"Megérkeztek Jeruzsálembe. Bement a templomba (ti. Jézus), s kiűzte, akik adtak-vettek a templomban, a pénzváltók asztalait és a galambárusok állványait pedig felforgatta. Nem engedte meg senkinek, hogy valamit is keresztülvigyen a templom területén. Megmagyarázta: >>Nem azt tanítja az Írás, hogy házamat minden nép az imádság házának fogja hívni? Ti meg rablók barlangjává tettétek<<. Amikor a főpapok és írástudók értesültek a dologról, tanakodni kezdtek, miképp okozzák vesztét. Féltek tőle, hiszen az egész népet magával ragadta. Amikor beesteledett, elhagyták a várost". (Márk 11, 15-19.)

A kereszténység originális, romlatlan állapotában tehát Isten és a pénz két ellentétes, egymást tagadó és kizárólagos hatalom. "Senki sem szolgálhat két úrnak: vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy ragaszkodik az egyikhez, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhatok az Istennek is, a Mammonnak is." ( Mt, 6, 24).

A szentírási szöveghelyekhez illesszük hozzá Buji Ferencnek, korunk egyik legtisztább, legeredetibb, tradicionalista "eretnek" magyar gondolkodójának és vallástörténészének szavait:

Az evangéliumok sorai világosan jelzik azt, hogy "Krisztus miképpen gondolkozott általában a kereskedésről, valamint annak egyik specifikus formájáról: a pénzváltásról. A templomi pénzváltó ugyanis nemcsak azzal foglalkozott, hogy a zarándokok aprópénzét beváltotta a templomadóhoz szükséges pénzérmére, hanem egyrészt kamatra vagy zálog ellenében kölcsönzött is pénzt, másrészt pedig a rábízott pénzösszegek kamatoztatásával is foglalkozott (vö. Lk 19, 13) - vagyis gyakorlatilag ugyanazt a funkciót látta el, mint egy újkori bank. Mindezt Krisztus egyáltalán nem saját magasrendű tanításának fényében ítélte bűnösnek, hanem a hétköznapi társadalmi gyakorlat vonatkozásában. Nem tanítványait tiltotta el az efféle jövedelemszerzési módtól (hiszen nekik egyáltalán nem is lehetett jövedelmük), hanem általában bélyegezte rablásnak (nagyon helyesen és egzaktan - L. Zs.) a kereskedést és a pénzváltást, - amit még csak súlyosbított az a körülmény, hogy mindez a Templom területén, vagyis a templomudvarban történt. Mindez két dolgot is világosan mutat. Az egyik az, hogy a középkori kereszténység ellenérzése a kapitalisztikus jellegű pénzgazdálkodással szemben magára Jézusra vezethető vissza, s míg a középkor ez irányú érzékenysége teljes összhangban volt az evangéliumi felfogással, addig a modern kereszténységnek a modern pénzgazdálkodással szembeni toleranciája az evangéliumtól való eltávolodás félremagyarázhatatlan jele. A másik, hogy a zsidóság "monetáris" szférába való nagyarányú benyomulását nem kényszer szülte (mint ahogy a zsidó oldalról olyannyira szeretik ezt hangsúlyozni), hanem már az Emberfia korában is szoros kapcsolatban volt az ilyen banki típusú pénzügyi tranzakciókkal. Sőt, a zsidósággal pénzkölcsönzésen keresztül megvalósuló hatalomgyakorlási módjának egészen mély, ószövetségi gyökerei vannak: >> Az Úr, a Te Istened megáld Téged, amint megígérte, úgyhogy minden népnek kölcsönözhetsz, neked azonban nem kell kölcsönt kérned, így számos népen uralkodhatsz, ők azonban nem uralkodhatnak rajtad". (MTörv 15, 6). Íme, a vallásilag szentesített judeokrata pénzügyi-gazdasági materializmus foglalata!

Ebben a körülbelül kétezer-nyolcszáz éve megfogalmazott rövid isteni ígéretben benne van mindaz, ami a zsidóságot azóta is jellemezte és jellemzi: a többi nép feletti hatalomra törekvés egy sajátos gazdasági módszer, a pénzkölcsönzés révén.

A próféta szólt belőled, Feri!

Lipusz Zsolt - Kuruc.info