Schiff a német lapnak adott interjújában annak a mondvacsinált félelmének ad hangot, miszerint Dörner György kinevezése az Új Színház élére, továbbá Csurka István intendánsi (azóta egyébként visszavont – L.Zs.) megbízatása a nácizmus legsötétebb időszakát idézi föl benne: „Csurka egy borzasztó fasiszta, a nyíltan rasszista, antiszemita MIÉP alapítója és elnöke (azt persze „elfelejti” Schiff mindehhez hozzáfűzni, hogy napjainkra a MIÉP teljesen súlytalan politikai formációvá zsugorodott – L.Zs.). Egy másik szélsőjobboldali párt, a Jobbik pedig a harmadik legnagyobb frakcióként a parlamentben ül” – folytatja jajveszékelését a magyarországi zsidó családban született Schiff.

Aztán „zongoraművészünk” hülyeségeinek retorikai csimborasszójaként kijelenti, hogy a MIÉP és a Jobbik még a német neonáci pártnál, a Német Nemzeti Demokrata Pártnál (NPD) is veszélyesebb: „Elég baj az, hogy az NPD létezik. De a szervezet Németországban inkább egy perifériára szorult jelenség, melyet általános felháborodás kísér. Magyarországon elképesztően toleránsak az ilyen pártokkal szemben”. A továbbiakban Schiffer siránkozik a Fidesz állítólagos diktatórikus törekvései és a Jobbik növekvő támogatottsága okán, majd Kertész Ákos-i magaslatokon folytatja tovább veretes gondolatait: „alapjaiban nem stimmel valami a nemzeti karakterrel”, hiszen „Magyarországnak végre meg kellene szabadulnia az elképesztő önsajnálattól (tehát nem Schifftől és társaitól – L.Zs.), mely még a nemzeti himnuszban is helyet kap. Minden rosszért mindig mások a hibásak. Egy kis őszinteség jót tenne”.

Nos, a Londonból és Firenzéből észt osztó zongoraművész ezen utolsó mondatával a legteljesebb mértékben egyet kell értenünk. Bizony, valóban nagyon hiánypótló és sürgető történelmi feladat lenne végre őszintén szembenéznünk igaz 20. századi történelmünkkel, s azzal a nemzeti katasztrófával, amelyet az 1990-es birodalomváltás okozott Magyarországnak. Schiffnek a Der Tagesspiegelben megjelent interjúja a szervilizmus és a kisebbrendűségi komplexus modellértékű esete is egyben. Egyfajta végszóként ezt vallja a kozmopolita zeneművész: „Remélem, hogy Európa végre nyomást gyakorol az országra. Magyarország szegény és sürgősen pénzre van szüksége az IMF-től és az EU-tól. Azoknál koldul a kormány most, akiket vérig sértett” – fejtegeti az épületes bölcsességet Schiff, mintha a politika és a banki hitelezés érzelmi kategória lenne, és a sértődésnek bármiféle szerepe is volna benne. Az érdemes művész nem is érti az EU mélységes toleranciáját, hiszen így vall erről a gazdasági-pénzügyi és rideg hatalmi érdekek mentén szerveződő nemzetközi intézményről: „Az én szememben az EU egy exkluzív klub. Az ilyen klubokban kell lenniük szabályoknak arra az esetre, ha a tagok nem tartják be a házirendet. Ám az EU-nál nyilvánvalóan az számít, hogy aki egyszer bekerült, az bent is marad, mindegy, hogy mennyire rosszul viselkedik”.

Nos, egyszerűen elképesztő, hogy Schiff András ennyire infantilisnek nézi a magyar nemzetet, amelyet majd az uniós tanító bácsi fog sarokba állítani, vagy nádpálcával móresre tanítani. Sem morális – ha már a művész ennyire fontosnak tartja ezt a szempontot is –, sem történelmi, sem jogi alapja nincsen az Európai Unió nevű terrorszervezetnek erre. Magyar állampolgárként és a magyar nemzethez tartozóként mélységesen felháborít, az az impertinens, arrogáns, a nemzeti szuverenitást két lábbal tipró politika és okoskodás, amit az EU immár hetek óta folytat hazánk ellen. S itt már régen és távolról sem csak az Orbán-kormányról van szó. Brüsszel az egész magyar nemzet minden tagját köpi szembe pártállásra és ideológiai hovatartozásra való tekintet nélkül. Egy ilyen diplomáciai helyzetben egy zászló elégetése a szükséges minimum. Más országban már az EU helyi képviseletének épületét borították volna lángba. Horribile dictu, azt kell kijelentenünk, hogy ennyire brutális, nemtelen, kioktató és cezaromániás mentalitást tükröző beavatkozásra még a megboldogult Leonyid Iljics alatt a Szovjetunió sem vetemedett. Legalább ügyeltek a látszatra valamelyest…

S végezetül, a Der Tagesspiegel-interjúnak van egy kulcsmondata, amelyet szándékosan hagytunk írásunk végére. Ezt a vallomást teszi a művész „hazájáról”: „Abszolút nemkívánatos személy lettem Magyarországon. Nem hiszem, hogy valaha is újra fel fogok lépni Magyarországon, vagy akárcsak beutazom az országba. Elvégre nem vagyok hős”.

Nos, ezzel az állítással maradéktalanul egyet is értünk egy olyan személy esetében, akinek Magyarországról egész életpályája során egy jó szava nem volt, s mindenkor csak a gyűlölet hangján volt képes véleményt alkotni szülőföldjéről.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info