Egy épeszű társadalomban ez hadüzenettel érne fel, de az egyenlőség téveszmés szűrőjén keresztül mindegy, hogy a migránsnak igaza van-e, vagy sem: Germánia vagy Germanisztán, ugyan mit számít, ha minden relatív. Máshol is hasonló a puskaporos hordó: Anglia és Wales esetében mindössze egy évtized alatt több százalékkal csökkent az őshonos fehér népesség aránya – konzervatív kormányzás alatt – és, mint ismert, jelenlegi arányok mentén 2066-ra kisebbségbe kerülhetnek saját hazájukban. „A városrészek sokszínűsége 2001 és 2021 között országosan több mint kétszeresére nőtt, egyes helyeken hatalmas átalakulásokkal” – írja a The Guardian. Belgiumnak is már csak kétharmada belga. Egy finn tanulmány (Kyösti, 2018) az északi nemzetek 2012-2014 közötti muszlim migrációs rátáját vette alapul, hogy kiszámítsa, abban az iramban miként alakul majd a demográfiai helyzetük: az őshonos svédek 2065-re kerülnek így kisebbségbe (de mint ismert, 2015 után lendült be az invázió igazán). Az Egyesült Államokban az egykori kb. 90% fehér népesség 2020-ra már kb. 60% lett pár évtized leforgása alatt, a 0-17 év közötti korcsoport esetében már csak 52%. Az újszülöttek esetében már csak 49,8% fehér 2015-ös adatok szerint. Kisebbségi sorsuk immár tulajdonképpen garantált, főleg mivel a szakadék peremén egy ujjal kapaszkodó fehér népességben nincs elegendő ellenállás, hogy mindezt visszafordítsa – s hogy miért, az jelentős mértékben amiatt van, amivel ezen írásom foglalkozik alább.

 

Hogy miként alakult ez így, összetett elemzést igényelne. Sokéves írói munkásságom alatt több szempontból is igyekeztem körüljárni a problémakört, legyen az kulturálisan-politikailag befolyásos idegen csoportok – mint a zsidóság – aknamunkája az egységes gazdanép felhígítására, vagy öngyűlölő fehér etnomazochisták, és azok önképének gyökerei... Bárhonnan is vizsgáljuk mindezt, egy alappillér, amivel nagy valószínűséggel mindig találkozunk, az a fajvédelem patologizálása, s így ellenálló képességének csökkentése. Ha nincs megfelelő hévvel történő faji nemzetvédelem, áttörnek a kapukon azok, akik jönnének – és büntetlenek maradnak azok, akik nekik kinyitják a kapukat, hogy még áttörni se kelljen. Mindez azonban nem lenne sikeres, ha a fehér ember önvédelme annak természetes éberségével és erejével minden vészhelyzetben tenné a dolgát. A talán legfontosabb méreg, ami legyengítette ezt az immunrendszert, az egyenlőségelv, avagy demográfiai vetületben, a kulturális antropológia (kultúrrelativizmus), és annak a természet rendjére törő elvei.

 

Mára már természetes, hogy mindenki, mindenkor az egyenlőség hazug elvének zászlaját lobogtatja, amikor a fehér nemzet karakterét kívánja átformálni fajkeveredés által. Például napjainkban aggasztó invázió alatt áll Írország, ahol az elmúlt években intenzív fokozatra váltott a migrációpárti aktivizmus (például olyan zsidókkal az élen, mint Ronit Lentin és Alan Shatter). Egy 2015-ös parlamenti vitában azzal érveltek a migráció mellett, hogy a migránsok „nem különböznek azoktól az írektől, akik az éhínség után és azóta máskor is elhagyták ezt az országot”. Egy zimbabwei migráns is azzal érvel az al-Dzsazírának, hogy „nem különbözöm más emberektől”. Amerikában is hasonlót hallunk: „Az ír kertépítő nem különbözik a szorgalmas guatemalai festőtől.” A zsidó Tyler Anbinder történész így érvelt 2017-ben:


Világok összecsapása

A görög tudós Arisztotelész (i.e. 384-322) már törte az utat az evolúciós teória irányába, hogy aztán jóval később Charles Darwin (1809-1882) angol természettudós szintén úttörő munkásságáig eljussunk. A később az ő nevét viselő, úgynevezett darwinista álláspont örökléselvű, s mint olyan, azt vallja, hogy az élő organizmusok, köztük az emberfajták – tulajdonképpen nem „fajok”, mert az a homo sapiens, azon belüli alfajokról beszélünk az ázsiai, kaukázusi, negroid stb. esetében – bizonyos mértékben elkülöníthetők egymástól, és valamilyen szinten adott karakterekkel rendelkeznek, melyek evolúciósan alakultak ki. Ugyan komoly átfedés van ezen karakterjegyekben a fajták között, de csoportszinten kirajzolódik egy adott kép különböző intelligenciaszintek, tesztoszteronszintek, allélfrekvenciák, impulzuskontroll, illetve számos egyéb genetikailag, biológiailag befolyásolt hatás mentén, melyre a környezet később hat. Darwin munkásságát részletezni nem szükséges, illusztrációként álljon itt egy részlet Charles Lyell geológusnak írt 1859. október 11-i leveléből:


Itt Darwin az eugenika, a fajnemesítés mellett tör lándzsát, melynek úttörője mellesleg rokona, Francis Galton volt, a francia Georges Vacher de Lapouge mellett. Ezt a fajrealista vonalat képviselte még a francia Arthur de Gobineau, angol Herbert Spencer, a brit-német Houston Stewart Chamberlain, vagy az amerikai nordicista Madison Grant illetve Lothrop Stoddard – főleg ez utóbbi három a német nemzetiszocialistákra, köztük személyesen Hitlerre is jelentős hatással volt. Sokáig a fajrealizmus volt a tudományos-társadalmi berendezkedés, a domináns irányvonal, a relativizmus pedig merő lázadás mindez ellen.

 

A kultúrrelativista álláspont a fentiekkel szemben, a tabula rasa, tehát a tiszta tábla elve, miszerint minden ember, és így minden csoport is, alapvetően egyenlő, a „táblájukra” az élet, a környezeti hatások, a kultúra rajzolja fel a karaktert, a biológiai hatás nem jelentős, így mindenki és minden csoport mindenné átformálható. Az örökléselvű megközelítés természetesen nem zárja ki a környezet hatását alapvetően: tagadhatatlan, hogy annak is szerepe van az egyén kialakulásában, akár csoportszinten is. A tabula rasa híveinek hitrendszere nem teljesen értéktelen, vannak jogos érveik: ha például egy gyermeket láncra verten egy pincében nevelnek fel, az a személy felnőttként is intellektuálisan/fizikailag defektív lehet attól függően, hogy milyen szintű inger- és táplálékszegénységben nőtt fel, esetleg milyen traumatikus élmények alakították vonásait. Mindezt a kultúrrelativisták csoportokra is kivetítik, s így például az alacsonyabb intelligenciával, életszínvonallal (magasabb bűnözési rátával stb.) rendelkező négerek – szerintük – azért olyanok, mert a fehér rasszista berendezkedés elnyomása ilyen degeneratív hatással van rájuk. Mindez pusztán logikai alapon nem lehetetlen: ha egy domináns csoport elnyomna egy másikat, putrikban és gettókban tartaná őket, megfosztaná azokat megfelelő oktatástól, tisztaságtól, táplálkozástól stb. egész létük alatt, csoportszinten feltehetően lenne ennek látszata.

A probléma mindezzel az, hogy csupán elméleti fantáziával állunk itt szemben. Bár kirekesztés és elnyomás adott esetekben előfordulhat, mindennek nincs bizonyított alapvető hatása sokgenerációs skálán, ahogy a nem fehéreknek szisztematikus elnyomásban sincs részük. Magyar olvasónak nem kell hosszasan részletezni az illusztratív cigányhelyzetet például: legyen bármilyen rendszer, feudalizmus, monarchia, kommunizmus, demokrácia, vallásosság, ateizmus , szigor vagy segélyezés – semmilyen keret között nem volt képes a cigányság a magyar szintre felérni, évszázadok alatt sem. Alapvető karaktervonásaik dominánsan jelen vannak máig, az évszázados panaszok ma is érvényesek rájuk. (Hasonlóan a zsidósághoz, akiknek több évezredes múltja mutat rá alapvető karakterjegyekre, éljenek bárhol, bármilyen rendszerben és korban, lásd korábbi összefoglalómat erről.)

 

Az amerikai helyzet kapcsán számos tanulmány mutat rá (Last, 2020), hogy nem a fehér elnyomás, hanem örökletes adottságok eredménye mindez: melyben egyéni szinten mindig akadhatnak kivételek, de csoportszinten az átlag adott. Például semmilyen módszer, program, kulturális, berendezkedésbeli változás nem volt hatással arra, hogy az amerikai négerek intelligenciaszintje növekedjen (például: Last, 2021; Dalliard, 2019; Piffer, 2020; Lasker et al., 2019), vagy hogy erőszakosságuk csökkenjen. (A különböző faji patológiák statisztikáit illetően lásd: Lynn, 2002; 2019.)

Egy népszerű téves következtetés jól bemutatja, miként is érvényesül ez a kificamodott logika: a relativisták szerint – ha egyáltalán beismerik, ami nem garantált – a négerek, cigányok és hasonló népségek kiemelkedőbb bűnözési arányai, segélyezett helyzete, ilyen-olyan szociális patológiái mindössze azért léteznek, mert ezek a demográfiai csoportok kimutathatóan szegényebb, rosszabb életszínvonalon élnek, a szegénység pedig kimutathatóan összefüggésben van a bűnözéssel. Részben, de ez az érv egy tetszőlegesen megvágott idősíkon alapul, miközben egy kiterjedtebb nézőpontból láthatjuk, hogy azért élnek e csoportok alacsonyabb színvonalon, mert eleve erre futja tőlük az alacsonyabb intelligencia és a több vonatkozó, szociálisan degeneratív vonás eredményeként (Faulk, 2016). Ezek egyaránt eredményeznek szegényebb, egészségtelenebb életet, és magasabb arányú bűnelkövetést is. (A genetika szegénységre való hatása jelentős, lásd: Hur és Bates, 2019.) Hasonlóan az esetleges diszkrimináció maga is egy reakció valamire, nem a gyökere annak, ami miatt létezik. A relativista szemlélet szerint azonban a fehér ember általi elnyomás az oka mindennek, ami nem állja ki se a józan ész, se a statisztikai, történelmi valóság kellemetlen próbáját.

Itt szintén figyelembe kell venni, hogy – a mitikus elemek nélkül is – minden elnyomás, kirekesztés és megpróbáltatás ellenére a zsidóság, vagy például a távol-keleti ázsiaiak (akiknek szintén nem volt vörös szőnyeg leterítve a nyugati világban sokáig) rendkívüli gyorsasággal törtek fel a nyugati társadalmak legkiemelkedőbb szintjeire, legyen az a kulturális, politikai, vagy gazdasági helyzetük. Amerikában például jelentősen megelőzik a fehér embert ez utóbbi terén (lásd itt és itt). Természetesen mindez nekik könnyen ment, tekintve kiemelkedő intelligenciájukat (tanulás, előre tervezés, következményfelmérés stb.) és egyéb hasznos vonásaikat, mint impulzuskontroll (rendszeresség, céltudatosság stb.). (Az önkontroll jelentős mértékben örökletes ikertanulmányok szerint, lásd: Willems et al., 2019.)

Harc a természet ellen

A németországi születésű Franz Boas (1858-1942) a kulturális antropológia atyjának minősül, s valóban ki is érdemelte ezt a kitüntető címet. Eddig a legátfogóbb elemzés őt illetően az evolúciós pszichológia mára már nyugalmazott professzora, Kevin MacDonald munkájában található a híres A kritika kultúrája (1998/2002) részeként (mely egy trilógia harmadik, önálló része: magyar ismertető itt). Ebben Boas és társainak zsidó motivációira is megfelelő figyelem hárul. (Megtisztelő, hogy a fontos mű korrigált és bővített, új kiadásához, mely a közeljövőben várható, jómagam is csekély módon hozzájárultam MacDonald professzorral való levélváltásaim révén: a főleg a boasi aktivizmussal kapcsolatos fejezet kibővítéséhez kapcsolódó adalékaim egy része ezen írásomban is felbukkan.)

Természetesen nem Boas találta ki az egyenlőség elvét, de aktivizmusa révén vált az rendkívül dominánssá a nyugati világban. A boasi hagyaték több területen is megnyilvánul: például a kritikai fajelmélet keretein belül gyakran találkozhatunk azzal az állásponttal, miszerint az emberi fajták szociális konstrukciók, s mindez a felvilágosodásból ered. Egyes ideológusok szerint ez a „szociális konstrukció” mindössze a faji hierarchia, ezen belül pedig a rabszolgaság és gyarmatosítás legitimitásának érdekében alakult ki (Augstein, 1996; Allen, 2014). Bár a felvilágosodás hozzájárult a faji kutatások tudományos kifejlődéséhez, az emberi faj mint alfajok és öröklés menti csoportok egyvelege messze megelőzi mindazt, így ez az érv sántít, főleg mivel rabszolgaság szinte mindig és mindenhol létezett eleve.

 

A fajrealista álláspont természetesen nem új, amint azt két szaúd-arábiai egyetemi kutató bemutatja az ősi görögök kapcsán (Andrade és Redondo, 2019). Iulianus római császár A galileaiak ellen című műve is felhozható példaként, de lásd még: Snowden (1948; 1970); McInerney (2014); Isaac (2004); illetve Egyiptomot és Kínát is érintve: Moscati (2001); Wang (1998). Platónról is tudott, hogy az egyenlőtlenség, az örökletesség és eugenika, a vérség és etnikum világnézetének jelentős részei voltak, melyeket a nyugati civilizáció egyik legjelentősebb művének számító Állam című monumentális alkotásában is megtalálunk.

Ami Franz Boas álláspontját illeti, a The New York Times számára írt egyik könyvismertetőjében jellemző érveket olvashatunk:

Boasi logika: mivel a különböző színek egybeolvadnak bizonyos pontokon, és nem látható egyértelmű határ közöttük, így a fenti spektrumon nem találhatók elkülöníthető, önálló színek

Mielőtt azonban megismernénk részletesebben aktivizmusát, annak napjainkig tartó komoly hatását, illetve privát levelezésén keresztül betekintenénk motivációiba, majd végül diadalmas stratégiáiba, érdemes szem előtt tartanunk az ő hatásait is, hiszen nem a semmiből bukkant elő a tehetséges férfi.

„Zsidó tudomány” a támadás fegyvertára

Ivan Kalmár, cseh születésű zsidó professzor, a kanadai Torontói Egyetem antropológia tanszékének tagja, frissítő őszinteséggel írt Boas, de főleg az őt megelőző zsidó tudósokról:


Kalmár szerint „elképzelhetetlen, hogy önállóan találta volna ki [Boas] a kultúra pluralista eszméjét, miközben az Németországban annyira elterjedt volt.” Mint megjegyzi, Boas „soha nem állította, hogy ő találta volna fel” és szerinte „egyértelműnek tűnik, hogy egyszerűen csak bemutatott az amerikai közönségnek” egy olyan irányzatot, amit Németországban az említett zsidók már valamelyest kidolgoztak. És bár pluralista gondolat felbukkant Johann Gottfried Herdernél is, lehetséges, hogy „Lazarus és Steinthal Zeitschrift lapjában kezdtek ezek a gondolatok valóban antropológiai színezetet kapni (a modern értelemben véve)” – jegyzi meg a szerző. Kalmár szerint ugyanis „jó okunk van azt hinni, hogy paradox módon, bár zsidó elkötelezettségük károsan hatott tudós hírnevükre, az mégis tartós, bár csak közvetett hatást gyakoroltak olyan antropológusokra, mint Boas”. A hasonlóságok valóban egyértelműek: „Ahogy Boas, úgy Lazarus és Steinthal is elkötelezett tudósok voltak. Az ő céljuk is az volt, hogy a »kívülálló jogai« elismerést nyerjenek”. Szintén megtudjuk, hogy Boas legnagyobb példaképe talán az antirasszista, filoszemita Rudolf Virchow volt, aki Lazarus és Steinthal munkatársa is volt, így ez a szál is adott. A zsidókérdésre való reakciót is tényként kezeli Kalmár: „Boas sem kételkedett abban, hogy a nyelvi, szomatikus és kulturális osztályozás viszonyáról vallott nézetei – ahogy ő fogalmazott – először »különösen az úgynevezett árjakérdés talaján lettek kiharcolva«. Lazarus és Steinthal korai és döntő hozzájárulása ehhez a küzdelemhez vitán felül áll.” Kalmár ítélete végül: „a »zsidókérdésről« és annak antropológiai jelentőségéről vallott nézeteik összehasonlítása olyan erős hasonlóságokat mutat, hogy a véletlen egybeesést ki kell zárni.”

 

Kalmár szintén bemutatja, hogy a későbbi boasi alapelveket ezek az etnocentrikus zsidók is lefektették:


Ezen elv mentén a német nemzet nem egység, hanem képlékeny embermassza, melyben a zsidó – aki ezek szerint mégis valaki – megmaradhat zsidónak, de ugyanakkor „német”. Mindez egy mára már jól ismert érv: a cigány is „magyar”, de ha baja van, akkor mégis cigány, és ott a „rasszizmus”. A „nemzet részei” az idegenek, ők is magyarok, németek, mégis másságukkal „gazdagítanak” minket. Amos Morris-Reich (2006), a zsidó történelem kutatója a Jeruzsálemi Héber Egyetemről például rámutat, hogy Boas szerint a zsidók már „mélyen asszimilálódtak” a nem zsidó társadalomba, így nem szükséges velük foglalkozni. A „nincs itt semmi látnivaló” esete, tehát.

Kalmár emlékeztet ugyanakkor, hogy a Völkerpsychologie nem keverendő össze a kísérleti pszichológia úttörőjének, Wilhelm Wundtnak azonos nevű koncepciójával, mely annak idején jelentősen ismert volt, és mely inkább volt darwinista, de „Lazarus és Steinthal nem voltak etnocentrikus evolucionisták. Ehelyett lelkesen vallottak egy olyan pluralista etikát, amely kimondottan emlékeztet Boasra és kortársaira.” Egy másik tanulmányában Kalmár (2002) kiegészíti a fentieket és megjegyzi, hogy az említett zsidó tudósok „úgy határozták meg a kutatási paradigmát és az etnológiai tudomány (Völkerpsychologie) alapfogalmait, hogy minden faji sztereotipizálás hatástalanná vált – ezzel (nem véletlenül) kihúzták a szőnyeget a zsidóellenes rasszizmus lába alól”. Hogy elméleteik öncélúak voltak, tovább kristályosodik elemzésének folytatásában:


Bár a Volksgeist (népi szellem) a fülnek jól hangzó megnevezés, amint Kalmár is rámutat: „Völkerpsychologie-nak nevezték azt, amit ma, legalábbis angolul, »szociális és kulturális antropológiának« hívunk. És amit ma világszerte »kultúrának«, »Kultur«-nak nevezünk, az számukra Volksgeist volt.” Mindez világos célt szolgált:


Valóban. Boas említett tanulmánya mellesleg talán a legjelentősebb eredménye is volt egyben, főleg annak idején rendkívüli népszerűségre tett szert (hogy miért, később megtudjuk). Mindennek a célja természetesen az volt, hogy a józan ember számára is egyértelmű csoportbeli különbségeket környezetbeli hatásoknak tulajdonítsuk, s felejtsük el a származást végleg. Ennek érdekében szintén érvelt egy másik tanulmányával is, ami azt hivatott bizonyítani, hogy bizonyos bevándorlócsoportok bizonyos gesztikulálásaikat idővel állítólag elhagyják a külső hatások eredményeképpen, ezzel is az átváltozást igazolva. Mindenesetre a fejformákkal kapcsolatos eredményeit két évtizede újravizsgálta két szakértő, és a következőre jutott:


A szerzők ugyan nem vádolják Boast hamisítással, de szerintük „az eredményeket úgy mutatta be, hogy az adatok a lehető legmeggyőzőbbnek tűnjenek”, és hogy „ha az adatait modern elemzésnek vetjük alá, azok nem támasztják alá a koponyaformára gyakorolt környezeti hatásról szóló állítását”. A felesleges udvariasság nélkül tehát: manipulált.

Visszatérve még pár sor erejéig Kalmárhoz:


Marcel Stoetzler, a szociológia professzora már határozottabban fogalmaz Boas hatása kapcsán: „A berlini antiszemitizmus-vita kulcsfigurája a zsidó közösség oldalán Moritz Lazarus volt, egy nagy jelentőségű (de ma már a szakterület specialistáin kívül kevéssé ismert) társadalomtudós, valamint például Georg Simmel tanára, aki döntő hatással volt Franz Boasra.” (Stoetzler, 2010)

Kalmár fenti esszéje egy könyvben jelent meg, mely maga is „zsidó tudomány”-ként jellemzi a két büszke szemita munkásságát (Wiedebach és Winkelmann, 2002). Boas előtt azonban nem csak a két németországi zsidó igyekezett a tudományt saját csoportjuk szolgálatára felhasználni a gazdanép manipulálásával. A zsidó történelem professzora, Daniel R. Langton bemutat nekünk egy hasonló csoportot, ezúttal Britanniából, a 19. század végéről:


Ezen zsidó csoport tagjai „más fiatal angol-zsidó tudósokkal osztoztak abban a megszállott igényben, hogy diagnosztizálják az antiszemitizmus betegségét, és megtalálják rá a kortárs gyógymódot” – írja Langton. A szerző mindezt úgy értelmezi, mint ezen zsidók kísérletét az „integrációra”, de én élek a gyanúval, hogy sokkal inkább állt szándékukban „elrejteni” a zsidóságot úgy, hogy a gazdanép ne tekintsen rájuk gyanúval, ha ők is ugyanolyanok, mint azok. A befogadó nemzet csoportegységének felhígításával annak a veszélye is csökken, hogy egységes módon ellenálljanak bárminek is, ami fenyegetést jelenthet a zsidóság számára. Valóban: amint maga Langton is rámutat, Wolf „a zsidóságra egy kiemelkedően felsőbbrendű fajként” tekintett, míg „Jacobsnak feltűnt, hogy a vegyes házasságok gyermekei inkább a zsidó oldalra hasonlítottak, ami »a zsidó vér felsőbbrendűségére« vagy a zsidó faji jellemzők egyfajta dominanciájára utalt a nem zsidókkal szemben”.

Steinthal (1823-1899) és Lazarus (1824-1903), majd Wolf (1857-1930) és Jacobs (1854-1916) és társaik után így jutunk el Boasig, aki átköltözött Amerikába, majd ott lett aktív.
 

(A második részben Boas kapcsolatépítését, és – eddigi elemzésekben nem vizsgált – privát levelein keresztül motivációit, stratégiáit is megismerhetjük közelebbről, de számos szakértő érdekes meglátására is hárítunk némi figyelmet.)

 

Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info

 

Hivatkozott irodalom: