Látszólag jelentéktelen epizódról van itt szó, szimbolikus értelemben azonban az orosz história egyik meghatározó mérföldköve ez: azt jelképezte, hogy a régi, ázsiai jellegű moszkvai hagyománynak végleg el kell tűnnie az orosz történelemből, s az országnak át kell vennie a modern, nyugat-európai állam- és társadalomszervezési elveket, mentalitást, jogrendszert és divatot, ízlésvilágot. Oroszországot olyan állammá kell formálni, mint a kor vezető nyugat-európai hatalmai, Franciaország, Hollandia és Anglia voltak. Egy 1700. január 4-ei rendelet értelmében a továbbiakban az állami hivatalnokoknak, udvari méltóságoknak, katonatiszteknek európai öltözetben kellett járniuk, a cár magyar vagy német viseletet írt elő. Csupán érdekességként jegyezzük meg, hogy I. Péter a későbbiekben a hagyományos orosz viselethez makacsul ragaszkodókhoz teljesen praktikus szempontok alapján viszonyult: bárki megválthatta magát a borotválkozás kötelezettsége alól, ha tekintélyes adót fizetett az államkincstárba.

Fontos hatalmi és belpolitikai kérdés volt az ortodox klérussal való viszony is. Az orosz görögkeleti egyház feje, a patriarcha csaknem az uralkodóéval azonos hatalommal és tekintéllyel bírt. Péter ennek is véget vetett. Az ortodox hagyomány szerint húsvét előtt, virágvasárnapon a cár ünnepélyes körmeneten vett részt, és kötőféken vezette azt a lovat, amelyen a patriarcha ült. 1700-ban ezzel az ősi orosz tradícióval is szakított Nagy Péter. Sőt amikor ugyanezen évben meghalt Adorján patriarcha, az uralkodó egyszerűen nem töltette be az egyházfői tisztséget, elsősorban azért, mert érthető módon épp a patriarcha és a főpapság volt a nyugati típusú reformok legfőbb ellenzője, akik Péterben magát az Antikrisztust látták megtestesülni.

A „nyugatos” cár a külpolitikában is teljes irányváltást hajtott végre. Az Európára történő nyitás jegyében a Baltikum partvidékének, illetve a Fekete-tenger északi részének megszerzését tűzte ki célként. Tanulmányom első részében már utaltam rá, hogy ezért csatlakozott a nagy törökellenes felszabadító háború (1683-1699) idején a keresztény koalícióhoz, s megszerezte 1696-ban Azovot. Déli hódító törekvéseinek részleges sikere után, 1700. július 3-án Konstantinápolyban megkötötték az orosz-török békét, amelynek értelmében Azov és Taganrog az oroszok kezében maradt, s a cár nem fizetett többé adót a krími tatár kánnak. Viszont az orosz hadiflotta be volt zárva az Azovi-tengerre, ugyanis a Fekete-tengerre továbbra sem futhatott ki, az török felségterület maradt. Péter azért nem erőltette a dolgot, mert figyelme ekkor már észak felé fordult. A „nagy követjárás” során teljesen egyértelművé vált számára, miszerint az elmaradott birodalmat nyugati színvonalra kell felemelni, és hogy ehhez földrajzilag is minél szorosabb kapcsolatba kell kerülnie Nyugat-Európával, ide pedig a Balti- és Északi-tengeren át vezetett a legrövidebb út. A Baltikumban azonban az 1648. évi vesztfáliai béke óta svéd hegemónia érvényesült, lényegében a Balti-tenger svéd beltenger volt. Oroszországnak így tengeri kijáratot kellett szereznie, hiszen addig az ország modernizálása, európaivá tétele idealisztikus terv volt csupán, semmi más, ez viszont szükségképpen vezetett a Svédországgal való konfliktushoz.

Az Európa északi régiójának nagyhatalmi újrafelosztásáért indított északi háború 1700-ban kezdődött, és 21 évig tartott. Oroszországnak szövetségesei is akadtak: Dánia és Lengyelország, amelyek szintén érdekeltek voltak a svéd nagyhatalom megtörésében. Anglia és Hollandia a másik nagy európai összecsapás, a spanyol örökösödési háború előestéjén végképp nem akarta az északi háborút, a svéd uralkodóra, a zseniális XII. Károlyra (1697-1718) azonban nem tudtak nyomást gyakorolni, Dánia ellen viszont támadást intéztek, s ennek hatására 1700. augusztus 19-én a dán király már alá is írta a békét. A nagy összecsapást I. Péternek és XII. Károlynak kellett megvívnia. Nagyon sok szempontból hasonló, kemény, hajlíthatatlan egyéniségek voltak. Mindkettő világosan tudta, mit akar, és tisztában volt azzal, hogy egyiküknek végleges vereséget kell szenvednie ahhoz, hogy a másik teljes győzelmet arathasson, kompromisszum nem lehetséges a két fél között.

Az oroszok a háború első szakaszában, 1700. szeptember 23-án körülzárták az észt területen fekvő Narva erődjét. A 30 ezer ostromlóval szemben mindössze 2 ezer védő állt, azonban XII. Károly mintegy 12 ezer főnyi felmentő seregével már partra szállt Pernau kikötőjében, s hamarosan Narva alá érve, november 19-én, sűrű hóesésben megindította az oroszok elleni támadást és katasztrofális vereséget mért rájuk. Igaz, önmagában véve nem volt végzetes a csatavesztés, hiszen nem is orosz területen történt, másfelől pedig XII. Károly nem üldözte Péter megmaradt seregét, hanem Lengyelország ellen fordult. Péter az egész birodalom gazdaságát a háború szolgálatába állította: újjászervezte a hadsereget, beolvasztatta a templomok harangjait, hogy ágyúkat öntessen belőlük, s a jobbágyokat külön munka- és adókötelezettségekkel sújtotta. A kíméletlen erőfeszítésnek meglett az eredménye: egy évvel a narvai kudarc után, 1701 decemberében Borisz Seremetyev tábornok legyőzte a svédeket, majd 1702-ben ismételten diadalt aratott. A hadi siker Péter magánéletére is kihatott: ekkor került fogságba egy fiatal markotányosnő, a litván Marfa Szkavronszkaja, akit később Péter feleségül vett, s férje halála után rövid ideig I. Katalin néven cárnő is lesz majd belőle. Ugyanebben az évben az orosz seregek elfoglalták Nöteborgot, amelyet a cár Schlüsselburg névre keresztelt át, majd 1703 tavaszán Nyenskans erődjét a Néva torkolatánál.

Vad, elhagyatott, mocsaras vidék volt, az uralkodó mégis elhatározta, hogy új várost alapít itt, és ezt a hivatalos verzió szerint az apostolok fejedelméről – valójában saját magáról – Szentpétervárnak nevezte el. 1703. május 16-án történt meg az ünnepélyes alapkőletétel, s még ebben az évben elkészült fából a Néva északi partján a Péter-Pál-erőd, amely 1706-ra már kőből épült meg. A Finn-öböl egyik szigetén újabb erődítményt emelt, Kronstadtot, ezzel védve a várost a svédek támadásától. A cár tízezrével rendelte ki a parasztokat, hogy dolgozzanak a város építésén. Az egész birodalomban megtiltotta, hogy kőből építkezzenek. Minden kőfaragót arra kötelezett, hogy Pétervárra menjen dolgozni. Iszonyú erőfeszítésbe került a város felépítése, ezrével pusztultak az emberek, Péter azonban nem ismert kíméletet: mindenkit munkára kényszerített, beleértve saját magát is. Az építészeket Itáliából és a Német Birodalomból szerződtette. Például Domenico Trezzini építette meg a cár Nyári palotáját a város közelében. Rövidesen a Néva-parti, európai, barokk jellegű várost tette meg birodalma székhelyéül, a régi hagyományokat őrző Moszkva helyett.

XII. Károly ekkor már belátta, hogy súlyos stratégiai hiba volt, amikor 1700-as narvai győzelme után nem üldözte az orosz sereget, s lebecsülte Pétert. Elszántan próbálta megakadályozni az oroszok baltikumi terjeszkedését, mindhiába. 1704-ben az orosz erők elfoglalták az észt földön fekvő Narvát és Tartut (akkori nevén Derptet). Tehették ezt azért is, mert a fősereggel a svéd uralkodó még ekkor is Lengyelországban harcolt, ahol sorra aratta győzelmeit, végül II. Ágost királyt 1706-ban békekötésre és lemondásra kényszerítette. Ekkor vetette fel Péter II. Rákóczi Ferenc lengyel királyságának tervét, s kötött vele 1707-ben szövetségi szerződést Varsóban. Lengyelország kiesése után XII. Károly a teljes svéd ármádiát Oroszország ellen irányította 1707 augusztusában. A következő év januárjában elfoglalta a litvániai Grodnót, kis híján foglyul ejtve a cárt, s ezt követően benyomult orosz területre. Célja Moszkva elfoglalása volt. Így az utánpótlási vonal olyan hosszúra nyúlt, hogy saját hazájából már nem tudta a muníciót biztosítani, az oroszok pedig a felperzselt föld taktikáját alkalmazták ellene. Ő volt az első európai hadvezér, aki megtapasztalta, hogy egy Oroszország elleni hadjárat milyen rendkívüli kihívást jelent egy európai hadsereg számára az irdatlan távolságok, illetve a szélsőséges időjárási viszonyok miatt.

Végül éhínség tört ki a svéd táborban, így XII. Károly kénytelen volt eredeti tervét megváltoztatni, s 1708 nyarán nem Moszkva ellen vonult, hanem déli irányba, a bő terméssel kecsegtető Ukrajnába. Az ukránoktól szövetséges katonai egységekre is számíthatott. Igaz, 1648-ban Ukrajna önként csatlakozott az Orosz Birodalomhoz, azzal a feltétellel, hogy a kozákok választott vezetőjük, hetmanjuk alatt önkormányzattal rendelkeznek majd. Az orosz központi kormányzat azonban ezt az önrendelkezési jogot gyakorlatilag megszüntette, ezért a kozák hetman, Ivan Mazepa – akinek tragikus sorsát Liszt álmodta bele egy nagyszerű szimfonikus költeménybe – fellázadt Péter ellen, és szövetkezett a svédekkel. Célja az Oroszországtól történő elszakadás volt. Azonban kozákjai nem akarták az orosz fennhatóságot a svéddel felváltani, így hiába ígért Mazepa 30 ezer fegyverest XII. Károly számára, ténylegesen vajmi kevés, 2 ezer ember állt csak az oldalára. Péter keményen megtorolta Mazepa hitszegését: kiáltványt bocsátott ki, amely szerint a hetman elárulta a pravoszláv vallást, szövetkezett az ellenséggel és elnyomja Kis-Oroszország – a hivatalos orosz nyelvhasználatban ez volt Ukrajna neve – lakosságát. Ezt követően kiváló hadvezérét, Alekszandr Mensikovot küldte Mazepa ellen, aki 1708 novemberében elfoglalta a hetmani székvárost, Baturint és megszerezte a kozák vezető egész kincstárát. Mazepának azonban sikerült elmenekülnie. Az északi háború döntő ütközetének megvívására 1709. július 8-án a Vorszkla folyó melletti, a Kijev-Harkov útvonalon fekvő Poltavánál került sor. Az erőviszonyok eleve reménytelenek voltak a svédek számára: XII. Károlynak 16 ezer embere és 4 ágyúja volt, ellenben Nagy Péter 42 ezer katonát vonultatott fel 76 ágyúval. XII. Károly hadvezéri zsenialitását dicséri, hogy még ebben a helyzetben is az ütközet első szakaszában fergeteges lovasrohamot intézett az oroszok ellen, akik egy rövid időre meg is inogtak, azonban végül diadalmaskodott a számbeli és a haditechnikai fölény: a svédek megsemmisítő vereséget szenvedtek, Károly Mazepával és a kozák előkelőségekkel török területre menekült. Péter pedig még aznap este nagy győzelmi bankettet rendezett, amelyre gáláns módon a foglyul ejtett svéd tiszteket is meghívta, és megköszönte nekik, hogy tanítómesterei voltak a hadművészetben.

Annak következtében, hogy a svéd uralkodó és Mazepa a Török Birodalomba menekültek, 1710 novemberében kiújult – pontosabban folytatódott – az orosz-török háború, Péter így kétfrontos harcra kényszerült. 1711 tavaszán támadást indított a Balkán-félsziget irányába. Előzőleg kiáltványban szólította fel az itteni ortodox népeket, hogy keljenek fel a török uralom ellen, s álljanak az oroszok oldalára, fegyveres hadakkal támogatva őket. A balkáni fronton, a Prut folyó mentén azonban a török erők arattak sikereket, s miután Nagy Péter külpolitikájában a prioritást az északi háború megnyerése jelentette, könnyen beleegyezett a békekötésbe. Az 1713. június 24-én megkötött drinápolyi béke értelmében a cár visszaadta a szultánnak az 1700-ban megszerzett Azovot, vállalta, hogy lerombolja a taganrogi erődöt, s a Dnyeper mentén épített erősségeket is. Végül Péter abba is beleegyezett, hogy Károly szabadon hazatérhessen Svédországba. Egyelőre tehát a Fekete-tengerről, s így a balkáni szárazföldi expanzióról le kellett mondania Péternek, a déli fronton kudarcot vallott.

A Baltikum térségében azonban a török háborúval párhuzamosan 1710-ben az oroszok sorra foglalták el az ottani kulcserődítményeket: Viborgot, Revalt és a lett területen lévő Rigát is. 1713-ban az orosz flotta átvette az ellenőrzést az egész Finn-öböl felett, 1715-ben a svéd uralom alatt álló német Stralsundot is elfoglalta így Svédország közvetlen földrajzi közelségébe jutott. Ezt követően Péter kezére került a Svédország keleti tőszomszédságában elhelyezkedő Aland-szigetcsoport is. A poltavai csatavesztés után török földre menekült XII. Károly végre 1714 őszén jutott haza erőltetett lovas menetben, „hosszú vágtája” során –többek között – Pest érintésével. Azonban az északi háború menetén már személyes jelenlétével sem tudott változtatni, ráadásul 1718-ban egy Norvégiában vívott ostromban halálos lövést kapott.

Nagy Péter ekkor – minthogy célját elérte és a Balti-tengeri kijáratot megszerezte Oroszországnak – már hajlott a békekötésre, azonban az új svéd uralkodó, Ulrika Eleonóra (1718-1720) királynő folytatta a bátyjától, Károlytól megörökölt háborút. Vesztére. Az oroszok Svédország területén háromszor is partra szálltak, végül 1720-ban Grönhamm szigete mellett hadiflottájuk döntő tengeri győzelmet aratott riválisa felett. Az 1721.augusztus 30-án Nystadtban aláírt béke értelmében Oroszország birtokába került Estland (a mai Észtország), Livland (a mai Lettország), Ingermanland (a Finn-öböl térsége) és Karélia egy része (a Ladoga-tó vidéke). Ám a leglényegesebb, az új birodalmi főváros, Szentpétervár megtartása volt. A finn területekről azonban Péter kivonult, egyedüli erősségként csak Viborgot tartotta meg.

Abban, hogy Péternek viszonylag könnyen sikerült a Baltikumot megszereznie, döntő szerep jutott a balti német arisztokráciának. Ezek az urak a cár hű szövetségeseinek bizonyultak, hiszen Péter önkormányzatot biztosított nekik. Ráadásul azt is engedélyezte számukra, hogy magántulajdonba vegyék azokat az állami földeket, amelyeket a svéd uralom alatt csak bérelhettek. A parasztok feletti joghatóságuk is kiteljesedett: az észt és lett jobbágyokat most már nem oltalmazták a svédek parasztvédő törvényei. (Svédországban ugyanis a korabeli Európában – Svájc mellett – egyedüli államként a parasztság képviseleti joggal rendelkezett a rendi országgyűlésben). Egyidejűleg a cár a kormányhivatalokat is megnyitotta a balti németek előtt. 1719-es közigazgatási reformja értelmében külföldieket is alkalmazhattak az orosz állami intézményeknél. Ezen újabb „nyugatos” újításnak köszönhetően a 18. század első felében az orosz államigazgatásban a németek a polgári tisztségviselők 20%-át, a tábornoki-főtiszti kar több mint 30%-át, a flotta parancsnokságának pedig 70%-át alkották.

Az északi háború megnyerésével Nagy Péter az európai nagyhatalmi politika színpadára léptette Oroszországot, amely ettől kezdve megkerülhetetlen tényező lett bármely európai diplomáciai-katonai konfliktusban. Kíméletlen „nyugatos” reformjait tűzzel-vassal keresztülvitte.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info

(A befejező rész következik.)