Magyarország a nyolcéves szocialista-szabaddemokrata rémkorszak után normális ember számára élhetetlen és lakhatatlan provinciává züllött. A magyarság csaknem 90%-a nyomorult páriaként tengeti mindennapjait, „s nem leli honját a hazában”. Vegetál és retteg a holnaptól. Ha még van állása, akkor azért, ha már nincs, úgy azért. A tisztességes, értékteremtő állampolgárok közösségére nézve mindenképpen helytálló ez a megállapítás. Az ide tartozók emberhez méltó életszínvonalat nem tudnak maguknak és szeretteiknek biztosítani, úsznak az adósságban, s dolgoznak azért, hogy a szörnyállam, no meg holmi financiális, parazita dögevők elszedjék tőlük nyomorult keresményük egészét.


Ma hazánk a bűnözők és élősködő férgek Kánaánja és földi paradicsoma. Hogy tisztelt olvasóinkat ne hagyjuk kétségek között gyötrődni, e szociológiailag nehezen interpretálható szimbolikus kifejezéseken egyfelől az uzsorás harácstőkét, a politikai vezetőréteget, másfelől a naplopó és purdénemzésre specializálódott cigányságot értjük. (A kollektív megbélyegzés és az általánosító kinyilatkoztatás vádjának deklarálása és stigmatizációs bélyegként való ránk sütése előtt közöljük, hogy azon kevesekkel – tartozzanak akár az előbbi, akár az utóbbi társadalmi csoporthoz –, akik normális életvitelűek, produktív, értékteremtő tevékenységet folytatnak, a világon semmi bajunk nincsen.)

Csakhogy az sajnálatos szociológiai tény, hogy ma Magyarországon az ember a normális napi létfenntartáshoz igényelt anyagi szükségleteit (lakás, autó, utazás, szórakozás, kultúra, gyermekeik iskoláztatása, kirándulás, sport stb.) lassan csak bűnözés, illetve a hatályos törvények kijátszása révén tudja kielégíteni, s aki becsületesen dolgozik, az nem ér rá pénzt keresni. Lehet hipokrita, szemforgató módon ezen a kijelentésen megbotránkozni, s e sorok szerzőjét a pokol fenekére kívánni, attól ez még tragikus tény. Miként a francia realista regényíró, Stendhal a Vörös és fekete című regényében fogalmazott: ha egy társadalom, illetve annak prominensei felette rútnak látják magukat a tükörben, alkalmasint nem a tükör a hibás érte, s nem azt kell összetörni, hanem a lehetetlen társadalmi viszonyokat és szerepeket kell megváltoztatni, emberivé formálni.

Sokan remélték – szerénységem nem tartozott ezen optimisták körébe, ugyanis már semmi jót nem várt e hazában a jövőtől, hiszen csak a korlátlan, ostoba egoizmust, illetve banális kisstílűséget, valamint szervilizmust látta és látja a hazai politikában a csillagcsere óta –, hogy a tavalyi választások után új időszámítás kezdődik Magyarország történetében. Sajnos, nem így történt. Ady után, szabadon: maradt a régiben a bús, magyar élet… A magyar családok legalapvetőbb létfenntartási és egzisztenciális problémái nem hogy enyhültek volna, vagy legalább ne romlottak volna tovább, ellenkezőleg: a krízis tovább mélyült. A teljesen eladósodott, fizetésképtelen, a leviatán állam és a magánszektor bankjai és közszolgáltatói által totálisan kifosztott helóták előtt még csak a megmaradás halovány reménysugara sem csillant fel. Az új kormányzatnak ideje lenne végre már felismernie, miszerint a magyar társadalom e téren érintettjeinek túlnyomó többsége nem azért jutott fizetésképtelen helyzetbe, mert csaló gazember, hanem pontosan fordítva igaz ez a tétel: csaló gazemberek kergették őket kilátástalan, megoldhatatlan pénzügyi és egzisztenciális helyzetbe. Kezdődött a történet a magyar történelem egyik legkártékonyabb, hazaáruló kormányának, az Antall-kabinetnek a tevékenységével, amely megvetette a „rendszerváltoztatás” fundamentumát, s kijelölte a jövőbeli követendő, neoliberális gazdaságpolitikai-pénzügyi csapásirány főútvonalát: földig rombolni a nemzeti ipart és mezőgazdaságot, megszüntetni a védővámokat, s minden nemzetstratégiai ágazatot és szektort átjátszani a külföldi rablóprivatizátorok, illetve hazai csatlósaik Shylock-karmai közé. Ami ezután következett, már csak ráadás volt négy tételben.

Jelenlegi viszonyainkat tekintve pedig több mint vérlázító aljasság, hogy miközben a kormányzat áldozatokat, lemondást vár az élet minden területén az alattvalóktól, ő maga, s az egész politikai osztály még csak nem is korlátozza hedonizmusát, sőt, közpénzekből újabb és újabb luxuskiadásait finanszírozza. Egyetlen példaként vegyük a Fidesz-frakcióvezető esetét. Neki pártja 30 milliós luxuskocsit bérel a válság kellős közepén (majd miután nyilvánosságra került az ügy, tovább bűvészkednek és hazudoznak), mert úgymond Lázárnak „munkái elvégzéséhez gyors és megbízható autóra van szüksége”. No meg lézerblokkolóra, hogy 240 kilométeres száguldozáskor a rendőrség értékelhetetlen információt kapjon a bemért jármű sebességéről. Erre mondják amúgy póriasan: nem semmi. (Csak mellékes körülményként: ha a frakcióvezető úrnak abszolút üzembiztos gépjárműre van igénye, javallott olyat keresni, amelynek alvázszáma „J”- vel kezdődik, hiszen még a német autóklub, az ADAC megbízhatósági top-listájának első tíz helyén is évről évre 5-6 japán márka szerepel.) S csak egyetlen történelmi példázat arra, hogy mi különböztette meg a Horthy-korszak elitjét a mai pszeudoelittől. A mostanihoz hasonló jellegű 1929-33-as gazdasági világválság idején gróf Károlyi Gyula kormányfő megvonta a miniszterek szolgálati autóhasználati jogát, és csökkentette fizetésüket az államtitkárokéval és a kiemelten magas javadalmazású állami tisztségviselőkével egyetemben. Hiába, úrnak születni kell…

Kérdés, hogy a mostani arab 1848 mintájára mikor érkezik el az új magyar 1956. Hiszen a mai „elit”, valamint az összes létező morális és jogi norma fölött álló bankokrácia esztelen ámokfutása egy bizonyos határon könnyen társadalmi robbanást idézhet immár elő. S a mindenéből kifosztott, megalázott, tönkretett, veszítenivalóval nem bíró embertömeg bízvást ribilliót robbanthat ki. S akkor a bűnöző politikusok, karvalytőkések, bankárok, a követeléskezelő-behajtó cégek pondrói végre oda kerülhetnének, ahová egyébként társadalmi károkozó tevékenységüket és haszontalanságukat, parazitizmusukat tekintve valók: a lámpavasra. Volt már rá nem egy példa a történelem során. Nem lenne kár egyikükért sem. Elvégre egy nemzet létezése mégis fontosabb az övékénél.

Ajánló: Alapmű - Drábik János: A pénz diktatúrája (x)