2020. november 25., szerda, Katalin, Alán napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
11:55 Perújító nyomozást rendelt el a bíróság a Balla Irma-gyilkosság ügyében11:45 Megint Szíriát támadták a zsidók11:34 Belehajtott egy autó a berlini kancellári hivatal zárt főkapujába11:23 "Letiltották" Orbán Sorosnak írt válaszát - pedig megint magyar származásúnak nevezte benne a zsidót11:01 Étvágygerjesztő állapotok a Csongrádi Kenyérgyárban10:33 Történelemhamisító, magyarellenes filmet pénzelt az OTP délvidéki leányvállalata10:02 Az ausztráliai Victoria állam betiltja a nemi eltévelyedettek gyógyítására irányuló kezeléseket09:44 106 beteg halt meg, 3806-tal nőtt a fertőzöttek száma09:21 Polt megmagyarázta: nem is korrupció az, amit mi annak látunk08:52 Huszonnyolc határsértőt találtak egy kamionban Csanádpalotánál08:23 Egymilliárd dolláros csalás Kaliforniában07:57 Biden nem késlekedik: állampolgárságot ad az illegálisoknak, és újabbakat hív az országba07:44 Megjelent az Omega új lemeze, a Testamentum07:32 Tajvan saját tengeralattjárókat épít06:54 Kínában épít Scania teherautógyárat a Volkswagen konszern
24 óra legolvasottabbjai

Tanulmányok, Zsidóbűnözés :: :: Hozzászólások

Szexuális anarchia (I. rész) - A pedofília normalizálásának második hulláma

Még ha a koronavírus-járvány végül nem is lett olyan súlyú, mint amitől eleinte tartani lehetett, annyi jót legalább okozott, hogy idén deviánsok nem gyalázzák meg a szebb korokat is látott Budapest utcáit – legalábbis nem rituális parádéval. Bár emiatt a levegő tisztább lesz, hiba lenne fellélegezni, mert a napokban programokon, amellett pedig egész éves aktivizmuson keresztül a hanyatlást ünneplők továbbra is azt teszik, ami lényükből ered. Ne menjünk el emellett szó nélkül, hiszen témát sajnos mindig szolgáltatnak!

Pár hete közölt le véleménycikket a Népszava egy orvostól, aki a volt perui magyar nagykövet, Kaleta Gábor – meglehetősen szőnyeg alá söpört – pedofilügye kapcsán vélekedett úgy, hogy az átlagember szerinti legszigorúbb büntetés vágya „pokolbéli gonoszság”, és Kaleta igazából áldozat az ügyben. Szerinte a pedofíliát „ki kell venni a bűncselekmények közül, és át kell tenni a betegségek csoportjába. Kezelni kell és lehet. Ez persze csak akkor történhet meg, ha a betegséggel orvoshoz fordulhat a beteg. Ha nem kell tartania börtöntől, népharagtól, lincseléstől.” Az orvos úr érvelése itt – akár tud róla, akár nem – egy újabb stratégia része, amit érdemes jobban megismerni, főleg mivel immár akadémiai támogatottsággal is rendelkezik.

A pedofil érdekérvényesítés mondhatni első hulláma – legalábbis a modern polgárjogi mozgolódások értelmében – évtizedekkel ezelőtt lendült be igazán, a homoszexuálisok normalizálásával egyidőben. Pár éve a homoszexualitás elfogadtatásában domináns zsidó szálat elemezve írtam már az úgynevezett európai ’68-asok pedofíliát normalizáló törekvéseiről, miszerint a gyerekek szexuálissá tétele, ártatlanságuk elvétele egy új embertípust nevel ki, mely kevésbé lesz fogékony a „fasizmusra”. Hosszasabb írásomból itt most csak egy kis részt idéznék:
 
Több intézményt is létrehoztak, az egyik ilyen volt a kreuzbergi Rote Freiheit (Vörös Szabadság) napközi, ahol 8-14 évesekre vigyáztak délutánonként a '60-as évek végén. Az intézményben nagy hangsúlyt fektettek a szexualitásra, szinte minden nap vetkőzős játékokat játszottak, pornográf magazinokat olvastak és aktusokat imitáltak (és még ki tudja, mi minden történt). Újságaikban szerepeltek meztelen képek gyerekekről, ahogy a Konkret című lapjukban például nyíltan pedofíliát dicsérő cikkek is. E lap kiadója Klaus Rainer Röhl volt, akit két lánya azzal vádol, hogy molesztálta őket kiskorukban, amit ő tagad. (Röhl a Vörös Hadsereg Frakció terrorista csoportból ismert Ulrike Meinhof férje volt egykor, aki maga is dolgozott a lapnál.)

A németországi zsidó Daniel Kohn-Bendit is ebből a közegből tornászta fel magát később az Európai Unió vezetői szintjeire. 1975-ös önéletrajzi könyvében (Der Grosse Basar) írt gyerekekkel folytatott szexuális kapcsolatairól, részletezve, miként simogatták péniszét a gyerekek, nem is egyszer. Hogy mi mindent nem írt le, sejthetjük.

Közben, 1977-ben a francia értelmiség több tucatnyi tagja (mint Simone de Beauvoir, Jean-Paul Sartre stb.) annak idején pár ítéletére váró felnőtt védelmében írt közös levéllel igyekezett elérni, hogy legalizálják a felnőtt-gyerek szexuális aktust, ha a gyerek „beleegyezik”: „Ma ők hosszú börtönítéletek kockázatával néznek szembe vagy azért, mert szexuális kapcsolatba bonyolódtak kiskorúakkal, fiúkkal és lányokkal, vagy amiért fotókat készítettek szexuális játszadozásaikról, avagy arra biztatták őket.”
 
Zoom
A NAMBLA szexuális szabadságot akar mindenkinek

Ennek az első hullámnak a stratégiája meglehetősen nyers volt: „el kell törölni a beleegyezési korhatárt, hadd mehessünk ágyba kisfiúkkal!” – leegyszerűsítve a sokszor kb. tényleg ennyire egyszerű érvelésüket. Mindennek a zászlóshajója a NAMBLA (Észak-Amerikai Férfi-Fiú Szerelmi Egyesület) volt, olyan zsidókkal az élén, mint Allen Ginsberg, a népszerű költő. Európában a brit Pedofil Információcsere (Paedophile Information Exchange, PIA) látta el ezt a feladatot, ami szintén dominánsan homoszexuális pedofilokból állt, és az akkor dúló homoszexuális „felszabadítási” mozgalommal szorosan együttműködött: egyik alapítója, Ian Dunn egyben az egyik első homoszexuális „polgárjogi” csoport, a Skót Kisebbségek Csoportja alapítója is volt egyben, ahogy az első homoszexuális újság, a Gay News társalapítója is. A szervezet másik kulcsfigurája a gyerekpornó miatt többszörösen elítélt Tom O’Carroll volt. Ők is – többek között – a beleegyezési korhatár eltörléséért (tehát a gyerekmolesztálás legalizálásáért) lobbiztak. Amint azt egy korabeli megfigyelő megjegyezte: „Nem azt hangsúlyozták, hogy itt ötvenéves férfiak akarnak szexelni ötévesekkel. Úgy adták ezt elő, mint a gyerekek szexuális felszabadítását, hogy a gyerekeknek is legyen joguk a szexualitáshoz”. (Valóban: lásd ebben az 1983-as interjúban.)

Az ilyen szervezetek végül nem érték el céljaikat, de az „Overton-ablak”, avagy az elfogadható értékek keretének eltolásával a hozzájuk képest „normális” homoszexuálisok támogatására jó hatással volt. Ha két idegen kiabál jelmondatokat az ember arcába, a kevésbé aberrált elfogadhatóbbnak tűnhet a szélsőségesebb másik fényében...

Az első hullám nyersessége mára már elenyésző, de az elmúlt években mintha egy második hullám kialakulását látnánk, és erre akadnak komoly jelek is. Az amerikai Michael Melsheimer a NAMBLA aktivistája volt anno, de belátta azóta, hogy az arcbamászó stratégia nem volt sikeres, így egy újabbra van szükség. Melsheimer a 2000-es években megalapította a B4U-ACT nevű szervezetet (főbb propagandistájuk a zsidó Richard Kramer, aki egy regisztrált szexuális bűnöző Wisconsin államban), melynek publikusan hirdetett célja a pedofiloknak holmi támogatásnyújtás, hogy ne akarjanak vágyaik mentén senkit se bántalmazni. Ez az új narratíva, és a népszavás orvos is ennek mentén beszélt a pár évtizeddel a homoszexuálisok iránti „sajnálatról” (ami helyett ma már normálisként tekintenek sokan a homoszexuálisokra, sőt, ünneplik őket): a pedofilok ilyennek születtek, nem tehetnek róla, nem kéne őket emiatt elítélni és kirekeszteni, ehelyett sajnálni kell őket és „segíteni”, hogy így – az érv szerint – nem akarnak majd gyereket molesztálni.

A B4U-ACT papíron a gyerekmolesztálás („kontaktus”) ellen van, de az azt létrehozó Melsheimer jóval a szervezete létrejötte után is bizonyítottan látogatott pedofil oldalakat, illetve saját tagjainak írva kifejtette, hogy a „[molesztálás] elkövetésének megelőzése”, amiről az oldalán található reklámszöveg, nem veendő komolyan. Szintén szerinte: „»a gyerekmolesztáló« kifejezés nem szerepel a B4U-ACT szótárában. Szerepel ehelyett a szótárunkban a »kiskorúakhoz vonzódó személy«”.

A szervezet azért is lobbizik – az egykori homoszexuális aktivizmus mentén –, hogy a Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve (DSM-5) ne tartalmazza a pedofíliát mint pszichiátriai problémát. Szerintük a „kiskorúakhoz vonzódó személyek szexualitása” nem más, mint „veleszületett, megváltoztathatatlan, és a személyes elfogadás tárgya”. A szervezet adómentesen működik.

Szintén adómentes pedofil érdekérvényesítő szervezet a szintén amerikai Prostasia. A szervezet többek között azért lobbizik, hogy legálissá váljanak a gyerekpornós animációs és rajzfilmek, illetve a gyerekekről mintázott, élethű szexuális eszközök, a modernebb fajta szilikonos „babák”, melyeknek a nemi szerve szexuális aktusra van kialakítva. Szerintük az ilyesmi tiltása „erkölcstelen” dolog. Az emelleti érv szerint „segít a valódi gyerekek bántalmazása ellen”, ha a pedofil élethű babákkal éli ki vágyait, de két kriminológus tanulmánya szerint erre nincs bizonyíték. (A Prostasia egyik szószólója, Guy Hamilton-Smith, korábban már volt elítélve gyerekpornográfia birtoklása miatt.)
Zoom
Élethű szilikongyerek szexuális célra (Japán)

Az efféle adómentesen működő aktivista lobbiszervezetek új stratégiája tehát az, hogy az elsőhullámos „pedofilok vagyunk, de az nem baj, hadd molesztáljunk gyerekeket büntetlenül!” helyett immár inkább a „kiskorúakhoz vonzódunk, de ígérjük, nem nyúlunk egyhez sem, ha normalizáltok minket a köztudatban!” narratívája dominál. A „pedofil” szó, mint annak idején a „buzi”, egyre inkább politikailag inkorrektnek minősül „értelmiségi” és „progresszív” körökben, helyette van a „MAP” – azaz a „kiskorúakhoz vonzódó személy” („minor-attracted person”), ahogy a fentiekben is láttuk már. A fentebb említett PIA-tag Tom O’Carroll, akárcsak a NAMBLA-aktivista Melsheimer, ma már szintén a „MAP” újhullámos stratégiáját űzi, felhasználva a közösségi portálokat. Bár hetvenes éveinek közepén jár, O’Carroll továbbra is aktív, véleménye szerint a felnőttek és gyerekek közötti szexuális kapcsolat olyan természetes, mint egy anya viszonya a babájával. (Egy homoszexuális már csak tudja.)

A „MAP-ok” tehát egyre inkább igyekeznek az „LMBT” sikereinek hullámát meglovagolva normalizálni magukat több-kevesebb sikerrel. Itt jön a képbe az akadémiai szál is.

Zsidó az élén ennek is

A kanadai klinikai pszichológus James Cantor (aki büszke rá, ha „zsidó homoszexuális”-nak nevezik) az elmúlt években a pedofilaktivizmus élbolyába emelkedett szaktekintélyének és összeköttetéseinek köszönhetően. Cantor bemutatkozása szerint: „Ahogy nagyanyám mondta volna: ha már egész nap a szexen jár az eszed, legalább találj hozzá egy állást” – és így is tett, több évtizedes szexológiai tapasztalattal megalapította a Torontói Szexualitás Központot, egy szexológiai intézetet, illetve több szaklap szerkesztésében is szerepet vállalt.

2019-ben, amikor a népszerű mikroblog, a Twitter törölt pár pedofil aktivistát, Cantor levelet írt az oldal vezetőségének, lobogtatva orvosi végzettségét, azért lobbizva, hogy engedjék meg a pedofiloknak az aktivizmust oldalukon:

[A pedofilok törlése] ahelyett, hogy csökkentené a gyermekbántalmazás esélyét, inkább növelheti annak a veszélyét, hogy néhány pedofil nem fog olyan társasági vagy szakemberi támogatásban részesülni, amit igényelnének ahhoz, hogy elkerüljék az illegális viselkedést. Szintén valószínű, hogy ez a pedofíliával kapcsolatos megbélyegzést és elszigeteltséget fogja növelni, és így növelheti annak a valószínűségét, hogy néhány MAP a szexuális érzései mentén fog cselekedni.

Értsd: tiltani a pedofilokat esetleg arra késztetheti őket, hogy a Twitter nélküli magányukban gyerekeket molesztáljanak. Ezt az érvelést hallhattuk már a muszlim terrorizmus kapcsán is, miszerint ha nem látjuk el őket minden jóval, kirekesztve érezhetik magukat, ami miatt kénytelenek lesznek úgy érezni, hogy tömegmészárlást kövessenek el – ők már csak ilyenek. A mi hibánk, ha valami rosszat tesznek...

A progresszív Twitter – ahol máig örökös tiltást eredményezhet egy transzvesztita „nem megfelelő” személyes névmással való megnevezése – erre változtatott szabályzatán, és immár engedélyezi a pedofiloknak, hogy vonzalmukról beszélgessenek (értsd: normalizálják mindazt), pár esetben pedig a gyerekekről készült „művészi” meztelen képeket is tolerálják.

Zoom
James Cantor az Én, a pedofil című CBC-dokumentumfilmben (2016)


Cantor fenti levelében a VirPed, azaz Erényes Pedofilok („Virtuous Pedophiles”) nevű fórum kapcsán szólalt fel. A VirPed maga is az újhullámos stratégia mentén igyekszik normalizálni a pedofíliát, papíron ellenezve a „konkatust” de – mint az úgy tűnik jellemző – köztük is akadnak bizonyítottan gyermekmolesztálást korábban elkövetők (egyikük 300 fiú áldozatot ismert be). Őket reklámozta a kanadai állami televízió, a CBC által készített dokumentumfilm, az Én, a pedofil, aminek alapját Cantor szakvéleménye adja, miszerint a pedofília egy szexualitás, mint minden másik.

Cantor a „MAP-ok” érdekérvényesítőjeként nem csak leveleket ír és lobbizik, de a fentebb bemutatott Prostasia szervezet hivatalos tanácsadója is egyben, és személyes Twitter-oldalán civilben is nyíltan fogalmaz: „Homoszexuális férfiként úgy vélem BELE KÉNE venni [az LMBT-be] a P-t. Ha másként tennénk, az elárulná azt az elvet, ami a mi jogainkat adta” – írta. Akár szervezete, ő maga is úgy véli, hogy az animációs gyerekpornó és a „szexbabák” legalizálása fontos lenne, szerinte mindez „alapvető emberi jog a mentálhigiénéhez és magánélethez”. Sőt, a gyerekpornó kapcsán is hasonló álláspontot foglal el: „nincs arra vonatkozó kutatási adat, ami káros hatást mutatna, és én nem szeretek dolgokat betiltani a károsság bizonyítéka nélkül” – írta. Mindez persze figyelmen kívül hagyja, hogy egy legalizált helyzetben a kereslet is megnő, a piac szabaddá válik, így az ilyen videók készítésére hajlamosak újabb motivációt kapnak – ha már „károsságról” van szó.

Mindez annyira nem meglepő, hiszen a Prostasia legalizálná a „saját készítésű” gyerekpornót, ami a mai korban, amikor minden gyereknek van okostelefonja gyors internettel és webkamerával, csak tovább bátorítaná az erre hajlamos gyerekeket. A szervezet szerint ennek a tiltása „több kárt okoz a gyereknek, mint maguk a felvételek” – ők csak a gyerekek érdekeit nézik, ugyanis.
 
Zoom
Az angliai Manchesterben kapható póló felirata a NAMBLA egykori jelszava volt és homoszexuális felnőtt pedofilok kisfiúk iránti „szeretetére” utal

Pedofil aktivisták (a köztük a Prostasia és maga Cantor is) előszeretettel hivatkoznak például arra a régi tanulmányra (Seto & Lalumière, 2001), miszerint a gyerekek ellen szexuális bűntényt elkövetők többsége (kb. 73%) nem pedofil beállítottságú. A tanulmány erre a következtetésre úgy jut, hogy magasra helyezi a mércét, és a gyerekek és felnőttek kapcsán is szexuális ingert mutató elítélteket eleve nem számítja pedofiloknak, bár a résztvevők szinte mindegyike mutatott szexuális reakciót gyerekeket mutató videókra. A tanulmány ötös fokozatú mércéje helyett egyest alkalmazva (ami kisebb, de létező reakciót jelent) máris 79 százaléknyi pedofilt kapunk (2. táblázat, 21. o.), mindezt úgy, hogy az egy egész órán át tartó kísérletből mindössze pár percnyi (nem pornográf) videót kellett megnézniük, ami így persze megbízhatatlan, hiszen ilyen körülmények között eleve nem lehet nehéz eltitkolni vagy kontrollálni a reakciót. Ezen érvelés szerint, ha valaki bizonyítottan gyerekeket erőszakol, és nyilván azt élvezetből teszi (máskülönben bele se kezdene, vagy abbahagyná), nem tekinthető pedofilnak, mert felnőttek (például egy 18 éves lány) kapcsán is mutat kb. ugyanannyi szexuális vonzalmat. Ez önmagában abszurd, de az efféle relativizmus jellemző. (A tanulmány egyik szerzője, Michael Seto Cantor gyerekpornó-legalizációs Twitter-bejegyzése alatt is jelezte pozitív álláspontját.)

Természetesen a pedofília jelentése a Merriam-Webster szótár szerint: „egy pszichiátriai rendellenesség, ami miatt egy felnőtt szexuális fantáziákkal rendelkezik serdülés előtt álló gyerekekről, vagy szexuális aktusokat követ el velük”; a Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve szerint pedig: „A pedofilok vonzódhatnak fiatal fiúkhoz vagy lányokhoz, vagy mindkettőhöz, és vonzódhatnak csak gyerekekhez, vagy gyerekekhez és felnőttekhez egyaránt.”

Cantor egyik twitteres szóváltása egy gyerekkori molesztálást átélő transzvesztitával itt érdekes betekintést nyújt mentalitásába:

[Transzvesztita felhasználó]: Átéltem azt, hogy NAMBLA-férfiak vettek körül mint egy lányos fiút/transzvesztitát. Miután átéltem? Nem veszem be a normalizálást. Vannak bizonyos dolgok, amik egyszerűen helytelenek, és [egy másik felhasználónak] igaza van. Ezen férfiak EGYIKE SE fog gyógykezelésért folyamodni, hacsak el nem kapják őket.
Dr. James Cantor: A kutatások eredménye szerint tévedsz. Te hihetsz a mesékben, de én tudós vagyok.
[Transzvesztita felhasználó]: Mondd ezt azoknak a férfiaknak, akik bekebeleztek, akik a NAMBLA szószólói voltak: ez a természet rendje, mondták, ez csodálatos, mondták... Nem is próbálták kontrollálni az elfogadhatatlan vágyaikat, megpróbálták inkább normalizálni azt, hogy szabadon szerezhessenek kisfiúkat.

Cantor a fenti hozzászólásban hivatkozik egy cikkre, miszerint a „kutatás eredménye” őt igazolja, de az csak egy ócska cikk a németországi társairól, ahol terápiákkal akarnak elvileg segíteni a pedofiloknak együtt élni vágyaikkal, elkerülve a „kontaktust”, de maga a hivatkozott „bizonyítékként” bemutatott cikk is így fogalmaz: „Természetéből adódóan szinte lehetetlen megállapítani, hogy a projekt sikeres-e. Miközben a pedofil, aki részt vett ebben, valószínűleg erősen szubjektív és feltehetően megbízhatatlan választ ad majd arra, hogy mindez segített-e neki elkerülni a bűnelkövetést.” De Cantor „tudós”, hinnünk kell neki...

Cantor természetesen inkább aktivista, mint „tudós”, végzettsége ellenére. A Twitteren egy „Csak egy fiatal MAP” felhasználónevű pedofil a következőt írta neki nemrég: „Csak azt szeretném mondani, hogy megmentette az életemet. Kérem, sose hagyja abba, amit csinál!” Cantor válasza jól bemutatja, hogy mi motiválja tulajdonképpen: „Én csakis azon emberek miatt vagyok képes boldog életet élni mint egy nyíltan homoszexuális férfi, akik képesek voltak erről racionálisan gondolkodni. Nincs nagyobb élmény, mint segíteni mindezt továbbvinni azokért, akiknek sokkal sötétebb helyzet adatott meg, mint nekem.” Értsd: hogy majd a jövőben a pedofilok is a mai homoszexuálisok normalizált, „boldog” életéhez vezessen (esetleg parádés ünneplésükhöz), neki most azt kell tennie, amit a homoszexuális propagandisták tettek pár évtizeddel ezelőtt – és igaza van. Valóban így működik ez.
 
Zoom
Transzvesztiták kisfiúkkal a Netflix műsorán

Cantor a NAMBLA arcbamászóbb stratégiája helyett az „LMBT”-féle „ők is csak boldogok akarnak lenni”, és „így születtek, nem bántanak senkit se, ha elfogadjuk őket” elvei mentén aktív a fenti szervezetekkel együtt (azaz „második hullám”). Egy párkapcsolatokkal foglalkozó oldal így mutatja be a „homoszexuális zsidó” munkásságát:

...de James megerősíti számukra [akiket feszélyeznek bizarr szexuális vágyaik], hogy a nem tipikus szexualitás csak az emberi lét része. Bátorítja klienseit arra, hogy fedezzék fel vágyaikat, azok elnyomása helyett, értsék meg fétiseiket, és kezeljék a gondjaikat azzal, hogy elfogadják a szexualitásaikat, semmint hogy küzdjenek azok ellen. A Torontói Szexualitás Központ befogadó hely mindazok számára, akik szexuális viselkedésből, nemi megnyilvánulásokból eredő gondokkal, vagy kapcsolatbeli bajokkal küszködnek. „A személyes átváltozás úgy működik, hogy megengedtetik az önazonosság – hogy az legyél, aminek születtél” – mondta James. „Ez egy erőteljes élmény.”

Mint a cikk idézi, Cantor szerint: „A szexuális sajátosságod a te orientációd. Ez veled született. Nem te kérted.” Tehát „ha szexuális, akkor normális” – ez Cantor munkásságának az alapja, beleértve a pedofíliát, amit szintén egy természetes (velünk született) orientációnak tart. Mindez figyelmen kívül hagyja ugyanakkor, hogy szexuális aberrációk lehetnek akár a pszichoszexuális fejlődés folyamatában bekövetkezett megrontás (vagy valamilyen traumatikus hatás) miatti törés eredményei (lásd a homoszexuálisok [46%] és leszbikusok [22%] gyerekkorában történt molesztálások kirívó arányait), avagy kialakulhatnak deviáns fétisek, parafíliák, beteges szexuális vonzalmak és igények, melyek nem csak önmagukban betegesek és a személyben magában, vagy esetleg másokban is kárt okozhatnak, de ezek lehetnek mély pszichológiai torzulások kóros tünetei is – tehát egyáltalán nem normális, nem ünneplendő, és nem megtapsolandó. Mindennek a figyelmen kívül hagyása meglepően felelőtlen dolog egy „tudóstól”, de kétségtelenül hasznos Cantor céljainak előremozdításában... Ahogy pár évtizeddel ezelőtt a homoszexualitás (Cantor „boldogságának” segítésére) kikerült a pszichiátriai diagnózisok közül (jelentősen zsidó aktivizmus eredményeként, lásd a már hivatkozott írásomban), úgy a mindenféle további aberrációkat is „természetesnek” kell elfogadni, hogy az alapozza meg a normalizálást, mely valójában a logikus következménye annak, hogy ezek „természetesek”, s ugyanúgy legitimek, mint a heteroszexualitás. Egy szexuális spektrum ez, ahogy a „transzneműség” meg egy nemi spektrum része, amin minden „kifejeződés” ugyanolyan legitim, normális, egyenlő.
 
Zoom
Néhány pedofilbarát cikk címe

Ez a „második hullámos” normalizációs lendület nem világos, mikor kezdődött, de talán a zsidó Margot Kaplan 2014-es New York Times-cikke adott ennek löketet a fősodratban. Írásában Kaplan szintén az „erényes pedofilok” (VirPed) oldalát reklámozza, és amellett érvel, hogy a pedofilok ilyen-olyan munkakörből való jogszerű kirekesztését felül kéne vizsgálni. Szerinte nem szabadna őket (itt nyilván elítélt gyerekmolesztálókról van szó, anélkül nem lehetne tudni, kik is „ők”) automatikusan kirekeszteni a gyerekekkel foglalkozó állásokból, és esetleges veszélyességüket egyéni mérlegelés után kéne eldönteni. Más fősodratú médiumok is követték ezt a formulát: 2016-ban a fehérellenes progresszív Salon közölt le egy pedofiltól cikket Pedofil vagyok, de nem szörnyeteg címmel. A szerző, Todd Nickerson korábban olyan fórumon volt aktív, ami támogatta a „kontaktust”. Miután cikkére kellemetlen reakciókat kapott, válaszcikkben reagált, aminek a címe is árulkodó: Én pedofil vagyok, de ti vagytok a szörnyetegek: egy hetem az aljas, szélsőjobbos gyűlöletgépezetben. Az Independent A pedofília egy „szexuális orientáció – mint heterónak vagy homoszexuálisnak lenni” című cikke is ezt az új narratívát vázolja fel: „Egy pedofilnak is »ugyanazok a belső vonzalmai vannak, mint amit egy heteroszexuális nő érezne egy férfi iránt« - mondja egy pszichológus.” Az évtizedes „LMBT”-propaganda, illetve James Cantor után itt is ugyanaz köszön vissza: „ez létezik, tehát valahol normális ez is” – tartja az érv logikája, mintha egy szadista „veleszületett” vágya arra, hogy embert kínozzon, ugyanolyan, mint a normális ember vágya arra, hogy valakit megnevettessen.
 
Zoom
Egy másik transzvesztita Netflix-műsor „transzgyerekekkel”

James Cantor tehát nem egy világhálós megmondóember, hanem egy hosszas akadémiai múltra visszatekintő szakember. Az ő aktivizmusa a „progresszív” fősodrat pár médiumával a „MAP-ok” jelenségét egyre inkább normálissá tette bizonyos körökben.

A szintén kanadai Kailey Roche a törvényszéki pszichológia mesterfokozatáért tanul jelenleg, fókuszában saját szavai szerint „a kiskorúakhoz vonzódó személyek (MAP-ok) megbélyegzése” áll. Pontosabban a „megbélyegzés-csökkentés és mentálhigiénés hozzáférés a MAP-oknak”, továbbá a „szexuális bűnelkövetők kockázatértékelése, illetve kezelése; és közösségi integrációjuk”. Roche támogatja a kábítószerek legalizálását is, szerinte a drogosoknak inkább a pszichés igényeire kéne figyelni, semmint büntetni őket. A „szexuális bűnelkövető” megfogalmazást is ellenzi, az szerinte nem „személyorientált” eléggé, és inkább a „személy, aki szexuális bűncselekményt követett el” a helyesebb.

Roche egyik társa Skye Stephens klinikai kriminálpszichológus, aki a Halifax Egyetem docense, a normalizáció hasonlóan infantilis, rendkívül veszélyes mentalitását mutatja be egyik bejegyzésében:
Tegnap Kailey Roche tézise alatt sokat beszélgettünk a gyerekek iránt szexuálisan érdeklődő, és a törvénnyel szexuális bűncselekmények miatt szembekerülő emberek megbélyegzéséről. Egy téma, ami felmerült a megbélyegzés következménye volt, és ezen elgondolkodtam. A megbélyegzés része a mi/ők mentalitás. Úgy hisszük, hogy a megbélyegzett csoportba tartozó emberek kategorikusan különböznek tőlünk. Szerintem ez sok minden miatt is problémás, de álljon itt egy ok, ami miatt csak most gondolkodtam el ezen a beszélgetésünk alapján, ami talán hatással lehet másokra. Háttérinformáció gyanánt; sose felejtem el első élményemet, amikor egy börtönbeli projekten dolgoztam. Arra számítottam, hogy az emberek, akikkel találkozni fogok, máshogy néznek ki és viselkednek majd. Hogy valami elkülöníti őket a nem bűnöző emberektől. Nagyot tévedtem. Az hatott rám, hogy ezek az emberek olyanok voltak, mint te meg én. Ha az utcán látnám őket, fogalmam se lenne a múltjukról. Ez az élmény megmaradt bennem karrierem alatt. Rájöttem, hogy elfogadtam a „más” gondolatát a megbélyegzés miatt...

Az egyik legnagyobb közhely a gyerekmolesztálók kapcsán, hogy „sose gondoltuk volna” – halljuk sokszor, ahogy a jóképű sorozatgyilkos is egy ilyen közhely (Ted Bundy, Jeffrey Dahmer, Paul Bernardo stb.). Stephens a saját – jellemzően nőies – naivitása miatt hitte, hogy az ilyen-olyan bűnözőknek esetleg vörösen izzik majd a szeme, de mivel ők is emberek, a „megbélyegzés” szerinte rossz dolog. Hogy ők deviáns, perverz, gyerekeket megerőszakoló emberek, nem számít, ettől ők még mindig „olyanok [...], mint te meg én”. Talán néha még mosolyognak is, miért kell őket megbélyegezni!?

Ma már az akadémiai világban nem tabu tehát a pedofília normalizálása, amennyiben az a „stigmaellenesség” nevében, és a pedofilok „beilleszkedésének segítéséért” történik. Ugyanez a recept volt a „nyíltan homoszexuális” Cantor mai „boldogságához” vezető út is: a „fóbia” elleni harc, és a szexuális aberráltak „beillesztése” a társadalomba, hogy ne kirekesztetten, deviáns bárokban éljenek csak, de például házasodhassanak is. És amint a – feltehetően – fehér Stephens és Roche példája is mutatja, az aberrációk efféle (jellemzően zsidó ideológusok által) erkölcsi köntösbe való öltöztetése vonzó a fehér liberálisok (és főleg nők) számára, akik nagyon jó emberekként nagyon szeretnének nagyon hatásosan fellépni mindennemű „kirekesztés” és „megbélyegzés” ellen, hiszen a progresszív modern ember így tesz. Az ilyen önnön morális felsőbbrendűségébe szerelmes típus bármibe beleharap, ha azt a megfelelő mázzal öntik le, és a megfelelő elitstátuszú elöljáró mondja neki, hogy „edd ezt meg!”.

A Roche- és Stephens-félék pedig a sokéves karrierépítés, majd az efféle aktivizmus helyett hasznosabban töltenék az idejüket, ha mindazt odahaza pár gyereknek való gügyögésre szánnák inkább. Az itt megfigyelhető „gondoskodási ösztönük” feltehetően a gyermektelenségből fakad eleve – ami egyben a nyugati világ jelenlegi egyik nagy problémája is, posztfeminista korunkban.

(A második részben megismerjük a transzmozgalom gépezetét olajozottan tartó zsidó milliárdosokat, az akadémiai világ korrupcióját, illetve két kitűnő kutató bölcseletén keresztül történelmi szemszögből is megismerhetjük a deviancia térnyerésének veszélyeit.)

Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info



Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2020 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready