Eltekintve most attól, hogy a fenti mondatban szereplő állítás mind történeti, mind antropológiai szempontból nem más, mint közönséges, orbitális hazugság, s a mondat második felében foglaltak a vörös horda 1944-1945-ös vandál garázdálkodására illenének inkább, már a Glatz-mű elején kijelöli a szerző azt az ideológiai csapásirányt, amely végigvonul az egész történeti összefoglalón.

Különösen beszédes a 20. századi eseménytörténet áttekintése, hiszen a bolsevik vészkorszakokat, illetve a vezető vörös politikusokat olyan mértékű eufemizmussal mutatja be a szerző, mintha nem a legsötétebb vonulatai volnának nemzeti történelmünknek az  1919-es és az 1945-1990 közötti rezsimek, s ezeknek köztörvényes bűnöző, terrorista vezetői. A „csak a szépre emlékezem” kommunista nosztalgiázás  jegyében ezek a korszakok úgy tűnnek fel a Krónikában, mintha ekkoriban alapjában véve minden a legnagyobb rendben lett volna  Magyarországon.

Hogy a Glatz-iskola milyen fokú nemzeti tudatot roncsoló és dezinformációs hatást fejtett ki a jövendő korszak történészi és történelemtanári nemzedékeire, arra álljon itt – aktualitása okán is – egyetlen példa. A Múlt-kor történelmi portál a következő szalagcímmel emlékezik meg az első judeo-bolsevik horrordiktatúra 90. évfordulójára: „Minden korábbinál szabadabb választásokat, női választójogot, világi oktatást, egyenlő munkaidőt és jelentős hadi sikereket mondhatott magáénak a pontosan 90 évvel ezelőtt, 1919. március 21-én hatalomra került Tanácsköztársaság (helyesen: tanácsköztársaság). Ez az időszak azonban mégis a legellentmondásosabb időszakként rögzült a magyar történeti emlékezetben (ellentmondásról aligha beszélhetünk, hiszen az  bizonyos pozitív törekvéseket és tényeket is magában foglalna). A kommün dicsőséges és diktatórikus jellege miatt Magyarország történeti mélypontként és valódi kiútkeresésként élte meg  az akkori mindennapokat. A puccsszerű hatalomátvétellel fogant proletárhatalom (hogy mi köze  volt a Moszkvából pénzelt bűnöző csőcseléknek a proletárokon általában értett munkássághoz, az rejtély) első pillanatától meglehetősen szélsőséges reakciókat váltott ki, 133 napját kitartó lelkesedés és kétségbeesett felháborodás kísérte. Mire emlékszünk és mit felejtettünk el ma?”

Itt tartunk tehát 2009 tavaszán… Mellesleg az említett honlapon e sorok szerzőjére is kénköves tüzet okád egy szerencsétlen, vörös vírussal gyógyíthatatlanul megfertőzött hozzászóló, felróva neki az 1919-es tragédiáról írott – egyébként kizárólag korabeli forrásokra és bírósági periratokra alapozott – dolgozatával kapcsolatban, hogy úgymond „tény nem igen van benne, csak gyalázkodás”. Nos, igen, azok a kínos tények, ugyebár…

A Reformszövetségnek a globális háttérhatalom gyarmati alávetési törekvéseit mindenben kiszolgáló javaslatai kidolgozásában fontos szerepet játszó,  jelenlegi miniszterelnök-jelölt tehát A magyarok krónikájában „elfelejti” megemlíteni mindazokat a tényeket, eseményeket és köztörvényes bűncselekményeket, amelyeket kommunista funkcionáriusok és vezetők követtek el hatalomra jutásuk előtt, illetve után.

Különös módon kiváló történész kollégája, Hóman Bálint Rákosi-korszakban történt kálváriája és az ÁVH által történt meggyilkoltatása iránt sem mutat különösebb érdeklődést Glatz. Az egykor 130 kilós, megtermett, cukorbeteg  ember a váci fegyházban kínoztatva 70 kilogrammra fogyott le, s amikor élőhalottként megjelent a börtönkórházban, az ÁVH „orvosa”, dr. Halász nemes egyszerűséggel, a bolsevik ember lelkének mélyéből fakadó empátia hatása alatt ezt kérdezte a történésztől: „Mondja, Hóman, ön még nem döglött meg?” Az sem különösebben zavarja Glatzot, hogy Hómant megfosztották akadémiai tagságától, s a mai napig nem rehabilitálták, noha ez ügyben ő maga sokat tehetett volna, lévén 1996 és 2002 között a Magyar Tudományos Akadémia elnöke.

Ugyanez a sors jutott osztályrészül a kiváló igazságügyi orvos szakértőnek, Orsós Ferencnek, akinek „bűne” az volt, hogy Katynban részt vett annak a németek által létrehozott nemzetközi tudós csoportnak a munkájában, amely minden kétséget kizáróan megállapította, hogy a lengyel katonatisztek lemészárlását  a szovjetek szervezték meg és hajtották végre 1940-ben. Így aztán Orsós akadémiai tagságát sem lehet poszthumusz helyreállítani.

Talán némi közéleti exhibicionizmustól vezettetve Glatz saját magát is szerepelteti három nagy hatalmú zsidó vezető társaságában könyvének 779. oldalán, az alábbi képaláírás kíséretében: „A 20. század végén nem lehet Magyarországnak olyan kormánya, amely nem vállal garanciákat a zsidóság sorsának biztosításáért”. Vélhetően szerzője ezt a gondolatot a 21. század elején, miniszterelnökként is politikai krédójának tartaná. Egyébként az említett kép a Zsidó Világkongresszus kelet-európai irodájának megnyitása alkalmából készült. A három zsidó vezető név szerint: Bronfman, Singer és Kaplan.

Glatzot eddigi életpályája, történészi munkássága,  a mai és a korábbi, kommunista nómenklatúrához kötődő kapcsolati rendszere kiválóan alkalmassá teszi arra a feladatra, hogy megbízóinak engedelmeskedve, Magyarország teljes felszámolásának és gyarmatosításának politikáját , globalista hűbérurainak legnagyobb megelégedésére visszafordíthatatlanná tegye és végleg befejezze.

Köszönjük szépen, de nem kérünk belőle (sem)! 
 
Lipusz Zsolt

Kapcsolódó: A gyurcsányi trojka arcai: az Amway-ügynök, az aranytolvaj és az életmű nélküli történész (összefoglaló)