Azonban előljáróban annyit mindenképpen határozottan le kívánok szögezni, nem fogok tudni olyan jellegű választ adni, „ezt most így és így kell csinálni”, mert ez az út egyedül az üdvözítő. Nem, ilyen elképzeléssel felelősségteljesen alighanem senki nem rendelkezik, ám ettől függetlenül nemhogy érdemes, hanem egyenesen kötelező erről a feladatról gondolkodni, és természetesen cselekedni.

Mondják, magyar az, akinek fáj Trianon. Ez igen sok érvényes vonatkozásban így is van. Más kérdés, kinek-kinek egyéni látásmódja szerint eltérő lehet, ezt a kollektív nemzeti fájdalmat hogyan éli meg, miképpen dolgozza fel, mert vannak, akik – sajnos – az önsajnáltatás tengerébe fulladnak, ezzel tulajdonképpen megváltozhatatlannak fogadják el akaratukon kívül is a trianoni állapotokat. Megint vannak, akikből ez még erősebb elszántságot vált ki, hogy igenis küzdeni kell a Kárpát-medencei magyarságért, nem nyugodhatunk bele. Én javaslom, ez utóbbit próbáljuk meg minél inkább magunkává tenni, még konkrétabban fogalmazva, ki kell lépnünk az áldozati státuszból, ne engedjük, hogy eluralkodjon rajtunk az a szemlélet, miszerint mi egy kis és gyenge nép vagyunk, amely állandóan ki van téve a „nagyok” akaratának. Még akkor sem, ha csonka ország lévén ez valóban így is van, de a mi szellemi iránytűnk mégis a magyar birodalmiság felé mutasson, erkölcsi, szellemi síkokon igyekezzünk szem előtt tartani akár Hunyadi Mátyás örökségét.

Természetesen kerülnünk kell a történelmi anakronizmust, de a lefordítva a mai kor nyelvére ennek az örökségnek az ápolása mégis azt jelenti, hogy a magyarság hivatása a kelet-közép-európai térség dominanciájának kivívása, ami minimum egy középhatalmi pozíció megvalósítását jelenti. Hogy ez rendkívül távolinak tűnik ma? Ez így igaz, de ha magát a végső célt sem tűzzük ki, akkor bele se kezdjünk semmibe. Másrészről szeretnék emlékeztetni, hogy a török hódoltság idejében a végvári vitézek közül nagyon sokan úgy élték le életüket, hogy egyetlen egy percet sem töltöttek el egy szabad és független Magyarországon, mégsem veszítették szemük elől ezt a célt.

Mindazonáltal arra a kérdésre válaszolva, mi végső soron Trianon, azt lehet mondani, egy hatalmas sorscsapás, egy nemzeti tragédia, amiben sajnos bőven volt nekünk is részünk, mulasztásaink, ami aztán olyan történelmi helyzetbe sodort minket, hogy olyan erők fogtak össze ellenünk, amely ellen már tehetetlenek voltunk. A magyar ember lelkéből, még ha akarná, sem tudná kitépni a trianoni fájdalmat. Ez vitán felül áll.

A fentiekből az tűnik ki, hogy kirajzolódik előttünk egy feloldhatatlannak látszó ellentmondás, ha valaki azt állítja, bizony a térség népei mégis egymásra utaltak, hovatovább, együtt kell működniük. Érzelmi alapon teljesen érthető, ha valaki azt mondja, a kisantant népeivel, tehát az ellenséggel ő semmiféle együttműködést nem tud elképzelni. Ők elrabolták országunk kétharmadát, majd ha visszaadják, akkor lehet szót bármilyen párbeszédről. Igen ám, csak ők ezt nem fogják visszaadni. Nekünk viszont kellenek azok a területek, már ha komolyan vesszük a fent megfogalmazott ideát, tehát a magyar középhatalmi státuszt és a magyar birodalmi gondolatot.

Természetesen a térség népei alatt nem csupán a kisantant népei jöhetnek szóba, mint ahogyan a címben is az olvasható, kelet-közép-európai népek. Értelmezés kérdése, kit sorolunk ide, s kit nem, de például mindenképpen idetartozik a baráti Lengyelország. Teljesen világos, hogy nem említhető egy lapon Lengyelország és Románia! Csak hogy a két szélső pontot érintsem pozitív és negatív értelemben. Ezt csupán azért emelem ki, hogy láttassam, eleve nem lehetetlen koncepció e népeket egy szövetségi rendszerbe terelni (ilyen a Visegrádi Négyek is), és hogy ez miért közös érdekünk, azt majd alább ki fogom fejteni.

Mindenesetre ennek a felfogásnak, amit nevezhetünk konnacionalista nézetnek is, legalábbis egyfajta kötéltáncot kell járnia a Kárpát-medencében, nagyon szűk a határmezsgye, ahol működni tud. De azt is el kell ismerni, van, amikor ez az elv a gyakorlatban egész egyszerűen nem képes valósággá válni, és vannak, akikkel szemben egész egyszerűen ostobaság kellő érettséget feltételezni, mert nem képesek rá. Mindez természetesen nem változtat azon a tényen, hogy ez az együttműködés nem csak a magyar, hanem az összes többi kelet-közép-európai nép sajátos, jól felfogott érdeke is lenne. Mielőtt azonban ezekről az érdekekről értekeznénk, igen komolyan ki kell tennünk az irányjelzőt. Mire gondolok?

A prioritások sorrendjére. Magyarok vagyunk és európaiak, a kettő egymás nélkül értelmezhetetlen fogalom. Közbe kell szúrni, mert félreértésekre adhat okot, az európaiság nem egyenlő, sőt, ellentétes a nemzetközi baloldal és neoliberálisok Európa-képével, semmiképpen sem Európai Egyesült Államokra gondolunk, hanem a nemzetek Európájára. Az ő Európájuk valójában Európa esszenciájának sírásása. Az egy lényegétől megfosztott valami. Mert mi Európa lényege? Éppen a valódi sokszínűsége, az európai nemzetek kavalkádja, de nyilván ebbe nem fér bele az afrikai és arab bevándorlás. Tehát ők egy olyan Európát képzelnek el, ahol nem számít a magyarság, de éppígy nem számít az, hogy lengyel, német, és így tovább. Mi viszont olyan Európában gondolkodunk, ahol az imént felsorolni nemzeti „építőkockák” az elsők, ebből folyik megmásíthatatlan alapelvünk: először vagyunk magyarok, és csak azután európaiak.

Mindig a hozzám közelebb állót vagyok köteles jobban szeretni, Magyarország a hazánk, a magyar a mi népünk, amely beletestesül az európai népek nagy családjába, az európai keresztény kultúrkörbe, de még egyszer hangsúlyozom, a sorrend fel nem cserélhető. Mi következik mindebből?

„Csupán” annyi, bárhol sérül a magyar érdek, a felett semmiféle európai, de kelet-közép-európai összefogásra, testvériségre hivatkozva sem lehet szemet hunyni. Egyetlen egy alkalommal sem!

Tehát az, hogy például a tömeges illegális migráció veszélye fenyegeti Európa összes népét, tulajdonképpen nemcsak a nyugati felét, még ha ott e tekintetben (még) rosszabbul állnak, mint a mi térségünk, nem szolgáltathat okot arra, hogy ne emeljünk szót a határon túli magyarság érdekeiért. Ha Székelyföldön a román hatóság meghurcolja testvéreinket azért, mert kitűzik a székely lobogót, akkor minket fikarcnyit sem érdekel, hogy nekik is hasonló problémáik vannak (akár a cigányokkal), az asztalra kell csapnunk. Támogatnunk kell a székely autonómiát is, persze tudjuk, végső célunkat tekintve még az is „csak” egy közbülső állomás lehetne. Ugyanez ez az elv áll Felvidékre, Kárpátaljára, teljes Erdélyre, Délvidékre.

Most viszont tekintsünk egy kicsit szélesebb spektrumra. Geopolitikai értelemben úgy fest a helyzet, a trianoni békediktátum komoly lelki szögesdrótot is húzott a Kárpát-medencébe, ami így, ebben a formában alkalmatlanná teszi arra, hogy ütközőzóna szerepét betöltse Nyugat és Kelet között. Miért is van erre pedig szükség? Azért, mert a Kárpát-medence, de a kelet-közép-európai térség is, mindaddig gyarmati vagy félgyarmati helyzetben lesz, amíg sok kis apró államocskára oszlik, mindvégig alkalmas lesz arra is, hogy ezeket a kis népeket egymás ellen kijátszák. És ne feledjük, reálpolitikai értelemben ez mind nyugati, mind keleti érdek! Egyiküknek sem érdeke, hogy itt kiemelkedjen egy erős bástya, amely kell erővel és érvénnyel bírja érdekeit érvényesíteni.

Ezért hát nem kizárólag magyar érdek a Kárpát-medence egységének helyreálltása, hanem az összes többi itt élő népé is. Elméleti síkon ezt könnyű belátni, de a gyakorlati rész, a „hogyan” már egy olyan fejtörést okoz, amelyre az elmúlt 100 évben sem tudott minden igényt kielégítően felelni senki.

Sokszor felmerül egyébként, hogy határrevízióra akkor lesz lehetőség, ha valamely nagyhatalom ebben segít nekünk. Vitathatatlan, ez így volt a két világháború között is, a hitleri Németország és a fasiszta Olaszország volt ebben segítségünkre. De tartsuk szem előtt, amit fentebb írtam, egy egységes, önálló, erős Kárpát-medence és kelet-közép-európai tömb nem érdeke sem Nyugatnak, sem Keletnek. Értelemszerűen Németországnak és Olaszországnak sem volt érdeke. S bár határrevíziók valóban születtek, amelynek természetszerűleg mindenképpen örültünk, hát hogyne örültünk volna, végre volt remény, hogy ki lehet törni a trianoni fogságból. De azt is látni kell, például ezzel Hitler célja sem volt más, minthogy a kárpáti népeket sakkban tartsa, hol az egyiknek ígért területet, hol a másiknak, hosszabb távon külső segítséggel akkor sem valósulhatott volna meg egy önálló és nagy Kárpát-medencei államiság.

Ettől függetlenül persze, ha ilyen lehetőség adódna, a mindenkori magyar külpolitikának ezt kötelessége lenne kihasználnia, mint ahogyan azt láttuk egyébként, hogy a rendszerváltás óta egyetlen egy ilyen alkalmat nemhogy nem használt ki az aktuális magyar kormány, de meg sem próbálta érvényesíteni igényét! Ez így nehéz lesz. Értelemszerűen az „erőből való megoldásnak”, tehát a katonai útnak jelen pillanatban, de még jó hosszú ideig realitása közelít a nullához.

A politikában, igaz ez a nemzetközi diplomáciára is, azt kell csinálni, amit lehet, és ahogy lehet. Ehhez az elvhez kell igazodnunk, de úgy, a kibontott végső célt sohase veszítsük szem előtt. Mit akarunk? Egységes Kárpát-medencét, erős kelet-közép-európai tömböt (ez akár a V4-ek is lehetnek egyébként, erősebb tartalommal megtöltve), hogy a magyarság méltó helyére kerüljön, és hogy fejlődési útja, függetlensége, biztonsága biztosítva legyen abban a térségben, ahol él, tehát a kelet-közép-európai régióban.

Ehhez az úthoz két jó erős érvet kapunk, egy kellemesebbet, és egy kellemetlenebbet.

Előbbi az, beláthatja minden itt élő nép, az összefogás közös érdek, ugyanis a 21. században nem az lesz a kérdés, milyen lesz Európa, hanem az, egyáltalán megmarad-e, nem ideológiák, hanem civilizációk fognak összecsapni. Értelemszerűen az a tény, hogy a szomszédunkba egy kenyai népes néger család költözik bozótvágó késekkel felszerelkezve, rögtön más megvilágítása helyezi a prioritásokat, nem biztos, hogy az lesz a legnagyobb problémánk, hogy mi van éppen a románokkal, de akkor sem, ha Északkelet-Magyarországon „kiszülnek” minket a cigányok. És ez éppúgy igaz a kisantant népeire is, tehát létrejöhet egy ilyen irányú kohézió. Illetőleg differenciált módon, de rá lehet mutatni arra is, a Kárpát-medencében nagyon sok közös kulturális összefonódás alakult ki az itt élő népek között, van történelmi múltja az összefogásnak is, ha például csak azt vesszük alapul, a szlovákok között milyen magas számban élnek olyanok, akik magyar felmenőkkel bírnak, érvelhető akár úgy is, hogy végső soron nem is állunk messze egymástól.

(Illetőleg érdemes elolvasni a témában Barcsa-Turner Gábor gondolatait is, aki tradicionális jobboldali szempontból járta körül a trianoni problémakört.)

És most a kellemetlenebb érv: Trianon, de nem csupán az. Hanem a környező államok soviniszta eredetmítosza. Amíg mondjuk a román oktatás arra épül, hogy természetszerűleg neveli ki a magyarellenességet, sajnos sok változást nem lehet elérni.

Végezetül szögezzük le újra, az úgynevezett „közös hang” esetleges megtalálása történelmi távlatokban még nem jelent sokat, mert, mint mondtuk, mi egy egységes magyar vezetésű Kárpát-medencében gondolkodunk, amely erős bástyája lehet a kelet-közép-európai tömbnek.

Ez az út tele lehet látszólagos ellentmondásokkal, mint láthattuk, hatalmas érdekellentétek feszülnek, de mégis lehet remény, hogy hol kellően ügyes, hol kellően határozott magyar vezetéssel, külpolitikával, és mindenekelőtt hosszú távú nemzetstratégiával (amely nem csak 4 években gondolkodik) eredményt lehet elérni, azt gondolom, ez a jelenlegi, de az eljövendő magyar generáció legfontosabb feladata egyaránt.

Vesszen Trianon, de vesszen Trianon szellemisége is!

Lantos János – Kuruc.info