Győri Nemzeti Hírlap, 1942. július 22.

(MN) Kezdetben csak néhány csoport volt ezekből a földszínű alakokból, alig tűntek fel a szemben jövő forgalom áradatában. Számuk azonban gyorsan növekedett. A csoportból szakaszok, a szakaszokból oszlopok lettek, és most már végeláthatatlan sorok igyekeznek fáradtan az úttest két oldalán, hogy minél előbb kikerüljenek a harci zónából. Ugyanazok a képek, mint a múlt nyáron, de mintha az alakok egy-két fokkal fiatalabbak és öregebbek lennének.

A nők száma is meggyarapodott. Ma is csak sapkájuk alól kigöndörödő hosszú hajukról és rövidebb lépéseikről lehet őket felismerni, mint akkoriban. Egyébként mindannyian ugyanolyan fáradt emberek foszladozó egyenruhában, átvérzett piszkos kötésekkel. A fekete porral belepett verejtékező arcokról már messziről lerí a szomjúság, melyet az útszéli pocsolyák sárga vizével próbálnak oltani.

Egy vert hadsereget semmisem szemléltethetné kifejezőbben, mint ezek a hadifogságba menetelő szovjet csapatok.

P-ben egy páncélos hadosztály ideiglenes gyűjtőfogolytábort hevenyészett. A közeledő már kilométerekről megérzi azt a szagot, mely a szovjet katonákat és mindazt, ami hozzájuk tartozik, láthatatlan burokként körülveszi. A dohányszárból és a dohánylevelek erezetéből összevágott orosz dohány, a mahorka csípős bűze utánozhatatlan keverékben az állott köleslepény szagával. A kiégett romok között, az alacsony gyümölcsfák árnyékában táborozó rongyos had, mely mégis emberekből áll, szívfacsaró látvány. Többségüket arcuk után legalább negyven évesre becsüli az ember, és a sok őszülő fej elárulja, hogy ez a becslés nem téves. Míg középkorúaknak nyomát is alig lehet látni, annál több fiatal suhanc sündörög az öregek között. Szemükben még most is ott ül az a rettenet, mely rájuk tört, amikor kihajtották őket a frontra.

Egy kissé távolabb elkülönítve a nők kuporodnak kisebb csoportokba verődve. Ezek is ugyanazt az olívzöld egyenruhát hordják. Férfias, robusztus alakok, a nőiesség minden jele nélkül. Ez a szovjet asszonytípus.

A foglyok egyik csoportja egy lótetemet vonszol az utcáról a táborhelyre. Kis híja, hogy hajba nem kapnak, amikor megosztozkodnak rajta. Mindegyik kikanyarít magának belőle egy véres cafatot, és olyan magától értetődöttséggel esik neki, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Mellettünk egy szakállas szibériai hosszú „papyrossy”-t csavar magának a röpcédulából. Lompos fekete bajusza miatt csak nagy üggyel-bajjal tud rágyújtani. Az izzó üszökdarabot csak úgy puszta kézzel tartja. Gőzölgő búzakorpája egy gránáttölcsérből előkotort autófényszóró bádogburkában fortyog. Egy tűzhellyel odább két zömök tatárképű óriási csontokon rágódik, majd napraforgómagot gyömöszöl szájába. A táborban végigsétáló őröktől minden csoport megkérdi, hogy vajon már egészen elintéződött-e a bekerített csapatok sorsa. Egyesek mindjárt saját fogságba esésük körülményeit is el akarják magyarázni, mások szinte lelkendezve mesélik, hogy milyen hatást tettek rájuk a Stukák, és ugyancsak erőltetik hangjukat a zuhanó gépek kísérteties üvöltésének utánzásában.

Csak a tisztek ülnek némán félrehúzódva. Egymáshoz is alig van szavuk, és semmiféle érzelemnyilvánítást sem mutatnak. A foglyok egykedvűsége mögött azonban mégis a titkos remény dolgozik. Már tudják, hogy nem kell félniük attól, hogy a háttérből egy rejtekhelyen meghúzódó géppuska orvul lekaszálja őket, és már sejtik, hogy sok más sem fog igaznak bizonyulni a politikai biztosok rémmeséiből, így lassanként megnyugszanak, és minthogy egyébként is könnyű belenyugvásra hajlamosak, nem kelt csodálkozást, ha alig tíz órával azután, hogy megszabadultak a nagy bekerítő csata borzalmaitól, már balalajkához nyúlnak és kórusokat alakítanak.