Szent Istvánnak a nagylegenda szerint több fia volt. Idősebbik fiát Ottónak nevezték, ő azonban korán meghalt. Ifjabbik fia a Heinricus (Henrik) nevet kapta a keresztségben, amelynek magyaros alakja az Emrik, illetve Imre lett. Szent István Imre herceget jelölte ki utódjának. Sajnos, miként a kor oly sok más szereplőjéről, Imréről is nagyon keveset tudunk. A 12. század elején élt legendaírója a papi nőtlenség, a cölibátus gondolatának akart hazai eszményképet állítani, amikor a királyfit mint szűz házasságban élő trónörököst mutatta be. A probléma csupán annyi, hogy a legenda írója Imre igazi természetét semmiképpen sem ismerhette, hiszen 1110 táján már senki sem élt, aki Imrével személyesen találkozhatott volna. Valószínűsíthető, hogy Imre herceg trónörökösként elfoglalta a bihari dukátust, és apja a királyi seregek parancsnokává tette, amelynek törzse, elit alakulata a varég-orosz testőrség volt. (Egyébként a korban egész Európában bevett gyakorlat szerint a királyok idegen etnikumú testőrséget, illetve elit harci egységeket fogadtak szolgálatukba.) A Hildesheimi Évkönyvek korabeli feljegyzéséből tudjuk, hogy Imre 1031-ben vadászbaleset áldozata lett. Szent István fiának szenvedélyes vadásztermészetéről a korabeli lengyel kútfők is tanúskodnak, tehát nagyon is valószínű, hogy legendájának írója igencsak idealizált képet fest róla, ami az életszentséget és a szűzi házasságot illeti. Nyilván az ő halálával kapcsolatban is felvetődhet a politikai gyilkosság gondolata, ám ezt csaknem 1000 év távlatából lehetetlen bizonyítani, s az sem egészen egyértelmű, hogy kinek is állhatott volna érdekében a merénylet elkövetése.

Imre halála a legnagyobb gond elé állította a már öregedő és betegeskedő Szent István királyt. Az Árpád-ház örökösödési joga szerint a trónt István nagybátyjának, Mihálynak a fia, Vazul örökölte volna. Ennek ellenére István mégsem őt jelölte örökösének. Annyi tudható a fennmaradt forrásokból, hogy még a Vazul-ág érdekében íródott Magyar Krónika – nem lévén Istvánnak örököse, 1046-tól 1301-ig Vazul leszármazottai uralkodtak Magyarországon – szerint is könnyelmű és ostoba természetű volt, ami kétségessé tette a király előtt, hogy alkalmas-e a királyi méltóságra. Ráadásul keresztneve arra utal, hogy a kereszténység ortodox-bizánci változatának híve volt. Ezen körülményektől függetlenül is kétségbevonhatatlan tény, hogy 1031-től Vazul volt a törvényes trónörökös. Szent István azonban megszegvén az ősi jogot és szakítva a fiági öröklés rendjével, egyik nővérének a velencei dózsétól született fiát, Orseolo Pétert tette meg utódjának. Ez Vazult arra késztette, hogy merényletet kövessen el István ellen. Sajnos, az egész Vazul-históriával kapcsolatban forrásaink igen ellentmondásosak, illetve zavarosak. Az ok abban keresendő, hogy a fennmaradt írott kútfők mind 1046 után, vagyis a Vazul-ág trónra kerülését követően születtek, így sem Szent Istvánt, sem pedig Vazult nem lehetett bűnösnek vagy törvényszegőnek feltüntetni.

Szent István nagylegendájának írója 1083 táján, vagyis Vazul unokájának, Szent Lászlónak (1077-1095) uralkodása idején egyszerűen említést sem tesz Vazulról, noha ekkor még számos kortárs életben volt, akiktől tájékoztatást és fontos közléseket kaphatott volna. Mindössze annyit említ a trónutódlással kapcsolatban, hogy István halála közeledtét érezvén, összehívta a tanácsot Orseolo Péter királlyá tételének ügyében, akit már régen hadai fővezérévé nevezett ki, s egyúttal intette az urakat a hit megtartására, ezen túl semmit nem közöl a trónutódlás kérdéséről.

A kislegenda írója úgy érinti a kényes ügyet, hogy név nélkül, több bűnöst említve számol be a betegen fekvő István ellen szervezett aljas merényletről, és a négy összeesküvő büntetéséről. A legendaíró szerint az öreg király súlyos betegsége idején négy főúr összeesküdött meggyilkolására. Egyikőjük alkonyatkor István ágyához lopódzott, de a döntő pillanatban kiejtette a kardot a kezéből. A zajra a király felriadt és arra a kérdésére, hogy mi történt, a merénylő a lábaihoz borult, megvallotta bűnét és a király bocsánatáért esedezett. István neki megkegyelmezett, de a merénylet három kitervelőjét bíróság elé állíttatta, a szemüket kitolatta és bűnös kezüket levágatta. A probléma az az előadott történettel, hogy a legendaíró célja nem a merénylet történetének hiteles ábrázolása volt, hiszen a szerző Könyves Kálmán (1096-1116) valamelyik udvari papja volt, s épp a legenda írásának idején készült a király arra, hogy végleg leszámoljon a rá többször fegyveresen támadó trónkövetelő öccsével, Álmos herceggel. (Rövidesen mind Álmost, mind annak kisfiát, Béla herceget is megvakíttatta, sőt arra is parancsot adott, hogy a gyermeket kasztrálják, amelyet az ítélet-végrehajtók szerencsére nem teljesítettek, ugyanis Kálmán fia, II. István örökös nélkül hunyt el 1131-ben, s ezt követően az Álmos-ág uralkodik tovább.) Egyszóval a szerző példázatot írt arról, hogy a királyi trónra, illetve a király életére törő támadót miképpen kell megbüntetni, legyen az testvér, unokaöcs vagy bármely közeli vérrokon, akár a legszörnyűbb szankciót is alkalmazva ellene. A legendaíró tehát a dinasztia ősatyját, Vazult kiiktatta a történetből azáltal, hogy nem nevezte meg.

Az első Magyar Krónika másképpen kerülte meg a Vazul-kérdéskört: nem szólt a király elleni merényletről, csak a Vazult ért büntetésről, s azt sem Istvánnak, hanem Gizellának tulajdonította. Az elbeszélés szerint István király súlyos betegségbe esve, hű emberét, Etre fiát, Budát Nyitrára küldte, hogy Vazult, akit „valamely ifjúkori könnyelműség és ostobaság” miatt ott őriztek, az udvarba hozza és örököseként királlyá tegye. Meghallva ezt Gizella királyné, a gonosz másik Budával tanácsot tartott, és ennek a Budának a fiát, Sebest küldte Nyitrára, s ez a király követének odaérkezése előtt Vazult megvakíttatta és fülébe forró ólmot öntetett, majd Csehországba szökött. Mikor az István által küldött Buda Vazult ilyen állapotban az udvarba vitte, a király sírva fakadt, de betegsége okozta gyengesége miatt nem tudta a bűnösöket megbüntetni, így Vazul gyermekeinek, Endrének, Bélának és Leventének azt tanácsolta, hogy meneküljenek külföldre. Nos, miként az látható, forrásaink nagyon zavarosak, és nem egy ponton egymásnak ellentmondanak is. A közel egykorú német forrással, az Altaichi Évkönyvek segítségével ellenőrizve – miként azt Györffy György megállapította – a következő állítások fogadhatók el igaznak: 1. Amikor István király a jogos örökös Vazul semmibe vételével Pétert jelölte királynak, Vazul 1032 táján összeesküdött ellene. 2. A beteg király ellen kitervelt merénylet kudarca után a királyi bíróság a bűnösöket elfogatta és megvakíttatta, Vazul fiait pedig száműzte. Vazul forró ólommal való megsüketítéséről az Altaichi Évkönyvek nem tesznek említést, a megvakításról viszont igen. 3. Gizella királyné Orseolo Péter aktív támogatója volt, és Péter családját Gizella családjához szoros kapcsolatok fűzték.

A Vazul-üggyel kapcsolatban megállapítható, hogy a jogos trónörököst és a „közvéleményt” az öröklés törvényének megsértése döbbentette meg és háborította fel, hiszen Péter trónutódlása azt jelentette, hogy a jogos örököst Szent István kiebrudalta jussából és egy idegent tett a helyébe. Több mint ezer esztendő távlatából a gyér és ellentmondásos forrásanyagot tekintve, nem tudjuk megállapítani, vajon a Vazul-ág kizárása a trónutódlásból István vagy Gizella akarata szerint történt-e. A magyar krónikás hagyomány ismétlődő mozzanata ugyanis az, hogy az 1030-as évek elején István már beteg és megtört ember volt, sőt a lemondás gondolata is foglalkoztatta, ilyen értelemben tudósít a magyar őskrónika és Kézai Simon is, aki egyértelműen kijelenti, hogy Péter királlyá tétele Gizella királyné műve volt. Persze, Gizella ekkoriban aligha gondolta, hogy kígyót melenget a keblén. Péter, aki 1032 után Magyarországon tartózkodott, s még Szent István életében megkoronázták, esküt tett az országnagyok jelenlétében Gizella királyné védelmére, ám 1038-ban hatalomra jutván megfosztotta az özvegyet királynéi birtokaitól és egy várban fogságra vetette.

A nagylegenda és kislegenda ellentmondásait feloldandó született Kálmán király utasítására Hartvik püspök legendája 1115 táján, amely az utódot illetően nem közöl nevet, viszont halálos ágyán István Szűz Mária oltalmába ajánlja királyságát. Hartvik a következőképpen jeleníti meg Szent István utolsó napjait: „… midőn már nem volt kétséges előtte, hogy elmúlás fenyegeti, hívatta a püspököket és a palota Krisztus nevét dicsérő nagyjait. Először megtárgyalta velük, hogy kit választanak helyette királynak, majd atyailag intette őket, hogy őrizzék meg az igaz hitet, amelyet elnyertek; szeressék az igazságot, kedveljék az égi szeretet láncait, gyakorolják a szeretet erényét, szorgalmazzák az alázatosságra törekvést. E szavak után kezét és szemét a csillagokra emelve így kiáltott fel: ’Ég királynője, e világ dicséretes újjászerzője, végső könyörgéseimben a szentegyházat a püspökökkel és a papsággal, az országot a néppel s az urakkal a te oltalmadra bízom; nékik utolsó istenhozzádot mondva lelkemet a te kezedbe ajánlom.’ Közelgett éppen a jeles ünnep, ugyanazon örökszűz Mária mennybevitelének az angyalok és az emberek előtt nevezetes napja; nagyobb irgalom reményét remélte, ha e nap örömei közt bomlana fel teste, ezt külön könyörgésekkel kérte; sóhajtozás s könnyek árán el is nyerte. Eljött hát az áldott nap, melyet halála csakhamar még áldottabbá tett; körben álltak a püspökatyák a papsággal, az ispánok vezérlő kara a szolgálattevők nagy részével; középen feküdt a király, Isten kedveltje, a lelki szentség kenetét felvette, a mi urunk, Jézus Krisztus testének-vérének útravalójával felüdített szent lelkét az Úr megtestesülésének 1033. (valójában 1038. – L.Zs.) évében az örökszűz s a szent angyalok kezébe letette, hogy az el nem múló égi boldogság nyugalmára vezessék.”

A Szent István-i történet utóéletéhez tartozik, hogy a modern kori nacionalizmus és politikai ideológiák megszületésével István, illetve ellenfelei, legfőképpen Koppány, jelképes-szimbolikus figurákká lettek, s mint ilyenek, már semmi közük sem volt és nincs az ezer évvel ezelőtt élt történelmi személyiségekhez. Mivel történelmünk során számos alkalommal voltunk kitéve idegen hatalmak hódoltatási törekvéseinek, amelyek gyakran eredményesek is voltak, szinte természetes jelenségnek tekinthető, hogy mind az idegen, hazánk elveszejtésére, a nemzeti önrendelkezés felszámolására törő, mind pedig a nemzeti önvédelmet és hagyományőrzést képviselő politikai és kulturális törekvéseket megszemélyesítették, így válhattak prominens történelmi nagyságaink – sok esetben teljesen eltorzítva – szimbolikus alakokká. Minthogy az 1980-as években elkezdődött impériumváltás – amelyet rendszerváltoztatás néven eufemizálnak – Magyarország totális gyarmati alávetését eredményezte napjainkra, a hazaáruló vezető réteg és klienseik által képviselt modernista ideológiákkal szemben természetes reakcióként született meg a nemzeti önvédelem és hagyományőrzés gondolata. S ez így van rendjén. A jelenkori állapotokat visszavetíteni Szent István koráig, továbbá modern értelmezési keretek közé helyezni az akkori történéseket és emberi cselekedetek motivációs tényezőit, azonban nem más, mint történelmi zsákutca és mítoszalkotás. Szent István ugyanúgy a magyarság és a szuverén magyar állam érdekeit képviselte legjobb szándéka és tudása szerint, miként vélelmezhetően Koppány is ezt tette volna, amennyiben 997-ben ő diadalmaskodik István felett. Végezetül, az egész István-Koppány ellentétpárt és vitát tekintve, az a történet legkülönösebb pikantériája, hogy akik a jelképes Istvánt mint a magyar tradíció felszámolóját és idegen, nyugati érdekek kiszolgálóját láttatják, míg Koppányt ezzel szemben a nemzet ősi hagyományainak, szokásainak, vallásának őrzőjeként, vajon miért nem fordítanak nagyobb figyelmet Vazulra? Ugyanis a Szent István és Koppány közötti konfliktusban nem volt semmi különös, ami a kor uralkodói hatalommal, a trónöröklés rendjével kapcsolatos felfogásával szembenálló tényező lett volna. Az Árpád-korban még tucatnyi, hasonló összecsapással találkozunk, sőt a trónharcok végigkísérik az egész korszak történetét. Ellenben Vazul kizárása a trónöröklésből már súlyos jogi kérdéseket vet fel, hiszen 1031 után ő volt a kétségbevonhatatlanul jogos utód, s bárhogyan történt is, törvénytelenül fosztották meg leendő királyságától. Egy dolog azonban bizonyos: Magyarország Vazul utódainak uralkodása idején is – s ez több mint negyed évezredet tett ki – a Szent István által kijelölt úton haladt, s épp az egyik Vazul-unoka, Szent László végezte be a Szent István-i művet, s egyúttal kezdeményezte a nagyapját annak idején megvakíttató király szentté avatását.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info