Christoph Heusgen megértette, hogy valami eltört Európa és az Egyesült Államok viszonyában. Ráadásul ez éppen az általa elnökölt, a transzatlanti egység szimbólumának számító Müncheni Biztonságpolitikai Konferencián vált mindenki számára egyértelművé. Az európai tisztviselő szó szerint könnyekben tört ki, annyira a szívére vette a szakítást a „Nagy Testvér” és Európa között. A rendezvényt záró Heusgen előtt az is megvilágosodott, hogy a konferencián elhangzottak komoly hatással lesznek a jelenleg még fősodornak számító európai elit jövőjére nézve, és természetesen meghatározzák Európa sorsát is. A közeljövőben biztosan.

Heusgennek volt miért sírnia. Az európai politika unalmas egyhangúságát alaposan felkavarta az amerikai alelnök beszéde. J. D. Vance leplezetlenül szembesítette a megdöbbent európai elitet – amelyet nevezhetünk müncheninek vagy éppen brüsszelinek – azzal, hogy az „Öreg Kontinens” szó szerint megöregedett, elfáradt, vezetői semmibe veszik a saját polgáraikat, szembemennek a sokat szajkózott értékeikkel. Egyszóval, Európa ideje lejárt, a jelenlegi amerikai adminisztráció átnéz rajta, vezetőit nem tartja semmire.

„Sok szerencsét mindannyiótoknak, Isten áldjon benneteket!” – zárta a mondanivalóját J. D. Vance, és e baljós csengésű szavak kíméletlenül foglalták össze mindazt a sajnálattal és értetlenséggel vegyes dühöt és lenézést, amelyet a beszéd sugallt. A február óta eltelt időben az egyértelműsödött, hogy a Fehér Ház jobban megveti és gyűlöli Európát, mint azt bárki is gondolta volna. Mint ahogy az is, hogy ez nem taktika, nem a nyomásgyakorlás része, a trumpista konzervatívok idegenkedése sokkal mélyebbről jön, ez a gyűlölet őszinte, és nemcsak gazdasági és katonai, hanem kulturális okai is vannak. Trumpék szemében Nyugat-Európa ma mindenek előtt a globális progresszív elit menedékhelye, utolsó bástyája.

Hogy mennyire belülről jön ez az ellenérzés, azt pőrén megmutatta a Signal-botrányban nyilvánosságra került belső chatbeszélgetés.

„Utálom, hogy újra kisegítjük Európát” – írta Vance. Erre reagálva Hegseth kifejtette, hogy hozzá hasonlóan ő is undorodik „az európai ingyenéléstől”, csupa nagybetűvel hozzátéve, hogy az szánalmas. „Utálom, hogy újra kikaparjam a gesztenyét az európaiak számára. Teljes mértékben osztom (a védelmi miniszter) undorát az európaiaktól, akik kihasználnak minket. Szánalmas” – fogalmazott egészen pontosan az alelnök. Mike Waltz pedig arról írt, hogy Trump kérésére a védelmi és külügyminisztérium dolgozik azon, hogyan „hajtsuk be az európaiakon” a húszik elleni támadások költségeit. Hegset védelmi miniszter ezt követően egy új, hatodik generációs vadászgép terveinek bemutatásakor még messzebb ment, amikor arról beszélt, hogy a repülőgépet a szövetségeseknek is eladják Európába, de abból a változatból hiányozni fog néhány lényeges részlet, ugyanis ezek az országok egy napon talán már nem lesznek Amerika szövetségesei.

De Donald Trump sem rejtette véka alá a véleményét Európáról. Többször is elmondta, hogy az Egyesült Államok nem fogja megvédeni európai szövetségeseit, ha azok nem fizetik meg ennek az árát.

Mi fizetjük a katonaságuk 100 százalékát, és ők becsapnak minket az exportjukkal – fejtegette –, majd ezt még azzal toldotta meg, hogy hogy az EU csak az amerikaiak lehúzására jött létre.

Egyértelmű Trump megszólalásaiból, hogy az amerikai elnök úgy gondolja, az európaiak becsapják. S az egyértelműen udvariatlan gesztusok sorát folytathatjuk azzal, hogy még Andrzej Duda lengyel elnököt is csak tíz percre fogadta, míg a Washingtonba utazó Kaja Kallas még ennyi szerencséje sem volt, hiszen amerikai kollégája, Marco Rubio nem talált időt a találkozóra az uniós külügyi biztossal.

Egymás lenézésében az európaiak és az amerikaiak idáig sem mentek a szomszédba, az elmúlt hónapokban azonban ez az immár gyűlölettel vegyülő felsőbbrendűség szintet lépett. Az európaiak magabiztosságát megalapozta, hogy a nyugati kultúra bölcsőjeként uralták évszázadokon át a világot. Ennek az egyeduralomnak azonban a 20. században véget vetett az Egyesült Államok felemelkedése, az elmúlt néhány évtizedben pedig a kényelembe belesüllyedt Európa nagyon sokat tett azért, hogy még a legközelebbi szövetségese is átnézzen rajta.

Európa ma már csak árnyéka egykori önmagának, és a hanyatlás folyamatának egész számot szentelő Kommentár folyóirat ennek kapcsán idézi Zbigniew Brzezinskit, aki A nagy sakktábla című művében már 1997-ben úgy fogalmazott, hogy „Európa amerikai védnökség alatt áll, és ez a szövetség az ókori vazallusok és hűbéresek helyzetét idézi”.

Jól mutatja ezt, hogy az EU-nak nincs saját közösségimédia-platformja, keresője, de a koronavírus idején képtelen volt saját vakcina előállítására is. Közben Amerika az évtizedek alatt kinevelt egy hozzá lojális európai elitet, amelyik az amerikai álomban hisz, és a kreativitása sokszor csupán az amerikai példa másolásáig terjed, létrehozta NGO-k egész hálózatát, s akkor még nem beszéltünk a showbiznisz amerikanizálódásáról vagy arról a kulturális hatásról, amely mára teljesen háttérbe szorította például a legendás európai filmes ipart.

A hidegháború éveiben a nyugat-európaiak elkényelmesedtek és elpuhultak, Kelet-Európa országai ugyan ellenállóbbakká váltak, ám hatalmas lemaradással küszködtek, így Európa megosztottan, eltérő tapasztalatokkal lépett át a 21. századba. Az EU vezetői egyre kevésbé értették a földrajzi alapokra épülő klasszikus geopolitikai gondolkodásmódot, ami mára oda vezetett, hogy az Oroszország elleni szankciókkal létrehozott gazdasági vasfüggönnyel elzárták az eurázsiai kapcsolataikat.

Jelenleg Európa Amerika eurázsiai hídfője, az amerikai geopolitikai érdekek alárendelt szereplője.

A jelenlegi európai fősodor a pragmatizmust felülíró identitáspolitizálással a kontinens jövőbeni globális szerepét teszi kérdésessé. Vannak elemzők, akik a védelmi képességeit tekintve gyenge, versenyképességét rohamosan elveszítő, a saját érdekeinek beazonosításáig sem jutó Európai Unió összeomlását sem zárják ki.

Trump visszatérésével egyre gyakrabban merül fel a NATO jövőjének a kérdése is. Az Egyesült Államok elkötelezett ugyan a NATO és az Európával kialakított védelmi partnerség mellett, de többé nem tűr el egy olyan kiegyensúlyozatlan kapcsolatot, amelyben az európai biztonság költségeit az amerikai adófizetők pénzéből állják. Újabb pofon volt Európának, hogy a Fehér Ház egyértelműsítette, Ukrajna másodlagos szereplő lesz az amerikai-orosz tárgyalásoknál, Európát pedig oda sem engedik ehhez az asztalhoz.

Ehhez jön még, hogy Washington nyíltan az európai liberális rend megdöntésére készül, és ez a kulturális, ideológiai szembenállás, az új amerikai adminisztrációhoz viszonyulás mélyen megosztja Európát.

Az eddig Amerikában az ördögöt látók lettek az Egyesült Államok legnagyobb támogatói, míg az elkötelezett atlantistákból árad a vad Amerika-ellenesség. Az Európai Unió egészét nézve az Eurobarometer felmérése alapján erősödött az EU pozitív megítélése (75 százalék), miközben Trump megválasztása után egy a hét nagy nyugat-európai országban végzett közvélemény-kutatás nagyjából 50 százalékról 20 és 42 százalék közé zuhant az Egyesült Államok pozitív megítélése. Magát Donald Trumpot öt nyugat-európai országban 58 százalék és 78 százalék között tartják veszélyesnek az európai biztonságra, az egész unióra kivetítve pedig átlagosan 51 százalék gondolja Európa ellenségének. S ha ez még nem lett volna elég, jött a vámháború, amiből Európa sem marad ki.

Az új amerikai kormányzat és Brüsszel kapcsolata néhány hónap alatt a mélypontra zuhant, a transzatlanti viszony megroppant. Az európai progresszív elitet ez előbb sokkolta, majd magára találva felvette a kesztyűt, és a <tettrekészek> koalícióján keresztül és Volodimir Zelenszkijt maga előtt tolva Trump ukrajnai rendezési elképzeléseit igyekszik blokkolni, beleállt az ideológiai harcba, és a vámháborúba is.

Úgy tűnik, a transzatlanti szövetség az eddigi formájában véget ért, ugyanakkor Európát azért nem tudja menetből térdre kényszeríteni az Egyesült Államok. Alapvetően kiszolgáltatott, ám vannak a kezében ütőkártyák. Így a nagyrészt Amerikában őrzött európai aranytartalék kétélű fegyver, de említhetjük a Kongresszusban is markánsan megjelenő európai nemzeti lobbikat is, és Ukrajna kérdésében szintén tud kellemetlenkedni Európa. De az EU-nak vagy éppen Mark Rutte NATO-főtitkárnak vannak emberei az úgynevezett mélyállamban is. S akkor még nem beszéltünk Brüsszel és Peking friss keletű közeledéséről, a vámháborúban formálódó egyéb szövetségekről, vagy az Egyesült Államokkal ellentétben megmaradt kapcsolatokról Iránnal. Mindez azt feltételezi, hogy rövid távon létrejöhet Washington és Brüsszel között egy Amerikának azért előnyösebb kompromisszum, míg hosszú távon Európa köszönetet mondhat Trumpnak azért, hogy rákényszeríti az eddig elhanyagolt, és a stratégiai autonómiát erősítő lépések sorának megtételére.

Stier Gábor - Demokrata