezik az isteni, alkotói közreműködést a világ létrejöttében) arra hivatkoznak tehát, hogy alacsonyabb rendűből nem jöhet létre magasabb rendű, akkor az evolúciós elmélet hívei azt felelik, hogy ezek a létrendi eltérések nem valósak. Szerintük bármilyen felsőbbrendűség csak látszólagos, és így lényegileg minden élőlény, legyen az vegetatív, érzékelő vagy értelmes, tulajdonképpen egy nemhez, egy „fajhoz” tartozik. A Kommunista kiáltvány társszerzője, Friedrich Engels azt állította, hogy az élet nem más, mint pusztán az élettelen minőségileg magasabb mozgásformája. De ezt már nem fejti ki bővebben, nem magyarázza meg, mert nem is lehet. Ugyanis az élők nem fokozatilag, hanem visszavonhatatlanul különböznek a nem élőktől. És ennek a természettudomány sem mondhat ellent, mint ahogy nem is mond, ugyanis még attól is távol van, hogy tapasztalati úton minden növényi és állati faj között az „átmeneti típusokat” feltárja. Ez tehát egy hiányzó láncszem, de nem ez a leggrandiózusabb hiányzó láncszem.

Hogy mi az mégis? Az alábbiakban térünk ki rá.

Szögezzük le, a külső testi hasonlóságok még nem jelentenek szükségképpen fejlődéstani átmenetet. Egymáshoz külsőleg nagyon hasonló élőlények teljességgel eltérő fajokhoz tartoznak, és a paleontológia tanúsága szerint ezek különböző időpontokban jelentek meg. Másrészt azt is ki kell jelenteni, s ez a tudomány mai állása szerint is így van, minden faj embriója már a kezdettől fogva rendelkezik faji jellegzetességgel. Az emberi magzat már a megtermékenyítés pillanatában mutat emberi vonásokat, még ha nem is feltétlenül a külső alak szerint.

Az empirikus világban nem tudunk „köztes”, átmeneti fajokról. Csak olyanokról, hogy különféle változatok vannak ugyanazon fajon belül. Ezek a változatok a gének kombinációs lehetőségeire korlátozódnak. De a különböző fajok egymással keveredve nem hozhatnak létre utódokat, ezért ezek a variációk mindig egy-egy fajon belül keletkeznek, ezért a fajok maguk konstansok maradnak. A tomista bölcselet iránymutatását szem előtt tartva tehát az jelenthető ki: lehetetlen, hogy az állat lassú fejlődés útján emberré lehetett volna. De ezzel még korántsem zártuk le totálisan a majom és az ember közötti kapcsolat tárgyalását, mint azt alább látni fogjuk.

Az eddigi okfejtés mit sem ér, s fél lábon áll, ha erre, a legfontosabb kérdésre nem térünk ki. A döntő különbözőség állat és ember között a szellemi lélek. Nem az eszközök használata, eszközöket egy állat is tud használni. A szellemi lélek miatt tud idealistává válni az ember, ő van egyedül tudatában annak, hogy meg fog halni, erre reflektálni képes.

De a kérdés még áll: vajon az ember pusztán testileg fejlődhetett-e állatból? Itt megkülönböztető válasszal kell élnünk. Az ember fogalma elválaszthatatlan a lélektől. Az ember testét nem hozhatta létre kizárólag állati lény, ugyanis az ember lelki sajátos voltát sem hozhatta létre korábban egy alsóbbrendű állati faj. Viszont az nem vethető el, hogy Isten, aki az első embert teremtette, egy bizonyos állati egyed nemzőtevékenységét külsőleg, természeten kívüli módon irányíthatta, magyarul akár egy meglévő állati testet formálhatott. Ez az elmélet nem ellenkezik a keresztény hittel.

De ezt és magának az életnek az eredetét a tomista bölcselet álláspontja szerint nem lehet magyarázni isteni okozás nélkül.

Valójában ezernyi árnyalata ellenére két nagyobb csoport írható körül. Vannak, akik magát az embert pusztán az emberből igyekeznek megmagyarázni. Humanistának is nevezik magukat. Valójában ebből az úgynevezett „emberközpontú” felfogásból sok tömeggyilkos ideológia sarjadt. Persze a „hétköznapi” humanizmusnak megvannak a maga jócselekedetei, mint mondják, „én hiszek az emberben, az emberiességben”, ételt és ruhát osztanak, de e humanista cégér alatt nyugodtan elfogadják, hogy ártatlan emberi magzatokat lehet gyilkolni. Merthogy az „emberi jog”. Nem lehet magát az embert abszolutizálni, mert nem abszolút lény, hanem esetleges. Volt idő, mikor nem létezett, most létezik, de lesz idő, mikor már nem lesz. Tehát nem lényege a lét. Létének végső oka túlmutat magán az emberen, ezért az embert csak Teremtőjéből lehet megmagyarázni, akinek elválaszthatatlan lényege maga a lét. Nem tud nem létezni.

A másik csoport tagjait tehát azok képezik, akik ez előtt meghajolnak, belátják, hogy az emberi értelem véges, Istent a földi életben nem tapasztalhatjuk meg teljes mértékben, az abszolút igazságra következtetések útján juthatunk el, de ezek a részigazságok mindenképpen a teljes igazság egyes szegletei, és kétségkívül biztosak és igazak, így az is, az evolúciós elmélet nem magyarázza meg az embert.

Lantos János – Kuruc.info