A mai elit véleménye az olyan vitás témákról, mint faj, nem, bevándorlás és sok más fontos dolog, az akadémiából ered, melyeket a média terjeszt el, és végül a társadalom is elfogyaszt. Az ezeket a témákat érintő újságcikkek és televíziós műsorok rutinszerűen idéznek akadémiai szakértőket – főleg elit intézmények professzorait.

Az akadémiai világon belüli befolyás tehát egy fontos táptalaja minden lobbiszervezetnek, beleértve az etnikai lobbicsoportokat is. Az itteni tézis az, hogy a kultúra formálásában történő etnikai konfliktus a mai amerikai egyetemek liberalizmusának megértésében kell gyökerezzen.

Talán a legfontosabb része ennek az eltolódásnak az volt, hogy az 1960-as évek előtt a liberalizmus a szakszervezetek és uniók támogatásával azonosult, illetve olyan intézményekével, melyek a (messzemenően fehér) munkásosztályt segítették. Azon értelmiségi mozgalmak, melyek a baloldalt elkezdték uralni – talán a legnevezetesebb ezek közül a Frankfurti Iskola – hátat fordított a munkásosztálynak, mert nem az volt megfelelően radikális baloldali, és azonosult a fasizmussal Olaszországban és Németországban az 1930-as években. Emiatt a baloldal elhagyta a marxizmust, lecserélve azt a többfajú bevándorlás és multikulturalizmus támogatásával, továbbá magukhoz toborozták azokat, akiknek valamiféle panaszuk volt Amerika hagyományos kultúráját illetően, főként feministákat, faji/etnikai és szexuális kisebbségeket.

A mai akadémia egy korrupt színtér, ahol olyan zsidó milliárdosok osztják sokszor a lapokat, mint a transzvesztita „Martine” Rothblatt, aki 40 évesen jött rá, hogy ő valójában „nő”, és azóta aktívan szórja a pénzt az ideológia normalizálására, és az azt támogató Nemzetközi Nemi Jogok megírásában is részt vett. A multimilliárdos Pritzker család vagyonának egy részét, akárcsak az opioid-krízist előidéző Sackler család, aljas módon szerezte, itt éppenséggel uzsorázáson keresztül, és ahogy a Saklerék, a Pritzkerék is megúszták zsebpénznek tekinthető (460 milliós) pénzbüntetéssel. A parazitikus családnak főleg „Jennifer” tagja szintén hatalmas összegeket fordít a transzelmélet akadémián keresztüli és utcai elfogadtatására. Legyen az a Minnesota Egyetem emberi szexualitással foglalkozó részlege, vagy a Chicago Egyetem, ahol „transznemű tanulmányokat” is létrehoztak, esetleg a kanadai Victoria Egyetem, vagy a Kalifornia Egyetem gyermekegészségügyi részlege,  Pritzker sok millióval rendszabályozza a megfelelő irányvonal dominanciáját. Ha nem gyerekek számára ajánlja a transzelméletet, akkor a katonai Norwich Egyetem pénzelésén keresztül éri el, hogy befogadottként és kiemelten legyenek a „transzneműek” kezelve katonasági környezetben is. A Pritzker által támogatott személyek között találunk olyanokat is, mint Loren S. Schecter, egy befolyásos „nemátalakító” műtétekkel foglalkozó sebész.

 

A szintén zsidó multimilliárdos – és homoszexuális – Jon Stryker Amerikában az „LMBT” „legnagyobb” anyagi támogatójaként van számon tartva, Wikipédia-oldalán is számos sokmilliós támogatásáról olvashatunk, de leginkább mégis az Arcus Alapítványon keresztül szórja a tízmilliókat, beleértve az olyan „progresszív keresztények” pénzelését is, akik így „nekimennek a Katolikus Egyház narratívájának”, és „támogatják az LMBT-párti hít szószólóit, hogy ezzel szálljanak szembe a Katolikus Egyház, és az ahhoz tartozó ultrakonzervatívok narratívájával” – olvashatjuk a szócikkben, szintén megemlítve, hogy hatalmas összeggel hatott az „LMBT-támogató [vallási] vezetők és szószólók toborzására és ellátására, hogy ezzel ellenezze a tradicionális konzervatív keresztény templomokban található elutasítást és ellenségességet”.

A számos általa pénzelt akadémiai intézmény felsorolása szinte felesleges: Columbia, Yale, Vanderbilt, Chicago, Kalifornia, Washington stb. A transzgyerek „támogatása” is a célkeresztjében szerepel, ahogy az ilyen-olyan nem fehérek és bevándorlók megsegítése is. A Globális Egyenlőség Tanácsa, az Amerikai Haladás Központja, a Meleg, Leszbikus és Heteroszexuális Oktatási Hálózat, a Transz Igazság Finanszírozási Projekt, a Transznemű Jogi Központ és még sok más. Stryker pénze olajozza azokat a gépezeteket is. Még a tekintélyes Amerikai Pszichológiai Egyesület (APA) is Stryker pénzéből foglalkozik pozitívan „leszbikus, homoszexuális, biszexuális, transznemű és interszexuális” ügyekkel, és ennek mentén alakít ki országosan érvényes irányelveket a „transzneműek” megítélése kapcsán. De hogy ne csak Amerikának adja a jót a milliárdos zsidó, Európában is pénzeli például a Transznemű Európa (TGEU) nevű szervezetet, akik a napokban éppen Lengyelországban agitálnak a „transzemberek védelmében”. A zsidóság szerepe a transzaktivizmusban olyannyira egyértelmű mára már, hogy Illinois állam Weinberg Egyetemén „zsidók és a transznemű mozgalom” címmel kurzus is létezik – pozitív szemszögből, persze.

A zsidó pénzemberek előszeretettel adományoznak vagyonokat felsőoktatási intézményeknek, tudván, hogy az ottani irányelvek kihatnak a társadalomra is: Sheldon Adelson milliárdos politikai spekuláns, a Sackler család, vagy akár Jeffrey Epstein is közismerten bőkezű volt a baráti akadémiai világgal. Ugyanígy az a vadkapitalista elit is, köztük sok zsidóval: pár hónapja a gyerekek hormonblokkolóinak védelmében adott ki közös nyilatkozatot az Apple, Google, Amazon, Microsoft, PayPal, Levi Strauss & Co. stb.

 

Az akadémiai transzpárti irányelv dominanciájához kapcsolódik, hogy az első részben bemutatott James Cantor maga óvatos a transzideológiával: kritizálja a túl korai hormonblokkolók használatát, vagy például rámutat, hogy a „transzgyerekek” nagy többsége – kb. 60-90% – idővel kinövi mindezt, és jellemzően homoszexuális/leszbikus felnőtt lesz (számos ezt alátámasztó adat létezik). Szintén ilyen még a „transzneműek” köreiben a normálishoz képest többszörösen jelenlévő autizmus vagy autisztikusság. A közelmúltban jelent meg az eddigi legnagyobb ilyen kutatás eredménye, mely több ország több adatbázisa alapján állapított meg egy akár több mint hatszoros felülreprezentáltságot több mint 600 ezer személy vizsgálatával. Cantor végül nemrég távozott egy régebbi szexológiai intézettől, mert azok cenzúrázták az efféle megnyilvánulásai miatt – nem tehát azért, mert a pedofíliát normalizálja: az akadémiai transzlobbi számára az még elfogadható, de a transzideológia kapcsán mutatott kellemetlen óvatosság már nem.

A transznormalizáció terjedésével egybevág az annak immár szerves részét képező „transzgyerekek” jelensége, ami egy nyilvánvalóan szexuális jelenség: az első részben említett pedofil aktivista Tom O’Carroll így írt 2019-ben a Desmond is Amazing név alatt magát lányruhában kellető, még serdülőkor előtt álló kisfiú, és eleve a „transzgyerekek” kapcsán Desmond valóban nagyszerű – és szexis című blogbejegyzésében:


Ha az anyák babájukhoz való viszonya kapcsán nem is (lásd az első részt), homoszexuális pedofilként ebben érdemes komolyan venni O’Carroll meglátását.

Miért baj mindez?

Szinte elkerülhetetlen, hogy egy ezzel kapcsolatos vitában a devianciapárti nekünk szegezze a kérdést: „miért baj ez?”, avagy „hogy van mindennek hatása személyesen rád?”. Az efféle érvelés azon alapul, hogy a devianciát ellenzők csupán személyes ízlés (undor) miatt ellenkeznek, tehát önző és érzelmi alapú a motivációjuk. Ez persze nem igaz: bár a deviánsok, mint a felvonulgató homoszexuálisok, valóban undorítóak – és például egy férfi, aki egy másik férfi végbelében keresi a boldogságot, valóban megvetendő – az ilyesmit ellenezni sokkal komolyabb okok miatt fontos, mint a természetes undor. Az ember – főleg, aki nemzetben gondolkodik – alapvetően törődik azzal is, ami személyesen őt esetleg nem érinti, s így nem mindegy, hogy az efféle szexuális deviancia normalizálása milyen módon formál egy társadalmat. Eleve komolytalan az a gondolat, hogy a körülöttünk élők életvitele nem fog hatni a miénkre, de azon túl főleg fog hatni a nemzet egészségére, hiszen azok a „mások”, akiknek mindez elvileg „magánügye”, teszik ki a társadalmat, és ha normális az abnormális egy kis nemzetrész kapcsán, az abnormális már tulajdonképpen normálissá válik eleve.

Bár a szexuális aberráltak többszörösen felülreprezentáltak minden szociális nyavalyában, a bűnözéstől a kábítószer-használaton keresztül az ilyen-olyan betegségek terjesztésében, ahogy arra felmérésekre hivatkozva rámutattam korábban már (ráadásul most a transzideológiával még az alapvető nő-férfi valóságát is fel akarják borítani) – az efféle társadalmi terhen és nyűgön túl a szexuális szabadosság és nihilizmus eleve civilizációs hanyatlásba vezet, hogy egy magasabb síkon is vizsgáljuk a problémát.

Joseph Daniel Unwin

A nyugati világ akadémiai légköre nem volt mindig olyan korrupt, mint most. Egykoron kiemelkedő ranggal rendelkező kutatók és professzorok is támadták a már akkor károsnak vélt „progresszív” folyamatokat.

Az angol Joseph Daniel Unwin (1895–1936) a Cambridge és Oxford egyetemek antropológusa volt, amikor többéves érdeklődése mentén nekilátott egy rendhagyó és grandiózus kutatás elkészítésének: vajon igaza van-e Sigmund Freudnak, amikor azt mondja, hogy a szexualitás (európai) elnyomása katasztrofális következményekkel jár? Ez volt klasszikus, de mellőzött Szex és kultúra című 1934-es könyvének a kiindulópontja. Unwin nem volt ellensége a pszichoanalízisnek, így kutatásának eredménye őt is meglepte: a többezernyi évet átölelő feljegyzett emberi történelmet kielemezve (könyvének kb. egyharmadát teszi ki a forrásmegjelölések listája) arra jutott, ráadásul határozott bizonyossággal, hogy Freud tézisének pont az ellentéte az igaz. Unwin 86 társadalmat vizsgált: a rómaiaktól a görögökön át a móroktól a sumérokig, Babilóniától Polinéziáig, a civilizáltabb és primitívebb társadalmakat egyaránt.

Unwin alapvető mércét alkalmazott, nem a kereszténységhez vagy a Nyugathoz viszonyította egy nép sikerességét és energikusságát, tisztelettel és értékítélettől mentesen helyezte a különböző fajokat, korokat, népeket a górcső alá: sőt, kimondottan hangsúlyozta annak a gyakorlatnak az „egocentrikus” jellegét. Unwin alapvetően négyféle kultúra mentén osztályozta a vizsgált népeket: a zoisztikus kultúra állatorientált: a szexuálisan legszabadosabb; a manisztikus kultúra ősorientált, statikus, rendszertelen és időszakos önmegtartóztatás jellemzi; a deisztikus kultúra istenorientált: a szexualitás szigorúan szabályozott, és ehhez szorosan köthető a racionális kultúra. A kulturális energiák és azok megnyilvánulása, illetve szabályozása kapcsán így foglalta össze megfigyelését:


Unwin szerint a szexuális korlátozottság a legbelsőbb energiák kultúrák és társadalmak számára hasznos elrendezését éri el, így ír erről ugyanott: „Amikor a gyermek egy szociális hagyományba illeszkedik, karakterét módosítja a körülmények tapasztalata. Bizonyos esetekben a szociális szokások a belső vágyak elfojtását követelik meg. [...] Ekkor a visszafogott vágyak más formában nyilvánulnak meg.” Unwin tisztában van vele, hogy a beteges szintű elfojtás és korlátozás akár beteges torzulásokhoz is vezethet, feltehetően ezért is véli a monogám házasságot az ezt a belső energiát megfelelően rendszerező intézménynek.

Értelemszerűen a szexuális szabadosság a kultúrateremtő, és az azt fenntartó „szociális energia” elterelésével jár: „a kötelező önmegtartóztatás a kulturális előrehaladás közvetlen kiváltójának tekintendő. A szexuális lehetőségek bárminemű kiterjesztése mindig a kulturális hanyatlás közvetlen kiváltója kell legyen.” (I. m., 326. o.) Továbbá: „Az emberi történelemben nincs arra példa, hogy a női emancipáció ne járt volna a szexuális lehetőségek kiterjedésével.” (344-345. o.) Míg a kulturálisan korlátolt szexualitás rendszerében alapvetően minden férfinak jutott egy feleség, a „szexuális forradalom” nem hozott a férfiak jelentős részének semmilyen szexuális „hasznot” sem, mivel a könnyűvérűbb nők alapvetően inkább a magasabb státuszú férfiak kb. 30 százaléka után mennek, így az alacsonyabb rangú férfiak gyakran egyedül maradnak a „szexuális piacon”, de a pornográfia és „webkamerás lányok” korában a „szexuális lehetőségek” valóban kiterjedtek mindenki számára egy monogám rendszerhez képest, és ezzel a belső energia is elveszti ideális rendszerét.

Unwin korokat és népeket átívelő kutatásának eredménye szerint a szexuális szabadosság és egyéb devianciák – mint a homoszexualitás – normalizálása elkerülhetetlenül az élvhajhászat felé terelte az embert, s így jelentős kreatív vagy terjeszkedő energia került elpazarlásra. Végül az energiaszint olyan mélyre csökkent, hogy vagy egy belső anarchia, vagy egy energikusabb külcsoport általi invázió vetett véget az adott kultúrának. Unwin számításai szerint a szigorú rend elhagyását követően ez három nemzedéken belül megtörténik. Unwin egyetlen ellenpéldát se volt képes találni erre. Minden egyes vizsgált nép ugyanazt a képet festette: mihelyst a szexuális korlátozás felengedett, a kultúra is hanyatlásnak indult. Minél szexuálisan deviánsabbá és szexorientáltabbá vált a társadalom, annál inkább vagy szétesett, vagy egy erősebb szállta meg – a mai Nyugat ebben a vázlatban mindenki előtt tisztán kirajzolódhat...

A folyamat azonban nem visszafordíthatatlan: ahogy lehetséges hanyatlás, úgy lehetséges a felemelkedés is – legalábbis ha van hozzá megfelelő emberanyag, mint ahogy a németeknél volt, s így a hanyatlásnak indult, degenerált weimari Németországból egy birodalmi Németország lett, miután a nemzetiszocialisták visszaállították a hagyományosabb rendet. Unwin: „minden társadalom kulturális állapota annak az energiának a mennyiségétől függ, amennyit ki tud fejteni, és annak az energiának a mennyisége a szexuális korlátozások miatti önmérséklet komolyságától függ.” (I. m., 359. o.)

Ahogy a nemzetiszocialista forradalmárok kiemelkedő energiája képes volt hatalmas változásokat hozni, úgy a történelem folyamán sokszor láthattuk, hogy egy kisebb elitréteg harcolt ki gyökeres változásokat: de ahogy egy kisebb energikus csoport képes a változtatásra, ha kiemelkedik, úgy a jelenlegi hatalmon lévő elit célját inkább az szolgálja, ha degenerálódik a tömeg. Fogyasztónak egy pornófüggő és egy prostituált is megfelelő, de magaskultúra fenntartójának már nem.

Pitirim Szorokin a családjával

Az oroszországi finnugor, ortodox keresztény komi etnikumból származó Pitirim Alekszandrovics Szorokin (1889-1968), aki több kontinenst is megjárva végül az amerikai Harvard Egyetem szociológusa és az Amerikai Szociológiai Szövetség 55. elnöke lett, az unwini adatok és következtetések levonása mentén vélekedett maga is.

Szorokin gyerekkorát nehézségei ellenére kellemesen írja le, dicsérve a vallásos, erős erkölcsi normákat megszabó komi közösség életvitelét, amiben nevelkedett. Később, idealista fiatalemberként ellenezte a cári uralmat Oroszországban, s bár a marxizmust, azon belül is főleg a bolseviki vonalat mindig elvetette, szocialistaként támogatta a forradalmi mozgolódást, a későbbi kabinetben némi szerepet is vállalt, de nagyon hamar megundorodott az egésztől, látván, milyen mérhetetlen nyomort és szenvedést okozott az új rezsim az oroszoknak. A korábbi bolsevikellenessége aztán többször is bajba keverte, mígnem halálra ítélték, miközben két bátyja a kommunistákkal való harcban halt meg. Csak annak köszönhette végül a kegyelmet, hogy pár korábbi barátja addigra magas szerepet töltött be, és segítettek neki elkerülni a puskacsövet. Ezután engedték neki az akadémiai munkát, amennyiben felhagy a (kommunistaellenes) politizálással, de pár év után jobbnak látta Amerikába menekülni az egyre hevesebb politikai nyomás miatt – nem volt hajlandó a hatalom szekerét tolni ugyanis, egyben vissza is tért komi-keresztény gyökereihez.

Magát így mutatta be idősebb korában:


Szorokin szociológusként az Unwin által is feltárt vonalat képviselte, és már idejekorán hevesen bírálta az úgynevezett szexuális forradalmat. Unwin kiadós tanulmánya mellett azonban saját tapasztalatai is voltak, melyekről kiemelkedő, 1956-os Az amerikai szexforradalom című könyvében így írt:


Majd a „madarat tolláról” elve mentén rövid időn belül mindenféle szociális problémákhoz vezetett mindez, az abortuszok számának növekedésétől a családok növekvő számú széteséséig, s emiatt rövid időn belül a hivatalos álláspont szerint a korábban magasztalt irányelv immár „reakciósnak” lett tekintve, s az évszázad közepére a kommunista rendszerben a szexuális normák a demokratikusabb Nyugaténál szigorúbbak voltak.

 

Szorokin szerint a társadalmak jobban kibontakoznak és kreatívabbak, amikor a berendezkedés a kizárólagosságot, monogámiát, hűséget, felelősségtudatot, családstabilitást ösztökéli, semmint a szexuális szabadosságot, „felfedezést”, a könnyű válást, a laza családi kötelékeket. Ha a társadalom instabil és elidegenedett lesz a szoros kötelékek nélkül, azok hanyatlásnak indulnak. Amint a csökkenő születésszámok és elöregedő társadalom kapcsán írta: „Bármik is legyenek a[z idős] kornak az erényei, nem pótolhatják a fiatalság életerejét, keménységét, bátorságát, merészségét, rugalmasságát, és kreativitását. Egy nemzet, mely többnyire középkorúakból vagy öregekből áll, saját magát gyengíti fizikailag, mentálisan és szociálisan, majd saját kreatív küldetésének és vezetésének a végéhez ér.” Ehhez még hozzá tehetnénk mai fejjel, hogy ha a társadalom fiatalsága nem csak csekély, de még jelentősen faji idegenekből is áll, az végképp katasztrófába vezet.

Szorokin itt még a sokkal egészségesebb ’50-es évek Amerikájáról beszél, de már akkor felfedezte a rossz irányt, melyben – ahogy azt megintcsak mai fejjel igazolni tudjuk – igaza is volt:


Szorokin szerint az efféle helyzet, legyen az háború, vagy bármilyen társadalmi kór, a „polarizáció törvényét” alakítja ki, melyben az emberek egy része degenerálódik: erkölcstelenebb, önzőbb lesz, de egy másik része ellenreakcióval kiemelkedik: egy magasztosabb elvhez és szellemiséghez emeli fel magát. Szorokin a szexuális forradalmat is egy hasonló hatást kiváltó szociális felforgatásnak tartotta, melyben egyeseket elnyel az élvhajhászat (vagy az ilyen-olyan „alternatív” identitások, orientációk), mások viszont, akiket elborzaszt a társadalmi korrupció és deviancia, egy magasabb szintű lényeggel azonosulnak és utasítják el ezzel a testi élmények hajkurászását. Értelemszerűen az a réteg, amelyik képes az önmegtartóztatásra, képesebb lesz az alantasabb napi ingerek kísértésének is ellenállni – és természetesen nem a szexualitás maga itt az „alantas”, hanem a szexuális és egyéb ingeralapú élvezetek központi helyzetbe kerülése, és az azon ingerek szolgájaként való életvitel.

 

Kurvák a házban

Kurvák vannak ebben a házban
Azt mondom igazoltan szörnyszülött, a hét hét napján
Baromi nedves punci, azt a kihúzós dolgot megnehezíti

Igen, igen, igen, igen
Igen, baszol egy baromi nedves puncit
Hozz egy vödröt és felmosórongyot ennek a baromi nedves puncinak
Adj meg nekem mindent, amid van, ezért a baromi nedves punciért

Akaszd be, nigga, kapd el a töltetet
Extra nagy és extra kemény
Helyezd ezt a puncit az arcodra
Húzd le az orrod, mint egy hitelkártyát
Ugorj fel, lovagolni akarok (...)
Köpj a számba, nézz a szemembe
Ez a punci nedves, merülj el benne
Kötözz ki, mintha meg lennék lepődve (...)
Krémesítsd be, hadd sikítsak
Nem főzök, nem takarítok
De hadd meséljem el, hogy szereztem ezt a gyűrűt

Zabálj meg, nyelj le, csöpögj le az oldalamon
Ugorj hirtelen, mielőtt belém engednéd (...)
Hívj egy autót, miközben azon a faszon lovagolsz (amikor azon a faszon lovagolsz)
Úgyse baszod meg semmiért se (...)
Fizesd a tandíjamat, csak hogy megcsókolhass ezen a baromi nedves puncin

(...) Ha van pénze, akkor odamegyek
Elsőosztályú punci, akárcsak a hitele (...)
Öklendezni akarok, fuldokolni akarok
Azt akarom, hogy megérintsd azt a kis micsodát, ami hintázik a torkomban hátul
A szopós képességem tüzes (...)
Szárazon megy be, nedvesen jön ki
Lovagolok rajta, mintha a rendőrök lennének mögöttem (...)

Bíró úr, egy szörnyszülött ribanc vagyok, bilincs, nyakörv (...)