Az élet most kivételesen úgy hozta, hogy kedvenc témámmal, az erőszakkal nem én hozakodom elő. Breivik ámokfutása, a londoni események, a Magyar Szigeten (Vármegyések, Tyirityán, Toroczkai, Zagyva) elhangzottak, Perge Ottó és Alex Strauss bajtársaim tanulmányai szerváltak, és a labda most már az én térfelemen pattog. Ugyanis olvasóink számára talán érdekes lehet, hogy röviden, tömören összefoglaljuk, mit szól e kérdéskörhöz a valláserkölcs, s azon belül Jézusunk tanítása.
Elöljáróban tényként szögezhetjük le, hogy az ismert világvallások közül a zsidó, az iszlám, a hindu valamint a konfuciánus vallás (a kisebb shinto és szikh mellett) nyíltan legitimálja az erőszak bizonyos formáit. (Mindig olyan esetekben, amit mai, újkori fogalommal „jogos önvédelemnek” neveznénk.) Velük szemben a buddhista, taoista és krisztusi vallási eszmerendszer alapvetően tagadja bármely erőszak létjogosultságát. Ehhez mindjárt hozzá kell tennünk, hogy utóbbi három vallás hívei a történelmi gyakorlatban szintén alkalmaztak erőszakot, de alapelveik betartására törekedvén, talán mégiscsak kisebb mértékben, mint más vallások hívei. Buddha és Lao Ce erőszakmentességének alapja abban különbözik Jézusétól, hogy ezt nem egy személyes Atyaisten természetéből és teremtési szándékából vezették le, hanem a természet rendjének (tao), illetve az emberi lények eleve adott strukturális alkatából (Buddha).
A taoizmus szerint a természetes harmóniára ösztönösen törekvő embernek alkalmazkodnia kell a sorsát befolyásoló külső, negatív erőkhöz is, mert ez boldogságának kulcsa. Hogy Kína azzá válhatott, ami; azt csak annak köszönhette, hogy Konfúciusz kidolgozta a buddhizmus és taoizmus vallási ellenpontját, melyben az erőszaknak már szisztematikus kultusza van. Egy egyszerű kínai lehet egyidejűleg mindhárom vallás híve, nem tudatosul benne egyes alapelvek antagonisztikus ellentmondása. Ha amazt érzi célravezetőnek, békés, de ha emezt, mindjárt harcos kínai válik belőle! A három „kínai vallás” egyidejű hite és gyakorlása éppolyan tudathasadásos állapot keleten, mint nyugaton az úgynevezett „zsidó-kereszténység”. A buddhizmus az erőszaknak még a vágyát is elutasítja, mivel az a szenvedést jelentő léttől való megszabadulás alapvető akadálya.
Ezzel szemben Krisztus tanítása szerint az Isten természete szerint a végtelen szeretet. (1 János levél 4;8) A három egylényegű isteni személy egymás iránti végtelen szeretete teszi Istent végtelenül boldoggá. Ebből világosan következik, hogy Isten erőszakmentes! (János 18;36.) Az embert a maga képére szintén olyan természettel teremtette, hogy az erőszakmentes szeretet tegye végtelenül boldoggá (Máté 5;39-48 üdvösség, örök élet). Azonban Isten teremtő szeretetéből az is következik, hogy az angyalokat és az embereket nem kényszeríti a boldogságra, hanem szabad akaratot adott nekik, vagyis képesek véglegesen és visszavonhatatlanul visszautasítani az örök boldogságot. Ez a kárhozat, avagy örök halál (Máté 10;28). Ám ez nem Isten büntetése, hanem egyszerűen saját tudatos döntésünk következménye (János 3;19). Az ördögök kísértik az embereket, hogy embertársaikat nem szeretve ne szeressék Istent; a Szeretetével Isten mégis minden lehetőséget biztosít számunkra, hogy az üdvösség mellett döntsünk.
(Mint fentebb már utaltunk rá, a kereszténység azzal, hogy az Ószövetség és az Újszövetség kontinuitását kezdte hirdetni, relativizálta ezt a krisztusi tanítást. A helyzetet némileg bonyolítja, hogy e káros folyamatban Pál apostol (Saul rabbi) bizonyos teológiai nézetei, illetve azok félreérthetősége és félreértése is jelentős szerepet játszott, mintegy hidat vert egyes egymásnak antagonisztikusan ellentmondó zsidó és a keresztény tanítás között. Igazolhatóan elsősorban a páli tanítás nyomán vert gyökeret a keresztény teológiában a „jogos önvédelem” fogalma (Szent Bernát). Pál szerint az Istentől fölénk rendelt uralkodó feladata, hogy megbüntesse a bűnöst, s így értelemszerűen megvédje annak áldozatait (Római levél 13;1-7).
Az önnön védelemét megtagadó Jézus-i ember azért nem számít öngyilkosnak, mert épp e tettének következménye az örök élet, üdvösségünk feltétele ellenségeink szeretete is. Ez a legdöntőbb különbség a kereszténység és a két szemita vallás, a zsidó és az iszlám között.
A katolikus erkölcstan azonban azt is tanítja, hogy ősszüleink ősbűne nyomán az áteredő bűn következtében az emberiségnek nemcsak akarata vált rosszra hajlóvá, hanem értelme is elhomályosult. Mivel az ember személyesen az utóbbiról sem tehet, tudatlanságáért felelőssé sem tehető, hiszen Isten végtelenül igazságos. (Két törvény van, mely az emberi és az isteni igazságszolgáltatásban ellentétesen alkalmazott: Az emberi jogrendszerben a puszta bűnös szándék nem büntetendő (hiszen nem történt meg a bűncselekmény); a törvény nem tudása viszont sohasem mentesít a felelősségre vonás alól (hiszen ez nem ellenőrizhető). Isten ítéletében azonban éppen fordítva van: A komolyan elhatározott bűnös szándék azonos súlyú az elkövetett bűntettel, viszont a törvény (önhibánkon kívüli) nem tudása minden esetben a felelősség alól felmentő ok.
Témánkra vonatkoztatva: Akinek önhibáján kívül az vált meggyőződésévé, hogy az önvédelem lehet jogos és erkölcsös, annak még erkölcsi kötelessége is, hogy eszerint cselekedjék; egészen addig, míg az Evangélium alapján ennek ellenkezőjéről meg nem győződik. Emellett természetesen az igazság őszinte keresése mindenki számára halálig tartó, alapvető létfeladat.
A katolikus erkölcstan emellett azt is tanítja, hogy a bűnök (amint a jócselekedetek is) különböző mértékűek-értékűek. Ezért az erőszak gyakorlásának módozatai erkölcsi megítélés szempontjából nagymértékben különböznek egymástól! Egy nyilvánvalóan öncélú gyilkos agresszió összehasonlíthatatlanul súlyosabb bűn, mint a jogos önvédelem. Szeretteink védelme pedig még sokkal enyhébb elbírálás alá esik, mint a magunké. A szándék minden esetben minősíti a tettet. Nemes eszményekért (hazaszeretet, szabadságvágy, társadalmi igazságosság) erőszakot alkalmazni nyilvánvalóan sokkal enyhébb vétek, mint hatalomvágyból, kéjvágyból, vagy kapzsi bírvágyból tenni ugyanezt. Pusztán attól azonban nem különbözik az erőszak megítélése, hogy az szervezett, hivatalos, strukturális, állami; avagy civil, spontán, magánjellegű. Attól, hogy valaki egy hatalmi rend alkalmazottja, semmivel sincs több joga ütni, mint annak, aki az általa védett rendszer ellen kel fel.
(Megjegyzendő, hogy még ha a valláserkölcsi szempontokat figyelmen kívül is hagynánk, értelmes ember még ez esetben is csak akkor fog erőszakot alkalmazni, ha már minden más egyéb békés eszköz csődöt mondott.)
Ha az indulatok egymásnak feszülvén, két erőszak összecsap, mindig az a kevésbé vétkes, amelyik mögött, motivációként értékesebb eszmények rejlenek. Példának okáért vegyünk két-két esetet a közelmúlt eseményei közül: Hasonlítsuk össze a 2006/7-es budapesti utcai harcokat a legutóbbi, angliai eseményekkel. Az első esetben a felkelők által gyakorolt erőszaknál sokkal súlyosabb vétek volt a rendőrök által gyakorolt. Nem azért, mert fizikálisan is brutálisabb volt a másiknál, hanem motivációjuk miatt. Budapesten az emberek a választási csalással hatalomra került rablógyilkos Gyurcsány-kormány gyalázatos igája ellen tüntetve dobáltak Molotov-koktélokat az őket szolgalelkűen, pénzért védő egyenruhás agresszorokra. Londonban ezzel szemben frusztrált, de még nem nyomorgó csőcselék támadt a munkával szerzett magántulajdont védő rendőrökre. Ugye nem mindegy? Éppígy más a norvég tömeggyilkos még ártatlan fiatalkorúakat lemészároló akciója, mint mondjuk azé a pakisztáni öngyilkos merénylőé, aki kémként bejutva egy amerikai katonai bázisra, robbantotta fel magát, Dugovics Tituszként magával rántva a halálba, tucatnyi rablógyilkos agresszor amerikai katonát. Breivik – amennyiben tette idején beszámíthatónak minősült – a legszörnyűbb bűnözők egyike, a pakisztáni merénylő főhajtást érdemlő nemzeti hős.
Mindezeket figyelembe véve vessünk egy pillantást hazánk szebb jövőjére. Mint az eddigi hozzászólásokból kiderül – rajtam kívül – a „jogos önvédelem” mindenki számára vitán felül álló evidencia. Tudatában vagyok annak is, hogy mind magyar, mind nemzetközi viszonylatban aránylag kevesen látják e kérdést úgy, ahogy én. (De például velem együtt Novák Előd édesapja is, akivel egy nagyközösség, a katolikus Bokor tagjai voltunk.) Azt sem szabad elfelednünk, hogy a „jogos önvédelem” olyan gumifogalom, amelyre a világ legtöbb agresszora is hivatkozott, megítélése szubjektív, tehát relatív. Mivel azonban Jézus tanítása az emberi lét teljes spektrumát felöleli, pusztán az önvédelmet illető hitbeli különbségek miatt nem lenne korrekt azt mondani, hogy aki nem így, vagy úgy értelmezi Jézus szavait, az eleve nem nevezhető kereszténynek (krisztusinak). Ez azt jelenti, hogy az erőszakról folytatott eszmecsere jogos és indokolt.
Ha tehát most a nemzeti radikálisok elvei és a nemzet java szempontjából vizsgálom a problémát, a betyárok logikája érthető, (de jelenleg nem célravezető, mert túl kevesen vagyunk még ezen a szinten is). Ha lenne halálbüntetés, nyilvánvalóan indokolt lenne Gyurcsányt bandájával együtt halálra ítélni. Ha ennek híján – kényszerpályaként – meglincselné őket a népharag, azt az övéik nyilván terrorizmusnak neveznék, de ha ’56-ban meglincselték volna Rákosit vagy Péter Gábort, akkor ma hősöknek mondanánk azokat a felkelőket. Ez sunyi farizeizmus, a történelemben nem lehet kétféle erkölcsi mércével mérni. A Ceausescu házaspár kivégzésének statáriális bírósága nyilvánvalóan nem nevezhető normális pernek, csupán jogi látszat-alibi volt. Ennek ellenére nem nevezhető a kivégzők eme tette terrorizmusnak, és a nemzeti radikális táborban bárkit kompromittálhatna, ha igazságtalannak nevezné, ami velük történt. Miért lenne az ilyesmi Gyurcsányékkal, a zsidó, vagy a cigány agresszorokkal szemben másképp megítélendő? E mérce szerint ugyanis az erőszak alkalmazásának erkölcsi megítélésében nem az a döntő, hogy jelenlegi (még mindig sztálinista!) alkotmányunk és jogrendünk megengedi-e politikai múltunk rablógyilkosainak likvidálását, hanem egyedül az, hogy személy szerint valóban elkövették-e azokat a népirtó cselekményeket, melyekkel vádolja őket a magyar nemzet. Biztos vagyok benne, hogy elkövették, míg Budaházy velük szemben ártatlan. De ha Budaházy mégsem lenne ártatlan, akkor inkább miniszteri rangot és szobrot érdemelne, mint börtönt. A történelem logikája szerint ez evidens. Ha viszont e jogosan forradalmi tettek kivitelezői közül akárcsak egy is rádöbbenne, hogy a „jogos (ön)védelem” Jézus tanítása szerint nem jogos, akkor keresztényként le kellene mondania az erőszakos forradalomról, mert ha mégis tovább folytatná, halálos bűnöket követne el, és kockára tenné örök üdvösségét.
Összefoglalva: Az objektív, krisztusi erkölcsi norma nem ismeri el az erőszak jogát, még mások, vagy magunk védelemének ürügyén sem; de az önhibáján kívül tévelygő embernek halála után személyesen kell elszámolnia szubjektív lelkiismereti mércéje szerint: A szívekbe és vesékbe látó Istennel személyesen szembesülve, mintegy tükörben láthatja meg gondolattal, szóval cselekedettel vagy mulasztással elkövetett vétkeit (Római levél 14;12). Többek között ezért vallja a katolikus hittan a Tisztítótűz létét (evangéliumi alapon is! Korinthusi levél 3;15 Máté 18;34). Ez égeti ki halála után az emberből nem csupán az enyhébb, bocsánatos bűnöket, hanem a vétlen tudatlanságot is, mert csak teljesen megtisztult állapotban képes az ember színről-színre megpillantani Istent.
Tarnóczy Szabolcs
(Kuruc.info)
