Frigyes azt hangoztatta, és érvelésében arra az évszázados joggyakorlatra hivatkozott, hogy a gyermek születése jogán örökös királya Magyarországnak, és sem megválasztására, sem pedig megkoronázására nincsen szükség, „miután az esztergomi érsektől illetékes helyen, ősi szokások szerint megkoronáztatott”. Ellenben magyar főurak a szabad királyválasztás jogát hangoztatták, amelyet Nagy Lajos halála (1382) óta gyakoroltak is, és azzal érveltek, hogy I. Ulászló megválasztásával és megkoronázásával László megszűnt király lenni. Végül Frigyes a következőkben összegezte álláspontját: „Mindazonáltal kedvében akarván járni a magyaroknak, maga is óhajtván a békét, hajlandó a koronázásba beleegyezni, ha az olajjal való felkenés elmarad, és ha a magyarok oklevélben jelentik ki, hogy a koronázás az első érvényességét nem érinti, és Lászlót a koronázás után az ő kezébe, a koronával együtt visszaadják”. Ezek voltak III. Frigyes feltételei, amelyeket a magyarok, ha az I. Lajos halála óta gyakorolt királyválasztási jogukról nem akartak lemondani – de még inkább, ha nem akartak László helyett III. Frigyes jogara alá kerülni –, nem fogadhattak el. III. Frigyes záró kijelentése ugyanis arra enged következtetni, hogy a Habsburg-ház feje nem is annyira V. Lászlót, mint inkább saját magát akarta a magyar trónon látni, miként Ausztriában sem engedte, hogy a gyermek elfoglalja örökségét.

1446 tavaszán ismét országgyűlést tartottak a rendek, s a királykérdést illetően úgy határoztak, miszerint tovább folytatják Frigyessel a megszakadt tárgyalásokat, de a Bécsbe küldött követek ezúttal sem tudtak megbízatásuknak eleget tenni, ezért nyáron újabb országgyűlésre jöttek össze. E diétának kellett döntenie arról, hogy ideiglenes jelleggel kire ruházzák az uralkodói hatalmat mindaddig, amíg a királykérdés meg nem oldódik. 1446. június 6-án, pünkösd másodnapján a főurak, főpapok és nemesek egyhangúlag Hunyadi Jánost választották kormányzóvá. Hunyadi megpróbálta rendezni a királykérdést. 1450 októberében békeszerződést kötött Habsburg Frigyessel. V. László és a Szent Korona ügyében minden maradt a régiben, de Frigyes mint a kiskorú király gyámja megerősítette őt kormányzóságában, s ígéretet tett, hogy nagykorúságát elérő (1458-ban) unokaöccsét csak az ő tudtával és beleegyezésével bocsátja el gyámi hatalma alól. V. László azonban nem maradt még nyolc évig Frigyes gyámsága alatt. Kiszabadításának ügye a magyaroknál sokkal erőteljesebb pártfogókra talált az osztrák rendekben. Az ottani rendi ellenállási mozgalom 1451 őszére odáig jutott, hogy megtagadták Frigyesnek az engedelmességet, és Eizinger Ulrik vezetésével kapcsolatba léptek Hunyadival és Cilleivel, valamint a cseh-morva főrendekkel, együttes fellépést sürgetve a királykérdés megoldására. (V. László ugyanis mindhárom ország uralkodója volt). Az országközi összefogás lehetősége a korábbinál sokkal kedvezőbb körülményeket teremtett a király kiszabadítására és a Szent Korona visszaszerzésére. A Hunyadi által Pozsonyba 1452 elejére meghirdetett országgyűlés az osztrák rendek meghívására Bécsben folytatta tanácskozásait. Itt 1452. március 5-én a résztvevők szövetséget kötöttek V. László kiszabadítására. Majd megállapodtak az időközben megérkező cseh- és morvaországi urakkal is, hogy szükség esetén fegyverrel szereznek érvényt követeléseiknek. A császárrá koronáztatása miatt éppen Rómában tartózkodó III. Frigyes azonban nem sietett, mi több, nem is fogadta a szövetkezett rendek által Itáliába küldött követséget sem. Amikor III. Frigyes 1452. június 20-án, immár császárként Bécsújhelyre érkezett, mindjárt 16 ezer osztrák és cseh fegyveres vette ostrom alá, s várható volt a magyarok beavatkozása is. Mielőtt azonban erre sor kerülhetett volna, kiderült, hogy a város katonailag tarthatatlan, megkezdődtek a béketárgyalások, melyeknek végén III. Frigyes 1452. szeptember 2-án kiadta V. Lászlót Cillei Ulriknak, a Szent Koronát azonban továbbra is magánál tartotta.

Az 1452 novemberében ismét Bécsben tartott országgyűlésen a magyar rendek V. Lászlót „igaz és természetes királyuknak” ismerték el, „visszaadva” neki az ország birtokát. Szó sem esett már arról, hogy a királyt újra koronázzák, igaz, a Szent Koronával nem is lehetett volna, azt nem is említve, hogy beavatási koronáról lévén szó, egy ember csak egyszer részesülhetett ebben a szentségben, s ennek erejét semmi nem vehette el többé. Mindössze annyi történt, hogy a hazatért király letette a koronázási esküt, amelyben az ország alkotmányának tiszteletben tartására és a határok megvédésére vállalt kötelezettséget. Hunyadi 1453. január 1-jén lemondott a kormányzóságról, s V. László megkezdte uralkodását. Természetesen a valóságos hatalmat nem ő, hanem rokona, Cillei Ulrik gyakorolta helyette. Az elkövetkező években a török fenyegetés olyan mértékben kötötte le az ország erejét – 1456-ban már Nándorfehérvárt ostromolja II. Mohamed –, hogy V. László uralkodása alatt nem is tudunk komolyabb akcióról, amely a Szent Korona visszaszerzésére irányult volna. A koronakérdést V. László 1457 végén bekövetkezett halála vetette fel ismét, illetve helyezte a magyar belpolitika fókuszába.

Közismert, hogy 1458. január 24-én Hunyadi János fiát, Mátyást választotta az országgyűlés királlyá, ám a Szent Korona hiányában nem történhetett meg a fehérvári koronázási ceremónia, az az elgondolás pedig fel sem vetődött, mint 18 évvel korábban, nevezetesen, hogy az 1440. július 17-én kelt országgyűlési végzésre hivatkozva Mátyást az Ulászló-féle koronával avassák királlyá, hiszen a rendek szilárd meggyőződése volt, hogy a Szent Korona rövidesen visszakerül az országba. Éppen ezért a királlyá avatás szertartása Budán történt meg, de nem a szokásos egyházi és világi ceremóniával, hanem a királyi eskü letétele után az ún. intronizációval, azaz trónra ültetéssel. Szükségmegoldás volt ez, abban a reményben, hogy a Szent Korona visszaszerzése után majd mihamarabb megtarthatják az ősi rítus szerinti koronázást. Az intronizációt követően Mátyás legügyesebb diplomatáját, Vitéz Jánost küldte III. Frigyeshez, és háborúval fenyegette meg arra az esetre, ha nem kapja vissza a magyar koronát. Frigyes – jól bevált szokása szerint – ezúttal is a diplomácia virágnyelvébe foglalt kitérő választ adott, s rövid távon az idő őt igazolta.

1459-ben a magyar főurak egy ellenzéki csoportja, Garai László nádor és Újlaki Miklós erdélyi vajda vezetésével összeesküvést szőtt Mátyás ellen, s III. Frigyesnek ajánlották fel a trónt. Hivatalosan dokumentált érveik közül az sem hiányzott, hogy a Szent Korona a Habsburg uralkodó kezében van, s akié a korona, azé az ország. Ez a jogértelmezés nyilván szöges ellentétben állott egyrészt az 1401-es, Zsigmond fogsága idején a királyi tanács által kibocsátott rendelkezésekkel, illetve a nevezetes 1440. július 17-ei oklevél jogi tartalmával, másrészt azzal is, amint erről a kérdésről a magyar nemesi közvélemény akkoriban vélekedett. III. Frigyes elfogadta a felajánlást. Annál is inkább, mert Magyarországon előzőleg már a Habsburg-dinasztia két tagja is uralkodott, I. Albert (1438-1439) és V. László (1440-1457), s Frigyes ez utóbbi törvényes örökösének tekintette magát. A királyellenes összeesküvés azonban hamar összeomlott, Mátyás kemény kézzel fogott az ország területi egységének a helyreállításához, s a királyi hatalom megerősítéséhez, így III. Frigyesnek rá kellett jönnie, hogy nincs keresnivalója Magyarországon, s ezen az sem segít, hogy címei közé felvette a „Magyarország királya” titulust is.

Még négy esztendőnek kellett eltelnie, amelyen belül a politikai helyzet folyamatosan változott, míg végre a Szent Korona hazatérhetett. Ebben fontos szerepet játszott az új pápa, II. Pius (1458-1464) is, akinek nagy álma a nemzetközi, törökellenes keresztény koalíció létrehozása volt. Hogy e hadjárat megindulhasson, minden erejével azon fáradozott, hogy Frigyes és Mátyás békét kössön egymással. Hieronimo Lando krétai érsek, pápai követ közvetítésével meg is indultak a tárgyalások, melyeken a magyar királyt a kiváló humanista főpap, Vitéz János képviselte. Ezek eredményeként született meg 1462. április 3-án Grazban az előzetes megállapodás a korona visszaadásáról. A feltételek szerint III. Frigyes visszaadja a Szent Koronát és az elfoglalt magyar területek közül Sopron városát Mátyásnak, őt fiává fogadja és minden hadi vállalkozásban, különösképpen a török ellen, támogatja. Mátyás 80 ezer aranyforintot (Erzsébet 8 ezer forintért zálogosította el 22 évvel korábban) fizet a Szent Korona kiváltásáért, és elismeri a Habsburg-ház magyar trónörökösödési jogát, vagyis, amennyiben Mátyás törvényes fiú utód nélkül hal meg, úgy a magyar korona Frigyesre, illetve törvényes örököseire száll. (A történelem különös fintora, hogy Frigyes 27 esztendővel volt idősebb Mátyásnál, mégis három évvel élte túl őt, akinek ráadásul törvényes örököse sem volt.) Továbbá a császár megtartja a magyar királyi címet is. A magyar országgyűlés 1462. május 20-án elfogadta e feltételeket, valamint a főpapok és a bárók közül küldöttséget választott, amely a császárhoz indult a végleges békeegyezmény aláírására. A király és az ország nevében 1463. július 17-én Sopronban fogadták el az előzetes békeszerződés szövegét, s Frigyes császár aláírását követően 1463. július 19-én megszületett a bécsújhelyi béke, amely a fentebb már ismertetett előzetes feltételeket véglegesítette.

Néhány nappal később, 1463. július 24-én Mátyás követei, Vitéz János váradi püspök, Pálóczi László országbíró és Szapolyai Imre kincstartó átvették a Szent Koronát, majd 3 ezer lovas kíséretében elindultak hazafelé. A korona átvételének egyik érdekes mozzanata az volt, hogy – miként azt Antonio Bonfini, Mátyás udvari történetírója megörökítette – Pálóczi László országbírót bízták meg a Szent Korona azonosításával, mivel „híre járt, hogy a császár aranyművessel még egy koronát készíttetett, hogy az igazit fel ne lehessen ismerni. Az odahívott Pálóczi egy bizonyos jelről első pillantásra felismerte az igazi Szent Koronát”. Bonfini így írja le a Szent Korona magyar földre érkezését: Elvitték hát Sopronba a koronát, amely huszonnégy évig volt a császár birtokában. Páratlan pompával, ujjongva és ünnepelve kocsin szállították; mintha az égből szállt volna alá. A követek közhírré teszik s szerte kihirdetik, hogy mindazoknak, akik a most visszaszerzett Szent Korona iránt áhítattal és tisztelettel viseltetnek, Sopronban három napon át nyílt alkalom adatik arra, hogy lássák és felismerjék. A szomszédos városokból és falvakból megszámlálhatatlan sokaság hömpölygött áhítatos szeretettel; megnézte, felismerte és mélységes tisztelettel hódolt előtte. Aztán Budára vitték, s a várban helyezték el”.

A fehérvári koronázásra azonban egyelőre nem kerülhetett sor, hiszen a király éppen a törökkel háborúzott Boszniában. Itt kapta meg a hírt a Szent Korona Budára érkezéséről. Tehát Mátyás a korona visszahozatalának ünnepélyes ceremóniájánál jelen sem volt. A Szent Korona úgy tért haza az országba, mintha ténylegesen is a királytól független, a középkori értelemben vett nemzeteszmét szimbolizáló ereklye volna, s csak az országlakosok fogadták és ünnepelték. Mátyás a déli határvédelem szempontjából stratégiai fontosságú Jajca várát épp 1463 karácsonyán foglalta el, s ezt követően vonult be diadalmenetben Budára 1464. február 13-án. (Mennyivel katartikusabb ez a február 13-a, a tragikus emlékű 1945. évinél! Talán illő lenne e napon Mátyás győzedelmes bevonulását is ünnepelnünk amellett, hogy a nemzeti gyászról sem feledkezünk meg.) Ezt követően kerülhetett sor az ünnepélyes koronázási ceremóniára. Hunyadi Mátyást 1464. március 29-én, virágvasárnap koronázta meg Szécsi Dénes esztergomi érsek Fehérváron. A Szent Korona által történő beavatás fontossága derül ki abból a meghívóból is, amelyet a király Pozsony városához intézett. Ebben ezt írja: „Gondos tanácskozást tartva tehát a főpapokkal és főurakkal … úgy döntöttünk, hogy a Szent Koronának felvétele végett az ősidők óta kijelölt helyre megyünk, s a koronázás napját virágvasárnap körüli időben jelöljük meg”.

Végezetül említsük meg, hogy Mátyás volt az első uralkodó, aki a korona őrzéséről törvénnyel gondoskodott. Az 1464. évi 2. törvénycikk részletesen taglalja az 1440-től bekövetkezett eseményeket, nevezetesen, hogy a Szent Korona a gondatlan őrzés miatt került idegen kézre, s ezzel az országra nézve helyrehozhatatlan károk származtak, végül csak óriási költséggel sikerült visszaváltani, éppen ezért: „Mi tehát tisztünknél fogva a Szent Korona kellő megőrzése és megtartása céljából e helyen a főpap és báró uraknak meg országunk nemeseinek közös megegyezésével és akaratából egy régóta megszokott helyről és arra alkalmas személyekről kívánunk gondoskodni, nehogy – amitől Isten őrizzen – a korona ismét az országtól idegen kézre kerüljön”. A „régóta megszokott hely” nem más, mint Visegrád, az „arra alkalmas személyek” pedig a két koronaőr, akik a Szent Koronáért felelnek. Legfőbb nemzeti ereklyénk csaknem negyedszázados viszontagságok és hányattatás után 1463-ban hazatért. Ennél hosszabb ideig lesz majd idegen földön a második világháború tragikus befejezését követően.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info

Az előző rész: A koronalopás és a Szent Korona-tan alakulása a 15. században