Az első lépés az álcázás. Ha ugyanis átfestik a cégért, vagyis szépelgő, a lényeget elkenő szavakkal mutatják be az elkövetett aljasságaikat, máris nyert ügyük van. Ezért aztán az Egyesült Államok és az egész globalista média soha nem nevezte a venezuelai akcióját „inváziónak”. Sem a nyugati politikusok, sem agymosodáik egyáltalán nem használtak háború nyelvezetet. Ehelyett „elfogásról”, „letartóztatásról” és „a bűnüldöző szervekkel közös műveletekről” beszéltek és írtak. A szóban forgó kifejezések a belföldi rendfenntartással és nem a háborúval kapcsolatosak. A hatás pedig nem is maradt el. Ha az agresszor képes úgy beállítani a cselekedetét, mintha az valamiféle „bűnüldözés”, a „rend fenntartására irányuló erőfeszítés” lenne, akkor a szuverenitás, az Egyesült Nemzetek Alapokmánya súlyos megsértésének kérdései csendben eltűnnek a közbeszédből. Vannak azután további „gyöngyszemei” is ennek a szómágiának: így a bombázás „precíziós csapássá”, az invázió „műveletté” válik, a civilek életének kioltása pedig „járulékos veszteséggé” szelídül. A jól megtervezett agymosás eredményeképpen így azután a háború véres valósága egyfajta „technikai kérdéssé” változik, amolyan rendezett, ellenőrzött, szinte bürokratikus ténykedéssé. És, mint azt például Oroszország esetében is megfigyelhetjük, a birodalom célkeresztjébe került állam, illetve annak népének emlegetése helyett lépten-nyomon az ország vezetőjét gyalázzák. Aki persze „diktátor”, „zsarnok”, „korrupt”, „véres kezű”, Venezuela esetében pedig még „drogkartellek főnöke”, aki „amerikaiak tíz- és százezreit mérgezte, sőt ölte meg”. A „kommunikáció” ily módon egyetlen vezetőre összpontosít (Irán esetében pedig az „ajatollahokra, mullahokra”), a szuverenitás semmibe vételének, a bekövetkezett haláleseteknek, az intézmények működésképtelenné válásának, a lakosság szenvedéseinek kérdései a háttérbe szorulnak. Ha pedig az állam, a nép helyett egyetlen vagy esetleg néhány „gonosznak” lefestett egyénre szorítkozik a közbeszéd, az amerikai részről oly hőn vágyott rezsimváltás könnyen eladható büntető igazságszolgáltatásként, nem pedig agresszióként.

A második lépés a figyelem elterelése. Ezért helyeznek a megtévesztő médiakampány során akkora hangsúlyt az „elit egységekre” (Delta Force, a „mi hős fiaink” és egyéb nyalánkságok), valamint a „drámai rajtaütések” felvételeire. A „parancsnoki szobákról”, „különleges erőkről” szólnak a tudósítások, és izgalmas, a hollywoodi háborús filmeket idéző képek és videófelvételek tűnnek fel a médiában. Az amerikaiakat a „mi fiaink hozzáértésének” és a „példátlanul hatékony fellépésének” csodálatára igyekeznek ösztönözni. Minél lenyűgözőbbnek tűnik a művelet, annál kevesebben teszik fel a kérdést: egyáltalán miféle célt szolgált ez az egész véres cselekménysorozat? A taktikai sikert azután a stratégiai erőszak elrejtésére használják fel. „Gyors”, „visszafogott” és „felelősségteljes” fellépésről pofáznak, ugyanakkor alig vagy egyáltalán nem esik szó az agresszió hosszú távú következményekről: a megtámadott ország és a tágabb régió stabilitásának felborulásáról, a polgárok szenvedéseiről, a gazdasági bajokról. A nyilvános vitát, ha engedélyezik egyáltalán, gondosan elterelik a lényegről, helyette az alkalmazott módszerekről kell minden politikusnak és „elemzőnek” hablatyolnia. Például arról, hogy a „Kongresszust tájékoztatták-e a katonai fellépésről”, vagy hogy „az időzítés megfelelő volt-e”? Véletlenül sem arról szólnak az elemzések, ami igazán fontos lenne: ki hatalmazta fel az Egyesült Államokat arra, hogy erőt alkalmazzon egy szuverén országban? Az ok és az okozat ezután csendben felcserélődik. Mert habár először persze a beavatkozás történt, amely instabilitást vált ki, jóval korábban pedig az adott állam térdre kényszerítésére irányuló gyilkos gazdasági szankciókat vezetett be a „jóságos Amerika”, de persze a történetet fordítva mesélik el, hogy elhiggyük: a „marxista/iszamista/putyini, stb. diktatúra” okozta az „instabilitást és az elszegényedést, a borzasztó nyomort”. A szankcióknak mindehhez köze sincs ugyebár. Az eseményeket kényük-kedvük szerint írják át, és mindenképpen úgy, hogy az agressziójuk elkerülhetetlennek tűnjön.

A harmadik lépés pedig a múlt eltörlése, átírása. („A múltat végképp eltörölni”, de ismerős.) Aki az emlékezetet uralja, az erkölcsi ítélkezést is meghatározza. Ami most Venezuelában történt, aligha lepte meg Latin-Amerika népeit (sok más nemzetet sem), a kontinensen ugyanis az USA több mint 40 alkalommal avatkozott be katonai eszközökkel valamely elvileg független ország belső ügyeibe. De a történelem bizonyos számukra kínos fejezeteit igyekeznek kitörölni az amerikaiak és a világ közvéleményének emlékezetéből. A nyugati média az USA cselekedetét kivételesnek mutatja be, mintha semmi köze nem lenne ahhoz, ami korábban történt. És mielőtt a nyilvánosság teljesen feldolgozhatná és megértené, mi történt Venezuelában, új témák kerülnek napirendre: a hírközlő eszközök immár Grönland rövidesen bekövetkező bekebelezéséről, vagy éppen az Irán elleni katonai készülődésről, a „mullahok rezsimjében” zajló demonstrációkról, „több ezer békés tüntető meggyilkolásáról” hazudoznak. A venezuelai agresszió ténye háttérbe szorul. Természetesen a nyilvánosság elé kerülő képeket is gondosan megválogatják. A „kábítószer-csempészettel” és „tiltott fegyverek birtoklásával” vádolt Nicolás Maduroról készült fotókat például gyakran mutatják – a venezuelai elnök rosszul öltözött, kimerült, megalázott. Amiről nincsenek képek, és szó sem esik, az nem más, mint a több tucat kubai testőr meggyilkolása. Ők Maduro elnök védelmében haltak meg, no és természetesen a véres amerikai akció valóságos lefolyásáról sincsenek fotók, videók, beszámolók. Amikor az agresszió, a háború technikává, adminisztratív intézkedéssé, sőt igazságszolgáltatássá válik, a legveszélyesebb átalakulás már megtörtént. Nem a csatatéren, hanem a hamis narratívák világában.

Léteznek persze alternatív médiumok, sőt, még a hivatalos tömeg(félre)tájékoztatási eszközökben is hangot kap időnként egy-egy lelkiismeretesebb közéleti személyiség, újságíró, elemző. Akik az igazság bizonyos részleteit igyekeznek ugyan a közvélemény elé tárni, mindamellett az USA-t ők is mentegetni kényszerülnek, mondván: „a világ mindig is ilyen volt”, „az erősebb kutya”, vagyis „a hatalmas birodalmak mindig is legázolták a velük ujjat húzó kis országokat”, „a Földgolyó amúgy is befolyási övezetekre van osztva”, „Amerika az amerikaiaké…”.

A világ már csak így működik, nyugodjunk bele?

Song Chen, a Kínai Renmin Egyetem Nemzetközi Ügyek Intézetének igazgatója írása alapján