Ján Kollár

A 19. században a szlovák nemzeti mozgalom a nyelvharc területén indult el. Kollár 1821-ben az Ueberlieferungen zur Geschichte unserer Zeit című svájci folyóiratban közölt cikkében a korabeli magyar hatóságokat az erőszakos magyarosítás különböző módozataival vádolja. Eszerint több községben bot- és más büntetéssel kényszerítik a szlovákokat arra, hogy magyarul tanuljanak. Kollár az állítólagos erőszakos magyar asszimilációs politika ellenében az igazságosság érve mellett a szlávok nagy számát, a „szláv nyelv” szépségét, a magyar nyelv elmaradottságát, a szláv, köztük a szlovák nép történeti szerepét hozza fel érvként. Igaz, maga Kollár is a cseh nyelv alkalmazása és irodalmi normává emelése mellett szállt síkra, politikai koncepciójában pedig a cseh polgárságra kívánt támaszkodni. Lényeges körülmény, hogy fejtegetéseiben már ekkor karakterisztikusan kirajzolódik a magyar nyelv és nemzet lebecsülése, a szlávokhoz képest alacsonyabb rendűként kezelése. A szlovák sovinizmus gyökerei tehát már az 1820-as években egyértelműen kimutathatók. Kollár cikke nagy vitát indított el a korabeli magyar sajtóban, a Tudományos Gyűjtemény egy ismeretlen szerzője ugyanebben az évben Kollár állításait „levegőben épült okoskodásnak” minősíti, s azt állítja, hogy a Turóc, Liptó, Trencsén, Árva megyében és az e megyékkel szomszédos területen lakó „honfitársak” inkább magyaroknak, mint „tótoknak” tartják magukat. Kollár, aki evangélikus lelkészként Pesten ténykedett, magyarellenes kifakadásaiért állandó zaklatásoknak volt kitéve: macskazenében részesítették, házának ablakait rendszeresen betörték és többször is megfenyegették.

Mint evangélikus lelkész, a Deák téren is kapott emléktáblát

Kollár szlovák nacionalista és soviniszta nézetei kezdetektől fogva összekapcsolódtak a pánszlávizmus eszmekörével. Az 1824-ben Pesten megjelent Szlávia leánya (Slávy dcera) című munkájában költői formában fogalmazta meg a szláv összefogás gondolatát. Kollár e művével meghatározó indíttatást adott a szláv kölcsönösség eszméje kibontakozásának, s élére állt e program megvalósításának. Fellépéséig a pánszlávizmus gondolata felmerült ugyan, de mégsem alkotott koherens, összefüggő, célirányosan kidolgozott eszmerendszert. Kollár a Szlávia leányában mélységes gyűlölettel szólt a szláv népek elnyomóiról, a szlávok fő ellenségeiről, a német és a magyar politikai elitről. Egyebek mellett ezeket olvashatjuk e programadó műben: „A szlávizmus folyton terjeszkedik, és mint az özönvíz szakadatlan áramlással borítja el a világrészt. A nyelv, amelyet a németek lenézőleg rabszolganyelvnek gúnyolnak, az ő palotáik termeiben, az ő folyamaik torkolatánál fog zengeni. Szláv csatornákba áramlanak majd a tudományok, szláv szokások és erkölcsök, szláv dalok és jelmezek fognak uralkodni az Elba és a Szajna partjain.” Kollár a szláv népekből egy szobrot szeretett volna önteni. A szobor fejét Oroszország, törzsét a lengyelek, karjait a csehek, lábait a szerbek, fegyverzetét a többi szlávok képezték volna.
Kollár egy később, 1836-ban megjelent művében , az Über die literarische Wechselseitigkeit zwischen den verschiedenen Stammen und Mundarten der Slawischen Nation címűben már a pánszlávizmus megvalósításának gyakorlati programját adja, igaz ekkor még nem politikai, csupán kulturális-eszmei síkon. Így például javasolja, hogy az egyes szláv népek írói lépjenek kapcsolatba egymással, indítsanak egy központi szláv irodalmi újságot, s minden szláv népek lakta terület politikai és kulturális központjában állítsanak fel szláv nyelvi tanszékeket is.

Ezt követően Kollár a gyakorlati politikai cselekvés útjára lépett, s 1840-ben megfogalmazott egy petíciót, amelyben a szláv kölcsönösség elveit szem előtt tartva, nemcsak a szlovákok, hanem a magyarországi szlávok követeléseit foglalta össze. A bécsi kormánytól egy szláv akadémia és más szláv kulturális intézmény megalapításának engedélyezését követelte, s felvetette a szláv tanszék megszervezésének szükségességét is a pesti egyetemen. A javaslat azonban nem került egyetlen illetékes kormányzati tényező elé sem. 1842-ben ismételten próbálkozott Kollár: még 1841 végén aláírásgyűjtésbe kezdett Pavol Jozeffy szuperintendenssel együtt a Felvidék szlováklakta területein. A petíciót összesen 200 értelmiségi írta alá, amelyet 1842 júniusában küldöttség vitt Bécsbe. A beadvány a tót evangélikusok nevében panaszt emelt a „fokozódó magyarosítás” miatt, felsorolta a szlovák értelmiséget és intézményeket ért állítólagos igazságtalan magyar támadásokat, kívánságaik között megemlítette szlovák cenzor és szlovák tanszékek felállítását, illetve a meglévők megerősítését, a szlovák sajtótermékek kiadásának megkönnyítését, valamint rendszeres megjelentetésük engedélyezését. A Metternich vezette kormányzat azonban az audiencia során tett ígéretek ellenére sem teljesítette Kollárék előterjesztéseinek egyetlen pontját sem.

Csák Máté, a "szlovák herceg" (valójában 1321-ben halt meg)

Mindazonáltal Kollár fellépésének igen messzeható következményei lettek a szlovák nemzettudat születése szempontjából: szépirodalmi téma lett a szlovák falu világa és a tót pásztorok nehéz sorsa, továbbá „felfedezték”, pontosabban romantikusan mesés színekben megalkották a magyar história jeles személyiségeiből és eseményeiből összelopkodott mitikus tót történelmet: Szvatopluk mellett a tematikában már az 1840-es években megjelenik a magyar oligarcha Trencséni Csák Máté mint a szlovák hercegség megalkotója. Viliam Pauliny-Tóth például a későbbiekben külön drámát szentelt neki. Ennek kezdő sorait idézzük: „A mi hőseink dicső emlékének a szlovák népben történő megújhodására és újraéledésére indulok beszélni Nektek, drága földijeim, a legdicsőbb, de fájdalom, egyben utolsó hőséről is magyar Szlovákiának – Trencséni Mátéról. Amennyire az akkori korra vonatkozó ismeretem, amennyire írói képességem – ugyan szórakoztató formában, de – a színtiszta történeti igazság és a történelem logikája alapján elégséges lesz: megmutatom Nektek Máté emelkedését, dicsőségének csúcsát és rettenetes bukását, hogy meglássátok és megismerjétek a nyomornak azt a szakadékát, amelybe Máté bukásával a szlovák nép beletaszíttatott, mert megfosztották önállóságától és függetlenségétől, eltulajdonították sok évszázados tevékenységének gyümölcseit, megkötözték lábát és kezét, még a felbátorodás és az erőre kapás puszta lehetőségét is elvették tőle olyannyira, hogy végül, amikor már megfulladt benne minden nemzeti büszkeség, amikor elvesztette minden nemzeti jogát, az egész világon megvetetté kellett lennie…Vannak szlovákok, akik már azt sem hiszik, hogy a ’juhászbojtárok, tutajosok, drótosok és favágók’ e mostani népének talán magasztosabb szerepe is volt szeretett magyar hazánk történetében, és vannak szlovákok, akik már azt sem hiszik, hogy a szlovák nép rendeltetése emberemlékezet óta más lett volna, mint örök szolgálat és rabszolgaság. Látjátok, drága földijeim, mi annyira hozzászoktunk lelkünk örök igájához, hogy már nem is törődünk vele, sőt sokan közülünk azt gondolják, hogy ennek így kell lennie. A mi nemzeti büszkeségünk bőre már annyira eltompult, eldurvult, megkérgesedett, hogy abba árral kell döfni, hogy az elevenbe vágjon. Ó, ez egykor egészen másként volt!” Ezen bevezető tükrében érthető, hogy Pauliny-Tóth drámájában utóbb a „mi dicső Máténk” seregeinek vesztes csatahelyét, a Kassa melletti Rozgonyt „a mi nemzeti szerencsétlenségünk gyászos mezejének” nevezi.

Híres, már ránézésre épületes mottója: "dicsőítsük dicsőségesen a dicső szlávok dicsőségét"

Kollár tekinthető végső soron a mitizálásra épülő szlovák nemzettudat-ébresztőnek, illetve megalapozójának, a pánszláv ideológia rendszerbe foglalójának, továbbá a magyarellenes szlovák sovinizmus elméleti atyjának. Magyarországi pályafutása végének körülményei meglehetősen tragikomikusak. Egy anekdota szerint fővárosi tartózkodása csúfos véget ért: 1848-ban a lelkes forradalmi ifjúság által a lelkészlaka ablakán behajított fáklya elől egészen Bécsig menekült, ahol élete hátralévő éveit töltötte, és a szláv régészet professzoraként tevékenykedett. Prágában helyezték örök nyugalomra. Utóbb tanítványai és követői elméleti alapvetését a politikai gyakorlat terepén alkalmazták a 19. század közepétől, megfogalmazva az általuk „ősi szlovák földnek” vélelmezett területek elszakítását Magyarország államtestéből, egyúttal mind élénkebb tónusúra színezve ki az általuk vélelmezett „dicsőséges szlovák”, valójában a magyar történelemből elorzott múltat. Ennek aztán tragikus következményei lettek mind a történelmi Magyarországra, mind a felvidéki magyarság sorsának későbbi alakulására nézve.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info

Korábban írtuk: A magyarság ellen uszító tót könyvek - a könyvajánlók fordításával