III. (1): Dr. Ilkei Csaba: Újságírók, szerkesztők, sajtómunkások és az állambiztonság III. (1) - Az érettségivel is jól alkalmazkodó Márton Miklós és Ceausescu személyes ismerőse: Oláh Éva

III. (2): Dr. Ilkei Csaba: Újságírók, szerkesztők, sajtómunkások és az állambiztonság III. (2) - Szluka Emil újságíró, belügyi hírszerző őrnagy viszontagságos kísérletei

III.(3): Újságírók, szerkesztők, sajtómunkások és az állambiztonság III. (3) - „Mátrai Vilma” jelenti Chrudinák Alajosról

Most a sorozat 5. része következik.

Fényes Tamás (1924. december 14, Budapest, Flesch Erzsébet) – 1990. május 4., Budapest), 1951-től volt az MTI fotóriportere, csaknem 40 éves munkaviszonya alatt főmunkatársa, majd a fotórovat vezetője.

1957. február 26-án bement a budapesti amerikai nagykövetségre, hogy megérdeklődje apja két unokatestvérének New York-i címét, mert a válása miatt megrendült anyagi helyzetében némi segítséget szerettet volna kérni tőlük. Meglepetésére teljes elutasításra talált. Mikor kijött az épületből, elővette fényképezőgépét és el kezdett fényképezni a Felszabadulás téri szovjet hősi emlékmű körül. Éppen akkor tartották karban, a munkások feltettek egy vörös zászlót is, a padokon kora tavaszi napozók figyelték az eseményeket. Természetesen a nagykövetség épülete is látszott a képeken.

Távozóban az Október 6. utcában a kémelhárítás (BM II/2 osztály) civil ruhás nyomozói várták, s igazoltatás és ellenőrzés céljából előállították. Miután Fényes igazolni tudta magát, meg kellett várnia a fényképezőgépéből kivett filmtekercs előhívását is. A képek bizonyították állítását, semmilyen tiltott cselekményt nem követett el. Akkor mire gyanakodott a kémelhárítás? Arra, hogy Fényes látogatása idején rendőri előállítások történtek az amerikai nagykövetségről, s a civil ruhások azt hitték, hogy erről az akcióról készít fényképeket a számukra ismeretlen férfi.

 A helyzet tisztázása és az MTI munkatársának szabadon bocsátása után a kémelhárítás megbízásából Fényes Tamás többször is járt a Szabadság téri épületben. Azt a feladatot kapta – beszervezés nélkül -, hogy próbáljon bizalmas viszonyt kialakítani a beosztottakkal, így például a konzullal vagy a sajtóattaséval. Erre azonban nem nyílt reális lehetősége, kiképzés híján járatlan volt a hálózati munkában, gyenge angol tudása pedig alapvető akadálynak bizonyult.

A kémelhárítással így megszakadt alkalmi kapcsolata – amint ez Surmann György r. őrnagy, a BM II/2-a alosztály vezetőjének egy későbbi szolgálati jegyéből kiderül -, de az állambiztonság nem adta fel és figyelemmel kísérte tevékenységét. Minden oka meg volt rá. Amint kérdőíve tanúsítja, a BM politikailag teljesen megbízhatónak tartja: 1945 óta párttag, munkásőr, meggyőződéses elkötelezettsége alkalmassá tette szemináriumok vezetésére (felsőfokú végzettség nélkül), büntetlen előéletű, „erkölcsileg szilárd”.

Apja egy papír-nagykereskedés, anyja a Központi Tejcsarnok alkalmazottja, elváltak 5 éves korában, apja 1939-ben meghalt, anyját Németországba hurcolták, ott hunyt el 1945-ben. A gimnáziumi érettségi után biciklis kifutó, raktáros a Parfüméria Rt. szappan- és illatszergyárában. 1944-ben munkaszolgálatra vonul be Fertőrákosra, majd Mauthausenbe deportálták, ahonnan 1945 július 14-én tért haza. Augusztusban belépett az MKP-ba, az egyesüléskor az MDP-be, majd az MSZMP-be.

Ismét az illatszer szakmában helyezkedett el mint üzletszerző. 1946 márciusától szeptemberig Bukarestben fizikai munkás, majd hazatérve egyik rokonának a vegyi üzemében utazó ügynök, az üzem államosítása után 1949-ben a Foto Kisipari Szövetkezet üzletkötője. Amikor a Ktsz beolvad a Magyar Foto Állami Vállalatba, ott folytatja a munkáját 1950 novemberében. 1951-től az MTI fotoriportere, de csak 1951 és 53 között végzi el esti tagozaton a Képző- és Iparművészeti Gimnázium fotótagozatát, s teszi le a fényképész szakvizsgát.

1951 márciusában megnősült, házasságából született Péter fia, ám felesége rossz anyagi helyzetük miatt szakított vele. Ismét elvált asszonyt vesz el 1956 decemberében, akinek két lánya van előző házasságából. Őt világnézeti különbségek miatt volt kénytelen elhagyni - mondta az állambiztonságnak. 1960 márciusában harmadszor nősül: most már szakmabelit választott, az MTI fotólaboránsát, egy gyermekük született.

Az állambiztonság értékelte, hogy Fényes Tamás az „ellenforradalom” alatt semmilyen ellenséges pártnak vagy szervezetnek nem volt tagja, a lakásán és a munkahelyén tartózkodott. 1956 november 4. után is megjelent az MTI fotóosztályán, azonnal munkába állt, részt vett az MSZMP szervezésében és 1957 januárjában belépett tagjai sorába. A pártban aktivista, főnökei jó munkaerőnek, ügyes, szorgalmas, mozgékony, fegyelmezett fotóriporternek tartják.

Apjának Amerikában élő két unokatestvérével változatlanul nem tart kapcsolatot. Annál inkább – s ez volt a legfontosabb az állambiztonság számára – legjobb barátjával, az Izraelben, Haifában katonai szolgálatot teljesítő századossal: Kemény Gáborral. Budapesten nyolc évig együtt jártak iskolába, emlékezetes barátságuk akkor szakadt meg, amikor meghaltak Gábor szülei, ő pedig 1946-ban kivándorolt Izraelbe. Azóta is sűrűn leveleznek. Levelezésüket rendszeres ellenőrzés alatt tartja az állambiztonság, ebből tudja, hogy Fényes erős politikai befolyással van barátjára, hívta is haza, de ő egyelőre nem akar jönni, arra hivatkozva, hogy szégyellné bevallani: nem találta meg számításait Izraelben, főként anyagi körülményeivel elégedetlen.

A BM hírszerző osztálya (II/3) megállapítja, hogy Kemény Gábor százados komoly hírszerző lehetőségekkel rendelkezik az izraeli hadseregben, ezért egyre irányítottabb levelezési formát igyekszik kialakítani vele Fényes Tamás révén, ám jól tudja: ehhez előbb-utóbb be kell szerveznie az MTI elkötelezett fotóriporterét.

Időközben szépen felfelé ível Fényes karrierje, megbízhatóságánál fogva állami, párt-, és kormánydelegációk kísérője a világ minden részébe, személyes kapcsolatokat épít vezető politikusokkal, simulékony, szolgálatkész, mértéktartó, jó humorú. (Az utóbbi körébe tartozik legemlékezetesebb tréfája: 1966 márciusában arab öltözékben, magát lókereskedőnek kiadva jelent meg a Hortobágyon és bocsátkozott üzleti alkuba, kezében Hasselblad típusú fényképezőgépével. Kollégája: Szebellédy Géza örökítette meg a derűs pillanatokat.)

1960-ban eljön az ideje, hogy a belügyi hírszerzés, a BM II/3-a alosztálya, megbízza Kovács Sándor r. hadnagyot: szervezze be Fényes Tamást. Szeptember 14-én behívják a BM Útlevélosztályra a szokásos trükkel: adatkiegészítésre van szükség ahhoz, hogy állandó kilépőt kapjon szolgálati útleveléhez. Az MTI fotóriportere éppen egy hónapos moszkvai útjáról érkezett haza, a magyar kiállításon volt a kormánydelegáció kísérőjeként, szöveges fotóriportokat is készített, például a Kereskedelmi Kamara részére. (Az orosz nyelvben kevésbé volt jártas, akárcsak az angolban, de németül még gimnazistaként megtanult, s fájdalmas kényszerként gyakorolta deportálása alatt.)

A beszélgetés bevezető tiszteletköreiben szót ejtettek – egyebek között – az 1957. évi Szabadság téri incidensről, amelynél Fényes vétlen volt és később sem neheztelt a kötelességét végző elhárításra; szóba került munkásőr szolgálata, amelyről azt mondta: szívvel-lélekkel végzi az abból adódó feladatokat is.

Majd a hírszerző tiszt rátért az MTI útlevélkérelmére és kijelentette: meg fogja kapni az állandó kilépőt. Ami azt is jelenti, hogy a kapitalista országokban dolgozva többször is ki lesz téve provokációknak, igyekeznek hazánk elleni tevékenységre rábírni, különböző titkosszolgálatok megkörnyékezni és beszervezni. Kovács r. hadnagy a következő megfogalmazásban tért rá a lényegre:

A tankönyv által előírt szöveg elhangzása után Fényes kifejtette – a jelentés szerint -, hogy teljes mértékben egyetért az elhangzottakkal, ő a segítségadást kommunista kötelességének tartja és minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében.

A hadnagy felhívta figyelmét arra, hogy beszélgetésük tartalma, egész további együttműködésük, tervezett kiképzési feladatai, a kapcsolattartás módja stb. szigorú államtitkot képez, ezt rögzíteni is kell beszervezési nyilatkozatában. Jelentéseit a jövőben „Kockás Péter” fedőnéven írja. Ezt követően Fényes helyben az alábbi beszervezési nyilatkozatot írta saját kezűleg.

A beszélgetés további részében konkrét részletességgel áttekintették a Kemény Gáborról rendelkezésre álló információkat, köztük azokat, amelyek összefüggéseikben még nem voltak világosak az izraeli hadsereg századosáról a levelezésüket ellenőrző (postai „K” – ellenőrzés) hírszerzők számára. Végül megállapodtak abban, hogy legközelebb október 3-án találkoznak a Déryné eszpresszóban.

A beszervezésről készült értékelés megállapítja, hogy a baráti hangnemű beszélgetés során a beszervezési jelölt jól fogadta a segítségadás kérdésének felvetését, látszott, hogy őszintén akar segíteni. Kiképzésére külön terv készül, amit mielőbb végre kell hajtani. Azt követően pedig:

A hírszerzés egy másik tájékozódási vonalat is kiépít a Budapesten született (1924, Hőrnig Janka) és Haifában katonáskodó Kemény Gáborhoz. Anyósa: Felber Andorné, született Heisler Borbála (1913. április 29, Szabadka, Bun Gabriella) ugyanis Budapest belvárosában élt. Többször beidézték, kihallgatták, levelezését ellenőrizték a következők miatt. 1956 november 20-án disszidált lányával: Felber Máriával (Budapest, 1937) Ausztriába. Előtte, 1952-től a Magyar-Szovjet Baráti Társaság központjában dolgozott orosz nyelvű gépíróként, az MKP-nak és az MDP-nek volt tagja 1945 és 1956 között.  Későbbi kihallgatásai során eltérő vallomást tett disszidálásának okáról. Egyszer azt állította, hogy az antiszemitizmustól tartva hagyta el az országot, máskor azt, hogy nem akarta egyedül elengedni lányát, akivel elvált asszonyként együtt élt, de annak barátnői  rábeszélték a meggondolatlan lépésre. Ő úgy tervezte, hogy egy-két napi bécsi tartózkodás után hazahozza. Ám a körülmények másként alakultak és két hónapi bizonytalan várakozást követően Izraelbe történő kivándorlásra jelentkeztek. A költségeket az izraeli hatóságok fedezték.

Izraelben a szabadkai rokonok várták őket és anyagilag is gondoskodtak róluk. Haifába került, ahol 1957 áprilisától augusztusig héber nyelvtanfolyamon vett részt. Ám mielőtt befejezte volna, váratlanul hazatérésének engedélyezését kérte a tel-avivi magyar követségen. Elhatározását honvágyával és a számára szokatlan kinti életviszonyokkal magyarázta.

Leánya, Mária azonban maradt Izraelben. Először mint vasúttervező a szakmájában helyezkedett el, majd egy nagy olajvállalat alkalmazta. Időközben megismerkedett Kemény Gábor grafikussal, kirakatrendezővel, aki miután 1946-ban elhagyta Magyarországot két évig Olaszországban tartózkodott, azután került Izraelbe. Az arab-izraeli háborúban katonai szolgálatot teljesített, annak befejeztével az izraeli Pénzügyminisztérium telekkönyvi csoportjánál dolgozott. Házasságkötésük után Mária otthon maradt és a háztartást vezette. Két gyermekük született, a második után anyagi gondjaik támadtak. Ezért is a következő információk már arról szóltak, hogy Kemény visszament a hadseregbe, ahol századosi rangban kapott beosztást. Néha 3-4 napig távol van családjától, de ha otthon tartózkodik, kocsi jön érte és az is hozza haza, ebből Fényes azt a következtetést vonta le, hogy komoly beosztásban lehet. Élénk társadalmi életet él, tiszttársai gyakran megjelennek a lakásán. Leveleinek ellenőrzése során tudta meg a hírszerzés, hogy amikor a lakbérárak irreálisan megemelkedtek, Keményék feladták bérelt lakásukat és engedéllyel beköltöztek az egyik Tel-Aviv-i laktanyába, ahol lakbért nem kellett fizetni és a gyermekek ruházkodásához is hozzájárult a hadsereg. Időnként csomagot is küldenek Budapestre Felbernének.

Felberné hazatérése után előbb a Kultúra Külkereskedelmi Vállaltnál volt orosz nyelvű gépíró, majd a Belkereskedelmi Minisztérium elhelyezte a Budapesti Textil-nagykereskedelmi Vállalathoz. Az állambiztonság valótlan, szándékosan félrevezető információkon kapja rajta a kihallgatások során. Például: egy korábbi útlevélkérelmében letagadta, hogy Szabadkán élő egyetlen testvérén, Heisler Györgyön kívül bármilyen rokona lenne külföldön, ezzel szemben Izraelbe érkezésekor több szabadkai rokona várta. Később, hol azt állította, hogy nem ismerte vejét, sosem találkozott vele, míg kint tartózkodott Izraelben, hol azt írta lányának, hogy hozzá is mily kedves volt, míg kint volt náluk.

 A hírszerzés végül arra következtetésre jut a számára aktuálisan legfontosabb kérdésben, hogy Felberné minden bizonnyal megismerte vejét izraeli tartózkodása alatt, de az figyelmeztette hazautazása előtt, hogy ne beszéljen munkahelyéről a magyar hatóságoknak, mert azzal kellemetlen helyzetbe hozhatja családját. Ezért is válaszolta az állambiztonság érdeklődésére kihallgatásakor, hogy „nincs tudomása olyan magyar származású személyről, aki idegen állam hadseregébe jelentkezett volna szolgálatra.” A hírszerzés 1960. február 1-i feljegyzése szerint, Felber Andorné közölte lányával: ősszel szándékában áll végleg kivándorolni Izraelbe, hogy unokái mellett lehessen.

Amikor Fényes Tamást kérdezte az állambiztonság barátja, Kemény Gábor politikai beállítottságáról, Fényes mindenkor határozottan állította, hogy 1945 előtt és után is, egészen a jelen ideig pacifista volt és fasizmusellenes. Pacifizmusáról a hírszerzők is meggyőződhettek a „K”- ellenőrzés során, amikor levelében utalt arra, hogy a katonaságról vallott korábbi nézetei nem változtak meg. Amikor ennek ellenére visszament a hadseregbe anyagi nehézségei miatt, az őt jól ismerő Fényes nyomban hívta haza, mert – mint írta – itthon képzett grafikusként, kirakatrendezőként sokkal jobb megélhetést biztosíthatott volna családjának. Ekkor válaszolta baráti őszinteséggel azt a már említett mondatot, hogy noha honvágya van, anyagilag is rosszul áll, de szégyell hazajönni, szégyellné itthon bevallani, hogy nem találta meg a számítását. Fényes hozzátette: Gábor a „felszabadulás” előtt is szocialistának tartotta magát, de a szocializmusról, különös, idealisztikus elképzelései voltak, s ma is utópisztikusan gondolkodik, nem a realitás határain belül mozog.

Adolf Eichmann, volt SS-Obersturmbannführer perének bírósági  tárgyalása 1961. április 11 és december 15 között zajlott Izraelben, Jeruzsálemben, Eichmannt 1962. május 31-én felakasztották Ramiában.

Ki képviselje a magyar sajtót a tárgyaláson, kik azok a megbízható, elkötelezett sajtómunkások, akiknek kiküldetését javasolják a sajtószervek, s a legfelsőbb döntési szintén is támogatásra számíthatnak? – ez a kérdés jár körbe 1960 nyarától az illetékeseknél.

A belügyi hírszerzés egyik szeptemberi jelentése szerint már biztos értesülésük van arról, hogy a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala három újságírót akar kiküldeni, fotóriportert egyáltalán nem. A következőket nevezik meg:

A hírszerzés Loránt személyével egyetért, hiszen „Urbán” fedőnéven az ő titkos munkatársuk az MTI-nél, 1959 novemberében szervezték be. Itt írtam róla: /r/9/167139/

Réti Ervin és Paál Ferenc személye ellen azonban tiltakoznak. Meg is indokolják, hogy miért. Ellenvetésük szó szerint így hangzik:

Réti Ervin. „Az ellenforradalom alatt kompromittálta magát. A szovjet csapatok bevonulása után a jugoszláv követségre menekült. Tevékenysége miatt a karhatalom abban az időben őrizetbe vette. Kizárt párttag.”

Paál Ferenc. „A II. világháború előtt Csehszlovákiában a legreakciósabb lapnak, a Magyar Hírlapnak volt a munkatársa. Cikkeiben dicsőítette Mussolinit és Francót. Amikor a Felvidéket Magyarországhoz csatolták, Jaross belügyminiszter lapjához került belső munkatársnak. Zsidó származása ellenére a háború végéig átmentették, mint a haza hű emberét. Feltehetően rendelkezik Csehszlovákiából Izraelbe származott cionista kapcsolatokkal is.”

Kovács István. „A Népszabadság külpolitikai rovatának munkatársa. Az ellenforradalom előtt szervünknél dolgozott a tájékoztatási alosztályon. Operatív munkára is fel lehet használni. Rendes, becsületes elvtárs és jó újságíró.”

Fényes Tamás. „Az MTI fotoriportere. Párttag, az ellenforradalom alatti időben is jól megállta a helyét. Szakmailag jó híre van, párt- és kormányküldöttségeket szokott külföldre kísérni. (Legutóbb a moszkvai kiállításra utazott kormányküldöttséget kísérte.) Beszervezésével foglalkozunk egy konkrét izraeli üggyel kapcsolatban. Ebből a szempontból is hasznos lenne a kiküldése.”

Ezt az 1960. szeptember 3-án kelt jelentést Vadász Tibor r. őrnagy írta alá.

Az elvi és személyi kérdések is legfelső szinten, az MSZMP Politikai Bizottságának ülésén dőltek el. A per kapcsán követendő külpolitikai alapelvekről kétszer is tárgyalt a PB, előbb 1960. június 28-án, majd október 11-én. Az utóbbin megváltoztatta eredeti határozatát, s egyúttal elfogadta Szirmai Istvánnak, a Központi Bizottság titkárának javaslatát a Jeruzsálembe kiküldendő újságírókról, azokkal az instrukciókkal együtt, amelyekkel ellátják őket. A névsort Szirmai István hozta nyilvánosságra. Eszerint:

Magyar fotóriporter kiküldését Szirmai feleslegesnek tartotta. A PB vigyázott arra, hogy a kiválasztottak között véletlenül se legyen „érintett”. (Koncsek László például korábban katolikus pap volt.)

A három tudósítón kívül természetesen mások is írtak a hazai sajtóban az eseményekről. Így például a tanúként megidézett, kiutazott, de a bíróság által végül is meg nem hallgatott Lévai Jenő történész, holokausztkutató, akinek neve alatt a párt által szükségesnek tartott, 300 oldalas dokumentumkötet jelent meg Budapesten „Eichmann Magyarországon” címmel, angol, német és francia nyelven, de magyarul nem.

Lévai az Ország-Világban, a Magyar-Szovjet Baráti Társaság hetilapjában is cikksorozatot írt.  Komlós János volt államvédelmi őrnagy a Magyar Nemzetben publikált többször. (Itt írtam róla: /r/9/148026/).

Sós Endre

Sós (Schlesinger) Endre újságíró, a Magyar Izraeliták Országos Képviseletének (MIOK) elnöke, az állambiztonság „Sipos” fedőnevű hálózati ügynöke (BM II/5-c) pedig az Új Élet című zsidó felekezeti lapban, amelynek főszerkesztője volt, nem különben a Magyar Nemzet főmunkatársa 25 évig.

1960. május vége és 1962. június eleje – Eichmann elfogása és kivégzése – között a három vezető napilapban: a Népszabadságban, a Magyar Nemzetben és a Népszavában csaknem 400 újságcikk jelent meg.

De mi változott meg az MSZMP PB 1960. június 28-i és október 11-i ülése között? A június 28-án meghatározott követendő alapelvek arra az előterjesztésre támaszkodtak, amelyet a külügyminiszter első helyettese: Péter János és az MSZMP Külügyi Osztályának vezetője: Hollai Imre nyújtott be a Politikai Bizottságnak június 24-én. Ebben az szerepelt, hogy követelni kell Izraeltől Eichmann kiadatását a Magyarországon elkövetett bűncselekményei miatt, az itt lefolytatandó pert pedig a nyugatnémet revanspolitika mögött megbúvó fasiszták leleplezésére kell felhasználni, megzavarva ezzel az izraeli-NSZK-kapcsolatokat. (Amelyek egyébként ebben az időben javultak.)  Szirmai István ehhez még hozzátette: Eichmann olyan információkkal rendelkezik, amelyek „az izraeli kormányt és a cionista mozgalmat súlyosan kompromittálják”, mert az izraeli politikai vezetésnek közismerten „voltak összeköttetései a Gestapóval.” Ezért a per nemcsak az NSZK, hanem  Izrael „leleplezésére” is alkalmas. (Szirmai a Hasomér Hacair ifjúsági cionista mozgalomban kezdett el politizálni szülőföldjén, Erdélyben.)

 Kádár János el akarta kerülni, hogy a per hosszan elnyúló tárgyalásairól szóló tudósítások túlságosan középpontba állítsák a holokauszt eseményeit és a zsidókérdést Magyarországon. „Az nem lesz célszerű, hogy minden lap első négy oldala ezzel legyen tele. Ezt nem kell csinálni.” Kellő hangsúllyal mutatott rá: „nem jó ezekből a nyomorult fasiszta ügyekből kizárólag zsidókérdést csinálni”, mert „ez nem zsidókérdés, ez a fasizmus és az antifasizmus kérdése.” „Ha mi ebben a dologban fellépünk, a döntő az legyen, hogy ez az Eichmann magyar állampolgárok százezreit gyilkolta meg. Ennek a vonalnak kell erősnek lennie, ne az a vonal legyen, hogy zsidókérdést csinálunk ebből az ügyből. Eichmann nem csak zsidókat gyilkolt meg, mások is voltak ott.”

Az október 11-i PB-ülés ezért változtatott az eredeti terven, és nem tekintette fő céljának Izrael és az NSZK egyszerre történő bírálatát. A holokauszt és a zsidókérdés mérsékelt megközelítését ajánlotta, nem sértve így a meghatározó szovjet álláspontot ebben a kérdésben.

Térjünk vissza röviden Fényes Tamás („Kockás Péter”) hírszerző hálózati pályájára.

Az ügynök egy ideig még tovább folytatta baráti levelezését Kemény Gáborral, az izraeli hadsereg századosával, miközben két dologban reménykedhetett: vagy lesz még alkalma kijutni hozzá Izraelbe, vagy sikerül meggyőzni: térjen haza. Egyik sem következett be. Ellenben megváltozott az egykor még baráti hang, s egyre inkább ellenségessé vált, amit a levélellenőrzés során a hírszerzés is észrevett és 1962. május 17-én értelmetlennek találta a folytatást. Tapasztalatait egyetlen mondatban foglalta össze:

Noha „Kockás” fotóriporteri pályájából még negyedszázad vissza volt az MTI-nél , s egyre gyakrabban utazott a nagyvilágban, tehát nem szűntek meg hírszerző lehetőségei, a belügyi hírszerzés (BM II/3-i) 1962. május 25-én kizárta a hálózatból. Fényes párttagsága nem lehetett akadály, mert a felsőbb pártszervek általában hozzájárulásukat adták a fontos hálózati munkához, ha azt az állambiztonság kérte. De a hírszerzés most nem kérte.

 Fényes Tamás a Luxor eszpresszóban írta meg Titoktartási Nyilatkozatát, ahol kapcsolattartó tisztjével találkozott.

Fényes Tamás beszervezés nélkül sem akarta megszakítani a kapcsolatot az állambiztonsággal, ezért felajánlotta, hogy ha őszre tervezett afrikai utazása „A Céget” érdekli, ő szívesen áll a rendelkezésére. Azt a választ kapta, hogy a hálózatból való kizárás nem jelenti a kapcsolat megszűnését, ismeri a telefonszámot, amelyen jelentkezhet, így várják hívását az afrikai út előtt is.

[„Szemtől szembe az afrikai emberrel” címmel a Fotóművészet 1971/2 száma közölte afrikai felvételeit. 1977-ben a Fővárosi Művelődési Házban volt látható „A harmadik világban” című egyéni kiállítása. 1982-ben a Műcsarnokban rendezett egyéni kiállításán mutatták be fotóit „Emberöltő” címmel, kiállítási katalógusához Bereczky Loránd írt bevezetőt. 1983-ban SZOT-díjat kapott. A „Hat ország fotós szemmel” a Foto 1966/8. számában jelent meg, a „Kairó” c. fotóalbum (többekkel) 1970-ben. 1987-ben a „Magyar Fotográfia ’87” csoportos kiállításon szerepeltek képei a Műcsarnokban. 1990-ben bekövetkezett halálakor a Foto és a Népszabadság méltatta művészetét.]