Gyakran hallható az a panasz, hogy gyorsan változnak a dolgok: pár éve még csak a ferde hajlamúak „házasodása” volt a legfőbb neoliberális cél, ma viszont már az inkább a fősodratú kérdés, hogy 8 vagy inkább csak 12 évesen kellene hormonblokkolókat adni egy önképzavaros gyereknek, és hogy éjjeli bárokban táncoló transzvesztitának nevelt gyerekek rossz testbe születtek-e, vagy sem. A „fehérség” állítólagos problematikájáról is naponta hallunk, még a legváratlanabb helyekről is: „Asztrofizikusként olyan intézmények terméke vagyok, amelyekben a rendszerszintű rasszizmus és a fehér felsőbbrendűség uralkodik” – panaszkodik egy fizikus, aki szerint ennek az „alapelvei" olyan dolgok, mint „individualizmus, a kivételesség és a perfekcionizmus”. Minden vélt vagy valós fehér hatásnak és elemnek mennie kell a társadalom minden területéről. Ezt a rohamléptekben haladó jelenséget nevezik gyakran úgy, hogy „woke” – immár nem ritkán magyar nyelvterületen is.
A magyarban már egy ideje ismert „szélsőliberális”, esetleg „kultúrmarxista” jelzők megfelelőjeként az úgynevezett „woke” jelenség kapcsán sokféle elméletet lehet hallani, sőt, a hatásvadász konzervatív párbeszédben már szinte minden liberális dolog ezzel az irritáló bélyeggel van ellátva. Hogy igazán liberalizmusról van-e szó, esetleg valamiféle neomarxizmusról, szintén vita tárgya. Fárasztó tud lenni ugyan a folyton a „kerítésen ücsörgő” karakter, aki minden vitában igyekszik középen maradni, és a „tulajdonképpen mindkét oldalnak igaza van” (avagy „mindkét oldal téved”) érvével néz le a két oldal képviselőire, mint aki felettük áll, de ebben az esetben hasonló álláspontot kell felvennem mégis. A „woke” nem liberális és nem marxista, azok hagyományos értelmében, de az elkorcsosult liberalizmus és elkorcsosult marxizmus elemei adják gerincét, s mint ezen írásommal azt részletesen bemutatni szándékozom, ez a „korcsosulás” alapvetően zsidó aktivizmus eredménye volt. Valóban: a „woke” kialakulását és természetét csak annak dominánsan zsidó jellegét ismerve értelmezhetjük megfelelően. Ezt ismerve annak céljai is értelmet nyernek.
Ezen elemzés négy részében reményeim szerint egy átfogó kép felvázolására kerül sor a fenti álláspont alátámasztásául: archív dokumentumok, memorandumok, privát levelezések, beismerések, szakértői elemzések segítségével, illetve az elmúlt évtizedek zsidó akadémiai aktivizmusának átböngészésével. Eljutunk végül Karl Popper, s tanítványa, George Soros, illetve a BlackRock szerepéig is, illetve nagyító alá kerül majd az „anti-woke” kóser, alapvetően fehérellenes felbukkanása is.
Néger szlengből konzervatív gyűjtőnév
A „woke” etimológiailag tulajdonképpen egy néger szleng volt eredetileg, ami a liberális fehérek körében népszerű lett idővel, jelentése, hogy az illető „ráébred” (awake/awoke, avagy woke up to) az igazságra, mely a rasszizmus, ilyen-olyan „fóbia”, kirekesztés, diszkrimináció, „szociális igazságtalanság” stb. Idővel a politikai jobboldal gúnyszóként kezdte el használni ezt, és – a fősodratú jobboldal ritka kulturális győzelmeként – meghonosodott ezáltal a „woke” mint az önmagából kikelt, hisztérikus liberális karikatúrája, kínossá téve az efféle önmeghatározást, s így mára már szinte senki sem jellemzi ekként magát. Ugyanakkor hiába tette kínossá a jobboldal a „woke” jelzőt, nem gondoskodott afelől, hogy pontos tartalommal lássa azt el: konzervatív megmondóemberek sem képesek meghatározni, mit is jelent a szó, mely próbálkozás néha kínos dadogásban mutatkozik meg. Ennek az oka, hogy a „woke”, tehát a fehérellenesség és aberráció, csak úgy értelmezhető, ha annak hierarchiateremtő, forradalmi jellegét figyelembe vesszük (az úgynevezett ’68-asok „ellenkultúrája” mentén ma ez „ellenhierarchia”), márpedig erre a fősodratú kóserkonzervativizmus nem hajlandó. Az ő olvasatukban a „woke” az igazi rasszista (mert faji különbségekről beszél), a „woke” az igazi „homofób” (mert a leszbikus tinilányokat arra ösztökéli, hogy „váljanak fiúkká” a genderelmélet mentén), a „woke” az igazi „fasizmus”, mert az erőszakos transzvesztiták és antifa militánsok a valódi „nácik”.
Mindez természetesen egyrészt valótlan, másrészt pont a „woke” új hierarchiájának a keretrendszerét fogadja el, miszerint a „rasszizmus” (faji valóság őszinte kezelése) rossz, a leszbikusok és homoszexuálisok (illetve azok „házassága”) mára már egy konzervatív valami, mert a „transzgyerekek” az új „woke” dolog, amit még szabad ellenezni, a fasizmus és nemzetiszocializmus pedig egy emberi gonosz non plus ultra, melynek mentén az anarchokommunista antifa is inkább ez, semmint az, ami valójában. A „színvak” fajkeveredés, a „normális” ferde hajlamúak, a legális (és nem illegális) migráció a konzervatív irányelv. A faji egyenlőtlenségekkel való foglalkozás veszélyes, mert a fehérekben kialakíthat egy önképet, aminek a vége a „nácizmus”; a kimosakodott „házas” deviáns elfogadható, a zöld hajú „pánszexuális” csak a gond, mert szerinte a 10 éves nyegle fiú valójában „lány”. Majd ha átoperált „transzcsecsemőket” tapsol meg a „woke” kórus főműsoridős tévéműsorokban, akkor majd a „transztinik” is józannak tűnnek már, ahogy a „transztinik” korában a homoszexuális deviánsok szinte teljesen elfogadottak a nyugati konzervativizmus világában jelenleg – sőt, például a Kanadai Konzervatív Párt már konkrétan itt tart. Így kapitulál a kóserjobb, s tolja maga előtt azt a keretrendszert, az Overton-ablakot egyre inkább „balra”.
Hazákba is begyűrűzött a „woke” jelző az elmúlt pár évben, és a mi konzervatívaink is a fentiek mentén kezelik azt: a Magyar Nemzet egy német elemzőt idéz, aki szerint mindez csupán a kapitalizmus cinikus eszköze (hogy miért a sokakat felháborító, rájuk haragító, néha bojkottot eredményező dolgokkal teszi ezt, és költ erre temérdek pénzt, nem világos), de a szerző nem fogadja el német társa nézőpontját: szerinte mindez csak „hóbort”, amit „a média terjeszt”, s ezért csatlakozik ehhez a vállalati világ. Hogy a hatalommal rendelkezők vagyonokat költenek divatok kialakítására, amihez aztán maguk csatlakoznak, ok nélkül, nem tűnik meggyőző következtetésnek. A Demokratában leközölt sorozat a „woke-izmusról” konzervatív viszonylatban jónak tekinthető, de itt is azzal találkozunk, hogy „Érdekes módon ezen a területen főleg fekete »tudósok« jeleskednek, néhány marxista fehér kollégájuk asszisztálásával”, és ugyan egy körülírható zsidó réteg munkái alapján tartanak máig „woke” tréningeket, szólamaik egyenesen zsidóktól származó jelmondatok (abolishing whiteness – „eltörölni a fehérséget” stb.), dialektikai szerkezete világosan a Frankfurti Iskola beismerten zsidó kritikai elméletéből származik (mint látjuk majd később), mégis a francia aberrált Michel Foucault gyakorolta a „legnagyobb hatást a woke mentalitás kialakulására” a szerző szerint, ami egyben „afrobolsevik” – a zsidóság szerepe fel sem bukkan. Az efféle elemzés megáll félúton és a cipőjét kezdi bámulni, úgy tesz, mintha nem lenne itt semmi látnivaló. Sajnos azonban pont ez a befejezetlenség az, ami miatt a valódi hajtóerő tovább tudja lengetni a faltörő kost. Amiért nem szabad káros zsidó befolyásról beszélni, azért létezik az a káros befolyás: ha egy hatalom olyan erős, hogy tabusítani képes önnön hatalmának kritikáját, az képes másra is.
Kikristályosodó koncepciók
Kóser körökben – ahogy a Demokrata-sorozatban is – előszeretettel emlegetik a fehér feminista Peggy McIntosht mint a „fehér kiváltságosság” (White Privilege) koncepciójának megalkotóját, de a zsidó professzor Noel Ignatiev (1940–2019) már az 1960-as években belekezdett fehérellenes munkásságába fehér kommunista társával, Ted Allennel közösen kiadott Fehér vakfolt (1967) című brosúrájával, amiben már az ő tollából kerültek megfogalmazásra a „fehér munkás faji kiváltságosságai”, illetve „a fehér bőr kiváltsága és annak aljas ideológiája” koncepciói. A napjainkban megszokott fehérellenes diszkrimináció fontosságát is előrevetítette a zsidó a négerek vélt megsegítése végett: „a fehér felsőbbrendűség megszűnése, a fehér munkások kiváltságos helyzetének megszűnése kevesebb munkahelyet jelent a fehér munkásoknak, kevesebb szakképzett munkahelyet, rosszabb lakhatást stb.” (Ignatievhez még visszatérünk.)
A zsidó Judith H. Katz „antirasszista képzésekhez” kialakított 1978-as „kézikönyve”, mely a későbbi fehérségtanulmányok (whiteness studies) alapműve, legalább egy évtizeddel McIntosh előtt már szintén beszélt minderről: „Ez a gyakorlat a fehérséggel járó kiváltságok további vizsgálatához segíthet hozzá, valamint ahhoz, hogy a fehérek öntudatlanul miként tartják fenn a rasszizmust.” (Katz, 1978, 145. o.; lásd még: Katz és Ivey, 1977) Katz alapművét napjainkig alkalmazzák a fehér ember patologizálására, mint azt tette 2020-ban Az Afroamerikai Történelem és Kultúra Nemzeti Múzeuma, de megtalálhatjuk az Alberta Polgárjogi Kutatóközpont honlapján is mint alapanyagot. Peggy McIntosh (2019) írásainak gyűjteményében is megtalálható az ajánlott irodalom listájában Katz műve olyan más fehérellenes zsidók mellett, mint Ruth Frankenberg, Paul Kivel, Tim Wise, Melissa Steyn, Paula Rothenberg, George Lipsitz stb. Valójában McIntosh semmi önállót vagy fontosat nem alkotott, csak az úttörőket ismételte, de ugyanezt mondhatjuk el a kritikai fajelmélet (critical race theory; CRT) két másik felkapott és emlegetett figurájáról, az elvileg fehér Robin DiAngelóról és a néger Ibram X. Kendiről, akiknek műveit szintén zsidó alapok helyezik keretek közé. Kendi például – a „fehér kiváltságosság” emlegetése mellett – az Igantiev-féle elv mentén fehérellenes diszkriminációban látja az „egyenlőség” elérését, mert csak így garantálhatók, nem az egyenlő esélyek, hanem az egyenlő eredmények: „A rasszista megkülönböztetés ellen az egyetlen orvosság az antirasszista megkülönböztetés. A múltbeli diszkrimináció egyetlen gyógymódja a jelenbeli diszkrimináció. A jelenlegi diszkrimináció egyetlen gyógymódja a jövőbeni diszkrimináció.” Ez a fehérek ellen már jó ideje folyamatban van a néger országában (Lerner és Nagai, 2001; Carey et al., 2020).
Ami a 2020-ban, a Black Lives Matter tombolásának csúcspontján mesterségesen felkapott és reklámozott DiAngelót illeti, róla Christian Parenti, a John Jay Kollégium professzora így írt: „Mivel Sherover-Marcuse fiatalon halt meg, öröksége nem ismert, pedig ő volt a [manapság „DEI” irányelvként ismert] sokszínűség, a méltányosság és a befogadás témakörében tartott képzések egyik legfontosabb úttörője. Robin DiAngelo, a White Fragility című bestseller szerzője, idézés nélkül, Ricky Sherover-Marcuse vállán áll.” (Parenti, 2021) Az amerikai, de fiatalon izraeli kibucban élő zsidó, valódi nevén Erica Sherover-Marcuse (1938–1988) szintén jelentős szerepet vállalt azon fehérellenes alapelvek kidolgozásában, főleg az 1980-as években, melyekből a fehérségtanulmányok fejlődtek ki. Róla már írtam részletesebben, így mindazt nem kívánom megismételni itt. Jelen célunknak megfelel annyi, hogy a Marcuse nevet férjétől, a Frankfurti Iskola kiemelkedő karakterétől, Herbert Marcuse-tól kapta, akinek szintén fontos hatása volt a modern kori viszonyok kialakulására, amint később azt látjuk majd.
Visszatérve Katzhoz, műveinek bibliográfiájából kiderül, hogy fehérellenes képzésének egyik alapjául a marxista zsidó pszichoanalitikus professzor, Joel Kovel alapműve, a Fehér rasszizmus: egy pszichohistória (Kovel, 1970) szolgál több egyéb nyíltan fehérellenes zsidó mű mellett, mint az „alapvető” és „kiegészítő olvasmányok” között Abraham F. Citron (1969), Jonathan Kozol (1972), Barry N. Schwartz és Robert Disch (1970) írásai. A kritikai fajelmélet egyik alappillérének számító érv, miszerint fehérek ellen nem lehet senki rasszista, mert a rasszizmus definíciója „előítélet + intézményes hatalom”, márpedig a fehérek országában a fehér ember rendelkezik hatalommal – annyira, hogy saját érdekérvényesítését tabusítja valamiért, mintha nem ilyen zsidók fecskendeznék ezt a mérget az ereinkbe – szintén zsidó tőröl fakad, nevezetesen Patricia Bidol-Padva adjunktustól (Bidol, 1970; 1974), aki szintén Katz művének alapjául szolgált. Ezen érv szerint a rasszizmus egy fehér patológia, a fehérellenesség mindössze ezen rasszizmus elleni reakció, tulajdonképpen nemes dolog. A londoni Faji Kapcsolatok Intézetének vezetője egyik könyvében így fogalmaz (a szintén zsidó úttörő Goldint is említve):
A magyarban már egy ideje ismert „szélsőliberális”, esetleg „kultúrmarxista” jelzők megfelelőjeként az úgynevezett „woke” jelenség kapcsán sokféle elméletet lehet hallani, sőt, a hatásvadász konzervatív párbeszédben már szinte minden liberális dolog ezzel az irritáló bélyeggel van ellátva. Hogy igazán liberalizmusról van-e szó, esetleg valamiféle neomarxizmusról, szintén vita tárgya. Fárasztó tud lenni ugyan a folyton a „kerítésen ücsörgő” karakter, aki minden vitában igyekszik középen maradni, és a „tulajdonképpen mindkét oldalnak igaza van” (avagy „mindkét oldal téved”) érvével néz le a két oldal képviselőire, mint aki felettük áll, de ebben az esetben hasonló álláspontot kell felvennem mégis. A „woke” nem liberális és nem marxista, azok hagyományos értelmében, de az elkorcsosult liberalizmus és elkorcsosult marxizmus elemei adják gerincét, s mint ezen írásommal azt részletesen bemutatni szándékozom, ez a „korcsosulás” alapvetően zsidó aktivizmus eredménye volt. Valóban: a „woke” kialakulását és természetét csak annak dominánsan zsidó jellegét ismerve értelmezhetjük megfelelően. Ezt ismerve annak céljai is értelmet nyernek.
Ezen elemzés négy részében reményeim szerint egy átfogó kép felvázolására kerül sor a fenti álláspont alátámasztásául: archív dokumentumok, memorandumok, privát levelezések, beismerések, szakértői elemzések segítségével, illetve az elmúlt évtizedek zsidó akadémiai aktivizmusának átböngészésével. Eljutunk végül Karl Popper, s tanítványa, George Soros, illetve a BlackRock szerepéig is, illetve nagyító alá kerül majd az „anti-woke” kóser, alapvetően fehérellenes felbukkanása is.
Néger szlengből konzervatív gyűjtőnév
A „woke” etimológiailag tulajdonképpen egy néger szleng volt eredetileg, ami a liberális fehérek körében népszerű lett idővel, jelentése, hogy az illető „ráébred” (awake/awoke, avagy woke up to) az igazságra, mely a rasszizmus, ilyen-olyan „fóbia”, kirekesztés, diszkrimináció, „szociális igazságtalanság” stb. Idővel a politikai jobboldal gúnyszóként kezdte el használni ezt, és – a fősodratú jobboldal ritka kulturális győzelmeként – meghonosodott ezáltal a „woke” mint az önmagából kikelt, hisztérikus liberális karikatúrája, kínossá téve az efféle önmeghatározást, s így mára már szinte senki sem jellemzi ekként magát. Ugyanakkor hiába tette kínossá a jobboldal a „woke” jelzőt, nem gondoskodott afelől, hogy pontos tartalommal lássa azt el: konzervatív megmondóemberek sem képesek meghatározni, mit is jelent a szó, mely próbálkozás néha kínos dadogásban mutatkozik meg. Ennek az oka, hogy a „woke”, tehát a fehérellenesség és aberráció, csak úgy értelmezhető, ha annak hierarchiateremtő, forradalmi jellegét figyelembe vesszük (az úgynevezett ’68-asok „ellenkultúrája” mentén ma ez „ellenhierarchia”), márpedig erre a fősodratú kóserkonzervativizmus nem hajlandó. Az ő olvasatukban a „woke” az igazi rasszista (mert faji különbségekről beszél), a „woke” az igazi „homofób” (mert a leszbikus tinilányokat arra ösztökéli, hogy „váljanak fiúkká” a genderelmélet mentén), a „woke” az igazi „fasizmus”, mert az erőszakos transzvesztiták és antifa militánsok a valódi „nácik”.
Mindez természetesen egyrészt valótlan, másrészt pont a „woke” új hierarchiájának a keretrendszerét fogadja el, miszerint a „rasszizmus” (faji valóság őszinte kezelése) rossz, a leszbikusok és homoszexuálisok (illetve azok „házassága”) mára már egy konzervatív valami, mert a „transzgyerekek” az új „woke” dolog, amit még szabad ellenezni, a fasizmus és nemzetiszocializmus pedig egy emberi gonosz non plus ultra, melynek mentén az anarchokommunista antifa is inkább ez, semmint az, ami valójában. A „színvak” fajkeveredés, a „normális” ferde hajlamúak, a legális (és nem illegális) migráció a konzervatív irányelv. A faji egyenlőtlenségekkel való foglalkozás veszélyes, mert a fehérekben kialakíthat egy önképet, aminek a vége a „nácizmus”; a kimosakodott „házas” deviáns elfogadható, a zöld hajú „pánszexuális” csak a gond, mert szerinte a 10 éves nyegle fiú valójában „lány”. Majd ha átoperált „transzcsecsemőket” tapsol meg a „woke” kórus főműsoridős tévéműsorokban, akkor majd a „transztinik” is józannak tűnnek már, ahogy a „transztinik” korában a homoszexuális deviánsok szinte teljesen elfogadottak a nyugati konzervativizmus világában jelenleg – sőt, például a Kanadai Konzervatív Párt már konkrétan itt tart. Így kapitulál a kóserjobb, s tolja maga előtt azt a keretrendszert, az Overton-ablakot egyre inkább „balra”.
 Scott Aitchison és a leszbikus zsidó Melissa Lantsman a Kanadai Konzervatív Párt két képviselőjeként normalizálják a genderideológiát |
 A „nem woke” amerikai Republikánus Párt, melynek CPAC konferenciáján évről évre meghívott vendég a „konzervatív” Lady MAGA nevű fetisiszta aberrált |
Hazákba is begyűrűzött a „woke” jelző az elmúlt pár évben, és a mi konzervatívaink is a fentiek mentén kezelik azt: a Magyar Nemzet egy német elemzőt idéz, aki szerint mindez csupán a kapitalizmus cinikus eszköze (hogy miért a sokakat felháborító, rájuk haragító, néha bojkottot eredményező dolgokkal teszi ezt, és költ erre temérdek pénzt, nem világos), de a szerző nem fogadja el német társa nézőpontját: szerinte mindez csak „hóbort”, amit „a média terjeszt”, s ezért csatlakozik ehhez a vállalati világ. Hogy a hatalommal rendelkezők vagyonokat költenek divatok kialakítására, amihez aztán maguk csatlakoznak, ok nélkül, nem tűnik meggyőző következtetésnek. A Demokratában leközölt sorozat a „woke-izmusról” konzervatív viszonylatban jónak tekinthető, de itt is azzal találkozunk, hogy „Érdekes módon ezen a területen főleg fekete »tudósok« jeleskednek, néhány marxista fehér kollégájuk asszisztálásával”, és ugyan egy körülírható zsidó réteg munkái alapján tartanak máig „woke” tréningeket, szólamaik egyenesen zsidóktól származó jelmondatok (abolishing whiteness – „eltörölni a fehérséget” stb.), dialektikai szerkezete világosan a Frankfurti Iskola beismerten zsidó kritikai elméletéből származik (mint látjuk majd később), mégis a francia aberrált Michel Foucault gyakorolta a „legnagyobb hatást a woke mentalitás kialakulására” a szerző szerint, ami egyben „afrobolsevik” – a zsidóság szerepe fel sem bukkan. Az efféle elemzés megáll félúton és a cipőjét kezdi bámulni, úgy tesz, mintha nem lenne itt semmi látnivaló. Sajnos azonban pont ez a befejezetlenség az, ami miatt a valódi hajtóerő tovább tudja lengetni a faltörő kost. Amiért nem szabad káros zsidó befolyásról beszélni, azért létezik az a káros befolyás: ha egy hatalom olyan erős, hogy tabusítani képes önnön hatalmának kritikáját, az képes másra is.
Kikristályosodó koncepciók
Kóser körökben – ahogy a Demokrata-sorozatban is – előszeretettel emlegetik a fehér feminista Peggy McIntosht mint a „fehér kiváltságosság” (White Privilege) koncepciójának megalkotóját, de a zsidó professzor Noel Ignatiev (1940–2019) már az 1960-as években belekezdett fehérellenes munkásságába fehér kommunista társával, Ted Allennel közösen kiadott Fehér vakfolt (1967) című brosúrájával, amiben már az ő tollából kerültek megfogalmazásra a „fehér munkás faji kiváltságosságai”, illetve „a fehér bőr kiváltsága és annak aljas ideológiája” koncepciói. A napjainkban megszokott fehérellenes diszkrimináció fontosságát is előrevetítette a zsidó a négerek vélt megsegítése végett: „a fehér felsőbbrendűség megszűnése, a fehér munkások kiváltságos helyzetének megszűnése kevesebb munkahelyet jelent a fehér munkásoknak, kevesebb szakképzett munkahelyet, rosszabb lakhatást stb.” (Ignatievhez még visszatérünk.)
A zsidó Judith H. Katz „antirasszista képzésekhez” kialakított 1978-as „kézikönyve”, mely a későbbi fehérségtanulmányok (whiteness studies) alapműve, legalább egy évtizeddel McIntosh előtt már szintén beszélt minderről: „Ez a gyakorlat a fehérséggel járó kiváltságok további vizsgálatához segíthet hozzá, valamint ahhoz, hogy a fehérek öntudatlanul miként tartják fenn a rasszizmust.” (Katz, 1978, 145. o.; lásd még: Katz és Ivey, 1977) Katz alapművét napjainkig alkalmazzák a fehér ember patologizálására, mint azt tette 2020-ban Az Afroamerikai Történelem és Kultúra Nemzeti Múzeuma, de megtalálhatjuk az Alberta Polgárjogi Kutatóközpont honlapján is mint alapanyagot. Peggy McIntosh (2019) írásainak gyűjteményében is megtalálható az ajánlott irodalom listájában Katz műve olyan más fehérellenes zsidók mellett, mint Ruth Frankenberg, Paul Kivel, Tim Wise, Melissa Steyn, Paula Rothenberg, George Lipsitz stb. Valójában McIntosh semmi önállót vagy fontosat nem alkotott, csak az úttörőket ismételte, de ugyanezt mondhatjuk el a kritikai fajelmélet (critical race theory; CRT) két másik felkapott és emlegetett figurájáról, az elvileg fehér Robin DiAngelóról és a néger Ibram X. Kendiről, akiknek műveit szintén zsidó alapok helyezik keretek közé. Kendi például – a „fehér kiváltságosság” emlegetése mellett – az Igantiev-féle elv mentén fehérellenes diszkriminációban látja az „egyenlőség” elérését, mert csak így garantálhatók, nem az egyenlő esélyek, hanem az egyenlő eredmények: „A rasszista megkülönböztetés ellen az egyetlen orvosság az antirasszista megkülönböztetés. A múltbeli diszkrimináció egyetlen gyógymódja a jelenbeli diszkrimináció. A jelenlegi diszkrimináció egyetlen gyógymódja a jövőbeni diszkrimináció.” Ez a fehérek ellen már jó ideje folyamatban van a néger országában (Lerner és Nagai, 2001; Carey et al., 2020).
 Pár fehérellenes zsidó alkotás: Metzl, Wise, Katz, Berger, Lipsitz, Applebaum stb. |
Ami a 2020-ban, a Black Lives Matter tombolásának csúcspontján mesterségesen felkapott és reklámozott DiAngelót illeti, róla Christian Parenti, a John Jay Kollégium professzora így írt: „Mivel Sherover-Marcuse fiatalon halt meg, öröksége nem ismert, pedig ő volt a [manapság „DEI” irányelvként ismert] sokszínűség, a méltányosság és a befogadás témakörében tartott képzések egyik legfontosabb úttörője. Robin DiAngelo, a White Fragility című bestseller szerzője, idézés nélkül, Ricky Sherover-Marcuse vállán áll.” (Parenti, 2021) Az amerikai, de fiatalon izraeli kibucban élő zsidó, valódi nevén Erica Sherover-Marcuse (1938–1988) szintén jelentős szerepet vállalt azon fehérellenes alapelvek kidolgozásában, főleg az 1980-as években, melyekből a fehérségtanulmányok fejlődtek ki. Róla már írtam részletesebben, így mindazt nem kívánom megismételni itt. Jelen célunknak megfelel annyi, hogy a Marcuse nevet férjétől, a Frankfurti Iskola kiemelkedő karakterétől, Herbert Marcuse-tól kapta, akinek szintén fontos hatása volt a modern kori viszonyok kialakulására, amint később azt látjuk majd.
Visszatérve Katzhoz, műveinek bibliográfiájából kiderül, hogy fehérellenes képzésének egyik alapjául a marxista zsidó pszichoanalitikus professzor, Joel Kovel alapműve, a Fehér rasszizmus: egy pszichohistória (Kovel, 1970) szolgál több egyéb nyíltan fehérellenes zsidó mű mellett, mint az „alapvető” és „kiegészítő olvasmányok” között Abraham F. Citron (1969), Jonathan Kozol (1972), Barry N. Schwartz és Robert Disch (1970) írásai. A kritikai fajelmélet egyik alappillérének számító érv, miszerint fehérek ellen nem lehet senki rasszista, mert a rasszizmus definíciója „előítélet + intézményes hatalom”, márpedig a fehérek országában a fehér ember rendelkezik hatalommal – annyira, hogy saját érdekérvényesítését tabusítja valamiért, mintha nem ilyen zsidók fecskendeznék ezt a mérget az ereinkbe – szintén zsidó tőröl fakad, nevezetesen Patricia Bidol-Padva adjunktustól (Bidol, 1970; 1974), aki szintén Katz művének alapjául szolgált. Ezen érv szerint a rasszizmus egy fehér patológia, a fehérellenesség mindössze ezen rasszizmus elleni reakció, tulajdonképpen nemes dolog. A londoni Faji Kapcsolatok Intézetének vezetője egyik könyvében így fogalmaz (a szintén zsidó úttörő Goldint is említve):
Paul Goldin az Integrált Oktatásban írt cikkében megfogalmazott egy „modellt az integrált iskolák tanárainak faji tudatosságra nevelésére”, amely „a kisebbségi pozícióval való azonosulásra késztet (a fajközi konfrontáción keresztül)”. A Developing New Perspectives on Race című könyvben azonban Patricia Bidol michigani iskolaügyi felügyelő egy kognitívabb megközelítést támogatott, hangsúlyozva, hogy „csak fehérek lehetnek rasszisták, mert a fehérek azok, akik az amerikai kulturális normákat és értékeket létrehozó és érvényesítő intézmények felett rendelkeznek” – és a fehérek azok, akik ebből hasznot húznak. Ezért különbséget tett a nyílt (Archie Bunker-féle) rasszizmus és a rejtett (nem szándékos) rasszizmus között – és magát a rasszizmust úgy határozta meg mint „előítélet plusz intézményes hatalom”. Bidol és a detroiti New Perspectives on Race voltak azok, akik úttörő szerepet játszottak a pedagógusok rasszizmus-tudatossági képzésének kidolgozásában. [...] Bidol befolyása Nagy-Britanniában is jelentős, például „A rasszizmustól a pluralizmusig” című diavetítésével, amelyet a Rasszizmus-tudatossági Programegység (RAPU) által szervezett RAT [Rasszizmus-tudatossági képzés] foglalkozásokon használnak.
A RAT hitvallásának elemei már készen álltak, amikor Judy Katz megírta disszertációját: „Szisztematikus gyakorlatok kézikönyve a fehérek átneveléséhez az attitűdök és viselkedésmódok tekintetében” (1976) [...]. Csak a fehér-a-fehérnek technikák ígértek sikert, és Katz ezen az alapon dolgozott ki egy szisztematikus képzési programot, amelyet éppúgy befolyásolt a pszichoterápiában a tanítói szerep felé történő elmozdulás, mint az oktatásban a tanácsadói szerep felé történő elmozdulás. A lényeg végül is nem az attitűdök megváltoztatása volt, hanem a viselkedés megváltoztatása – a világ megváltoztatása.
Azóta (1976) a Katz-féle rasszizmus-tudatossági tréning technikája – egy intenzív, hatlépcsős, negyvennyolc gyakorlatból álló, két hétvégébe zsúfolt, de „sokféle környezethez” adaptálható program – széles körben elterjedt az Egyesült Államokban, „az iskolarendszerekben, tanárokkal, tanácsadókkal és adminisztrátorokkal, a pozitív diszkriminációs programok részeként a vezetőkkel; az egyetemi közösségekben a hallgatókkal, tanszékekkel és adminisztrátorokkal”. (Sivanandan, 2019, 99-103. o.)
A RAT hitvallásának elemei már készen álltak, amikor Judy Katz megírta disszertációját: „Szisztematikus gyakorlatok kézikönyve a fehérek átneveléséhez az attitűdök és viselkedésmódok tekintetében” (1976) [...]. Csak a fehér-a-fehérnek technikák ígértek sikert, és Katz ezen az alapon dolgozott ki egy szisztematikus képzési programot, amelyet éppúgy befolyásolt a pszichoterápiában a tanítói szerep felé történő elmozdulás, mint az oktatásban a tanácsadói szerep felé történő elmozdulás. A lényeg végül is nem az attitűdök megváltoztatása volt, hanem a viselkedés megváltoztatása – a világ megváltoztatása.
Azóta (1976) a Katz-féle rasszizmus-tudatossági tréning technikája – egy intenzív, hatlépcsős, negyvennyolc gyakorlatból álló, két hétvégébe zsúfolt, de „sokféle környezethez” adaptálható program – széles körben elterjedt az Egyesült Államokban, „az iskolarendszerekben, tanárokkal, tanácsadókkal és adminisztrátorokkal, a pozitív diszkriminációs programok részeként a vezetőkkel; az egyetemi közösségekben a hallgatókkal, tanszékekkel és adminisztrátorokkal”. (Sivanandan, 2019, 99-103. o.)
Ez a valójában zsidó-a-fehérnek manipulációs stratégia kerül lefektetésre Katz fenti könyvét megelőző 400 oldalas disszertációjában is, ahol szintén zsidó nevekkel találkozunk, mint az említett Bidol, Citron, Kovel, vagy Daniel Levine, Gertrude J. Selznick, Stephen Steinberg stb. Ebből megtudjuk, hogy „Ez a cikk egy szisztematikus képzési programot ír le, amelynek célja a fehérek hozzáállásának és viselkedésének megváltoztatása a rasszizmus elleni küzdelem érdekében. A rasszizmust a rasszizmus gyökereit és hatásait vizsgáló munkacsoportok és bizottságok fehér problémaként határozták meg. Arra a következtetésre jutottak, hogy a fehér emberek közvetlenül felelősek a rasszizmus kialakulásáért és fennmaradásáért Amerikában.” (Katz, 1975, 329. o.)
 Judith H. Katz |
Hogy miként honosodnak meg efféle narratívák az akadémiai – majd politikai és médiabeli – téren, válasszal szolgál Greenwald és Schuh (1994) kettős tanulmánya, melynek első anyaga több mint 12 ezer akadémiai hivatkozást fésült át, azt találva, hogy zsidó szerzők más zsidók munkáira 41 százalékkal nagyobb valószínűséggel – tehát nem csupán 41 százaléknyira, hanem annyival kiemelkedőbben – hivatkoznak mint másokéra. A második anyaguk 17 ezer hivatkozást vizsgált konkrétan az előítéletességgel kapcsolatos kutatások területéről, itt 40 százalékban határozták meg ezt a zsidó tendenciát. A kutatók szerint, kizárva egyéb magyarázatokat, „a megfigyelt idézési megkülönböztetés implicit (öntudatlanul működő) előítéletes attitűdökről árulkodott.” (Szerintük a szándékosság azért zárható ki, mert ennek a területnek a kutatói liberálisok, így szándékosan nem tennének ilyet – de zsidókról lévén szó, mi azért kételkedjünk ebben nyugodtan.)
Mielőtt kitérnénk rá, miként alakult ki ebből a belterjes zsidó irányvonalból az úgynevezett fehérségtanulmányok fősodratú „tudományága” a felsőoktatásban – ami tulajdonképpen a mai népszerűbb nevén a kritikai fajelmélet –, érdemes áttekinteni, mire is építettek a fentebb is említett zsidók. Ennek megismerésében megkerülhetetlen a freudi pszichoanalitika és a Frankfurti Iskola teoretikai keretrendszere, mely mindennek az alapját képezi.
A koncepciók és módszertanok eredete
A Frankfurti Iskolát illetően az evolúciós pszichológia – munkássága miatt nyugdíjba kényszerített – professzora, Kevin MacDonald A kritika kultúrája 1998-as könyvének vonatkozó fejezete az eddigi legátfogóbb zsidókritikus, de – ahogy legutóbbi írásomban a Boas-féle kulturális antropológia esetében, úgy most a Frankfurti Iskola kapcsán is – itt többnyire saját kutatásaim eredményeire, archív dokumentumokra, és eddig a zsidókritikus irodalom által mellőzött, figyelmen kívül hagyott fősodratú szakirodalom munkáira épül, túl részletes bemutatásukra nem térek ki. (MacDonald könyvének bővített kiadásában ezen írásom egyes elemei helyet kapnak majd eddigi levélváltásainknak köszönhetően.) Jelen elemzés céljának itt most megfelel annyi az 1923-as alapítású, németországi Társadalomkutató Intézet (Institut für Sozialforschung, melynek keretei között a frankfurtiánusokról beszélünk) korai időszakáról, hogy az alapvetően egy zsidó intézmény volt, melyet a zsidókritika elleni fajvédelem motivált.
Mindezt a zsidó szakértő, Jack Jacobs Cambridge Egyetem által kiadott, őket bemutató könyvében részletesen vázolja fel. A zsidó Feliks [Felix] J. Weil (1898–1975) volt az Intézet megalapítója, aki eleve zsidóvédő céllal fogott hozzá mindehhez, amint Jacobs megjegyzi: „Feliks tehát, amikor apjához fordult pénzügyi támogatásért, a tervezett intézetet olyan társadalomtudományos intézményként írta le, amely »mindenekelőtt« az antiszemitizmus tanulmányozásának szentelt volna.” (Jacobs, 2015, 154. o., 7. jegyzet) Jacobs rámutat, hogy zsidók „alkották az intézethez hivatalosan csatlakozók túlnyomó többségét a weimari köztársaságban”, hozzátéve, hogy „voltak nem zsidó származású személyek is, akik különböző módon kapcsolódtak az Intézethez [...] Az ilyen személyek száma azonban meglehetősen alacsony volt. Ráadásul [Paul] Massing például végül úgy érezte, hogy nem zsidó származása olyan tényező, amely megakadályozta, hogy teljes mértékben elfogadja őt az Intézet tagjainak végül is belső köre.” (I. m., 3. o.) Később mindez még inkább így volt: „A zsidó származású férfiak túlsúlya a Társadalomkutató Intézetben 1930 után vált különösen szembetűnővé” (uo.). Jacobs rámutat: „Az Intézet öt főállású tagjának – Horkheimer, Pollock, Lowenthal, Fromm és Grossmann – életrajzának tanulmányozása, akik közvetlenül Horkheimer igazgatói kinevezését követő években ténylegesen Frankfurtban tartózkodtak, azt mutatja, hogy mindegyiküknek sajátosan zsidó életútja volt, és ez az életút segít megmagyarázni, hogyan és miért kerültek kapcsolatba az Intézettel.” (I. m., 7. o.)
 Dr. Felix J. Weil (George Grosz festménye, 1923) |
Egy pszichoanalitikusokról szóló tanulmányban a két szakértő szerző idézi az egyiküket az Intézet sorsa kapcsán:
A két (társadalomkutató és pszichoanalitikus) intézetet hivatalosan bezárták [1933 márciusában]... A helyiségeket a könyvtárral együtt lebontották, a könyveket nyilvánosan elégették. Mi pszichoanalitikusok, öten úgy döntöttünk, hogy elhagyjuk Németországot. Landauer, a két Fromm és Foulkes azonnal távozott. Zsidóként nagyobb veszélynek voltak kitéve, mint én. Én magam egy ideig még maradtam. Megkezdődtek a tárgyalásaim Baselben. Ezek vezettek ahhoz, hogy 1933 közepén elköltöztem. (Plankers és Rothe, 1999, 11. o.)
„A változás jeleként az Intézet épületéről a horogkeresztes zászlót lengették le” – teszik hozzá a szerzők.
 A Társadalomkutató Intézet épülete korai éveiben és a háború után |
Jacobs bemutat egy Leo Löwenthal (1900–1993) által írt 1988-as levelet, melyben így fogalmaz Theodor W. Adorno (1903–1969) kapcsán: „beszélgetésekben, bár félig volt zsidó, mindig zsidóként azonosította magát, és ennek »arisztokratikus« jelentőséget tulajdonított.” (I. m., 109. o.) Adorno származásának nem zsidó olasz felét láthatóan megvetette, amint arra utalt egy szüleinek írt levelében: „Ráadásul a bennem lévő 50% gój valahogy felelősnek érzi magát a zsidóüldözésért, ezért egészen különösen allergiás vagyok mindenre, ami a választott nép ellen szól... (Adorno, 2006, 248. o.) Szintén vall zsidóságáról egy másik levelében: „Teljesen elzsidósodtam, azaz csak az antiszemitizmus jár a fejemben. Nehéz bármi újat találni, mert a zsidók olyan okosak – »a zsidók mindent tudnak«! Tegnap felvettem egy (árja) asszisztenst, remélem, hogy beválik.” (I. m., 132. o.) Adorno világát a zsidókérdés uralta, amint arra rámutatott 1940-ben: „Képtelen vagyok már elválasztani magam a zsidók sorsától. [...] Nem tudok nem gondolni a zsidók sorsára. Gyakran úgy tűnik számomra, mintha az, amit a proletariátussal kapcsolatban megszoktunk, most szörnyű koncentrált erővel áttevődött volna a zsidókra.” (Claussen, 2009, 234., 267. o.)
Miután Adornót eltemették, Max Horkheimer (1895–1973) így reagált levelezőtársának abbéli panaszára, hogy a temetésnek nem volt része a zsidó rítus: „Azt, hogy Adorno azonosult az üldözöttekkel, bizonyítja az a kijelentése, hogy az Auschwitzban történtek után nem szabad többé verset írni. Ha tovább élt volna, és ha a temetésről előzetesen egyeztettünk volna, nem kizárt, hogy a szertartás az Ön levelében említett módon zajlott volna le [zsidó módon].” (I. m., 365. o.) Adorno Thomas Mann (1875–1955) barátjának sokatmondóan reagált, amikor az a németek közé merte őt sorolni: „hiúságom nem tűri, hogy engem a bochék közé sorolj...” (Adorno, Mann és Lonitz, 2006, 54. o.) (A boche a németek sértő megnevezése.) Mann kapcsán érdekességként álljon itt, hogy a talán első „kultúrmarxista” megnevezés annak egyik barátjától származik 1948-ból Adornóék munkássága (és az általa Mann könyvéhez szolgáltatott részletek) kapcsán, amint az szüleinek egy levelében említette, mely barát „dühös [volt] a Faust-regény egyes zenei elemeinek kulturális bolsevizmusa miatt, és így miattam is, szóval minden úgy van, ahogy lennie kell” (Adorno, 2006, 314. o.) Láthatóan inkább büszke a kritikára, minthogy kifogásolná azt.
A zsidó identitásnál maradva, Löwenthal Horkheimer kapcsán ekként szólt: „gondolkodásában mindig nagyon is tudatában volt a zsidó örökségnek.” (Jacobs, 2015, 12. o.) Egy 1943-as beszédében Horkheimer megnyilvánulása a zsidó messianizmus önképéről vall: „zsidó érdekünk, amely arra késztet bennünket, hogy ilyen munkában vegyünk részt, azonos az emberiség jövőjének munkásaként végzett feladatunkkal.” (I. m., 62. o.)
Amikor a nemzetiszocialista hatalom elől ezek a felforgatók Amerikába menekültek, összeköttetéseiknek hála – mint a Rockefeller Alapítvány és főleg az Amerikai Zsidó Bizottság (AJC) – kényelmesen folytatták tovább munkájukat. Árulkodó Adorno egyik megjegyzése szüleinek írt levelében, miszerint egy belterjes zsidó közegben mozogtak Amerikában: „Egyébként nagyon kevés emberrel találkozunk, kivéve néhány zsidó nagymenőt, akik nagyjából megfelelnek annak, amit Németországban oly bájosan »üzleti barátoknak« szoktak nevezni.” (Adorno, 2006, 157. o.) Amikor nem zsidókkal volt dolguk, tesztelték megbízhatóságukat: „A következő pont teljesen bizalmas. Néhány barátunknak lehetősége van arra, hogy közérdekű ügyeket vitasson meg kiváló nem zsidó üzletemberekkel. Megbeszéltük annak lehetőségét, hogy e magánbeszélgetések során öt-hat tesztkérdést tegyünk fel” – írta Adorno Horkheimernek egyik levelében, kérve őt, hogy javasoljon ilyen tesztkérdéseket (Adorno és Horkheimer, 2004, 355-356. o.). Az amerikai professzor Thomas Wheatland így mutatja be ezt a zsidó kapcsolatépítést: „Az intézet tagjai az igazgató példáját követve így olyan prominens amerikai zsidók támogatását keresték, mint Louis Brandeis, a Legfelsőbb Bíróság bírája, valamint olyan tudósokét, mint Paul Oppenheim, akik szoros kapcsolatban álltak az Egyesült Államok befolyásos zsidó személyiségeivel. [...] Időközben az Intézet türelmetlenül keresett más szövetségeseket a magánszférából – főleg az amerikai pszichoanalitikus intézményrendszerből.” (Wheatland, 2009, 223. o.) Szintén megtudjuk tőle, hogy a nyíltan zsidó és befolyásos Commentary magazinnal együttműködve az jelentős megjelenési felületet biztosított az Intézet számára (i. m., 156. o.), mely magazinban Horkheimer szerint „a zsidó nézőpont elvként jelentkezik” és „a zsidó eszme még mindig nagyon is életképes lehet” azon keresztül (i. m., 154. o.).
A zsidó identitásnál maradva, Löwenthal Horkheimer kapcsán ekként szólt: „gondolkodásában mindig nagyon is tudatában volt a zsidó örökségnek.” (Jacobs, 2015, 12. o.) Egy 1943-as beszédében Horkheimer megnyilvánulása a zsidó messianizmus önképéről vall: „zsidó érdekünk, amely arra késztet bennünket, hogy ilyen munkában vegyünk részt, azonos az emberiség jövőjének munkásaként végzett feladatunkkal.” (I. m., 62. o.)
Amikor a nemzetiszocialista hatalom elől ezek a felforgatók Amerikába menekültek, összeköttetéseiknek hála – mint a Rockefeller Alapítvány és főleg az Amerikai Zsidó Bizottság (AJC) – kényelmesen folytatták tovább munkájukat. Árulkodó Adorno egyik megjegyzése szüleinek írt levelében, miszerint egy belterjes zsidó közegben mozogtak Amerikában: „Egyébként nagyon kevés emberrel találkozunk, kivéve néhány zsidó nagymenőt, akik nagyjából megfelelnek annak, amit Németországban oly bájosan »üzleti barátoknak« szoktak nevezni.” (Adorno, 2006, 157. o.) Amikor nem zsidókkal volt dolguk, tesztelték megbízhatóságukat: „A következő pont teljesen bizalmas. Néhány barátunknak lehetősége van arra, hogy közérdekű ügyeket vitasson meg kiváló nem zsidó üzletemberekkel. Megbeszéltük annak lehetőségét, hogy e magánbeszélgetések során öt-hat tesztkérdést tegyünk fel” – írta Adorno Horkheimernek egyik levelében, kérve őt, hogy javasoljon ilyen tesztkérdéseket (Adorno és Horkheimer, 2004, 355-356. o.). Az amerikai professzor Thomas Wheatland így mutatja be ezt a zsidó kapcsolatépítést: „Az intézet tagjai az igazgató példáját követve így olyan prominens amerikai zsidók támogatását keresték, mint Louis Brandeis, a Legfelsőbb Bíróság bírája, valamint olyan tudósokét, mint Paul Oppenheim, akik szoros kapcsolatban álltak az Egyesült Államok befolyásos zsidó személyiségeivel. [...] Időközben az Intézet türelmetlenül keresett más szövetségeseket a magánszférából – főleg az amerikai pszichoanalitikus intézményrendszerből.” (Wheatland, 2009, 223. o.) Szintén megtudjuk tőle, hogy a nyíltan zsidó és befolyásos Commentary magazinnal együttműködve az jelentős megjelenési felületet biztosított az Intézet számára (i. m., 156. o.), mely magazinban Horkheimer szerint „a zsidó nézőpont elvként jelentkezik” és „a zsidó eszme még mindig nagyon is életképes lehet” azon keresztül (i. m., 154. o.).
 Max Horkheimer 1930-ban |
Amikor aztán az antiszemitizmus nagyszabású elemzését tűzték ki célul, az AJC-vel közösen úgy döntöttek, hogy inkább a nem zsidó társadalom monumentális kritikájára helyezik a hangsúlyt, s ebből lett az AJC által finanszírozott, és a frankfurtiánusok, főleg Horkheimer és Adorno által kidolgozott és rendszerezett Tanulmányok az előítéletességről (Studies in Prejudice) sorozat, melynek hatását máig nyögjük, jelenleg a „woke” formájában. (Az AJC mellett egyéb befolyásos zsidók is pénzelték őket, lásd: i. m., 345-346. o.; ahogy más szervezetekkel is együttműködtek, mint a Zsidó Fórum és Jiddis Kutatóintézet: 318-321. o.)
A zsidó identitás és célok leplezését Franz Boas antropológiai manipulációi kapcsán is láthattuk, de amint bemutattam, ott is zsidó aktivizmussal volt dolgunk, bár jellemzően szándékosan titkolva azt, amint levelezéséből világosan kiderül – elvégre a Katz-féle „fehér-a-fehérnek” stratégia hasznosabb, hiszen az ember alapvetően jobban hallgat arra, aki saját csoportjába tartozik, míg ha nyíltan zsidó célokról van szó, a nem zsidó társadalom kevésbé lesz megszólítható. Ez a stratégia jellemezte az AJC zsidóvédelmi irányelveit is (akik, mellesleg, Boas mögött is ott álltak), de ehhez is évtizedekkel később közzétett archivált dokumentumokhoz kell fordulnunk, magukban a sorozat könyveiben nyíltan kifejtve nem találjuk meg mindezt. Valóban, a frankfurti Johann Wolfgang Goethe Egyetem professzora is rámutatott már erre:
Az a feltételezés, hogy ehhez mindenekelőtt nem szabad zsidóként láthatóvá válniuk, összhangban van azzal a közismert ténnyel, hogy Horkheimer nem akarta, hogy a Társadalomkutató Intézet Amerikában „zsidó” intézetként legyen felismerhető. Számos későbbi nyilatkozat – különösen Leo Löwenthal kései önéletrajzi reflexióiban – szintén alátámasztja azt a feltételezést, hogy az intézet tagjainak a zsidósághoz való viszonyát nagymértékben a láthatatlanság logikája jellemezte. (von Wussow, 2014, 206. o.)
Az egyetem archívumában számos kiadatlan levelet és írást találhatunk ezektől a figuráktól. Az Adorno által írt és kiadatlan jegyzet, melyet a Tekintélyelvű személyiség mellékleteként még 1948-ban vetett papírra, is egyike ezeknek. Ebben a szerző kifejti, hogy az irigység és egyebek ugyan részei a zsidóellenességnek, de az alapvető kiváltó ok valójában a hagyományos társadalmi berendezkedés:
Hipotézisünk az antiszemitizmus okairól a következő: Társadalmunk teljes struktúrájából fakad, vagy, hogy átfogóbban fogalmazzak, minden alapvetően kényszerítő [coercive] társadalomból. Ez a totalitás számos aspektusban nyilvánul meg, amelyek mind benne foglaltatnak, és csak annak a gondolkodásmódnak tűnnek fel partikuláris „okokként”, amely naivan a természettudományok mintáját követve elfelejti, hogy minden társadalmi tény annak a rendszernek a lenyomatát viseli magán, amelyben megjelenik, és amelyet soha nem lehet kielégítően megmagyarázni a különböző okok atomisztikus felsorolásával. (GUFM, 1948, 11. o.)
Mindezt a kulturális berendezkedés átformálásával lehet elérni:
...úgy gondoljuk, hogy indokolt saját tanulmányunknak teljesen más hangsúlyt adni: a „kulturális antropológiát”. Feltételezésünk szerint a kortárs antiszemitizmus ellen megfelelően lehet küzdeni akár politikailag, akár hosszú távú oktatási intézkedésekkel... [...] Pragmatikusan szemlélve, megállapításainkat elsősorban egy olyan hosszú távú oktatási program szempontjából kell értékelni, amely igyekszik befolyásolni azokat a széleskörű és alapvető antropológiai feltételeket, amelyek kedveznek a fasizmus felemelkedésének ebben az országban. (I. m., 10. o.)
Munkásságuk ismeretében természetesen a „kényszerítő társadalom” alatt a hagyományos normák és erkölcsi-szociális keretek mentén berendezkedett – kutatásaik célpontját, a tradicionális európai – társadalmat kell érteni, amint az világossá válik a folytatásban. Értelemszerűen, az antiszemitizmus kiiktatásának kulcsa így tehát ezen hagyományos társadalommodell felbomlasztása, avagy „felszabadítása” – mondják gyakran, ami az ezen „kényszerek” alóli szabadulást jelenti. Elvégre Adorno szerint „nem lehet kétséges az antiszemitizmus érzelmi alapja: destruktivitássá formálódott elfojtott libidó” (i. m., 23. o.). Egy egységétől megfosztott, hedonista, degenerált társadalom nem lesz se képes, se hajlandó a zsidó befolyással foglalkozni, és arra megfelelő választ adni, ami hatalmukat veszélyeztetné. Ennek sikerességét láthatjuk ma is a „woke” korában, amikor azon kell vitatkoznunk inkább, hogy hány neme is van az embernek, és hogy van-e egyáltalán olyan, hogy „nő”, vagy „férfi”.
(A folytatásban elmerülünk eddig ismeretlen vagy figyelmen kívül hagyott archív dokumentumokban és levelekben, megismerve magát azt az általuk is annak nevezett „stratégiát”, amivel a fentieket el kívánták érni. Szintén megismerjük zsidósoviniszta nézeteiket, illetve azt, milyen megvetéssel tekintettek a nem zsidókra ezen stratégia kidolgozói.)
Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info
Hivatkozott irodalom:
• Adorno, T. W. (2006). Letters to his Parents 1939-1951, ed. Christoph Gödde and Henri Lonitz, trans. Wieland Hoban (Cambridge: Polity, 2006)
• Adorno, Theodor W., Horkheimer, Max (2004): Briefe und Briefwechsel. Band 4: Theodor W. Adorno/Max Horkheimer. Briefwechsel 1927–1969. Band 4.II: 1938–1944. Suhrkamp Verlag AG, 2004. ISBN: 3518584235; 9783518584231
• Adorno, Theodor W., Walter Benjamin, Henri Lonitz (2003). The complete correspondence, 1928-1940. Polity Press, 2003. ISBN: 9780745632148; 0745632149
• Allen, Ted, and Noel Ignatiev. "The White Blind Spot." Retrieved from (1967).
• Citron, A. The Rightness of Whiteness: World of the White Child in a Segregated Society (pamphlet). Detroit: Ohio Regional Educational Lab, 1969.
• Claussen, Detlev. Theodor W. Adorno: One Last Genius. Harvard University Press, 2009.
• Greenwald, A.G. and Schuh, E.S. (1994), An ethnic bias in scientific citations. Eur. J. Soc. Psychol., 24: 623-639.
• GUFM (1948). Goethe-Universität Frankfurt am Main. Digitale Sammlungen Universitätsbibliothek. Remarks on "The Authoritarian Personality" by Adorno, Frenkel-Brunswik, Levinson, Sanford (1948). Na 1 Nachlass Max Horkheimer, 506 - Korrespondenzen mit Theodor W. Adorno (und Umgebung), Band 7 (p. VI.1D, 1-229)
• Jacobs, Jack. The Frankfurt School, Jewish Lives, and Antisemitism. Cambridge University Press, 2015.
• John M. Carey, Kevin R. Carman, Katherine P. Clayton, Yusaku Horiuchi, Mala Htun & Brittany Ortiz (2020) Who wants to hire a more diverse faculty? A conjoint analysis of faculty and student preferences for gender and racial/ethnic diversity, Politics, Groups, and Identities, 8:3, 535-553, DOI: 10.1080/21565503.2018.1491866
• Katz, J. H. (1978). White awareness handbook for anti-racism training. Norman, OK: University of Oklahoma Press.
• Katz, Judy H., "A systematic handbook of exercises for the re-education of white people with respect to racist attitudes and behaviors." (1975). Doctoral Dissertations 1896 - February 2014. 3059. https://scholarworks.umass.
• Katz, Judy H., and Allen Ivey. "White awareness: The frontier of racism awareness training." Personnel & Guidance Journal (1977).
• Kovel, J. White Racism: A Psychohistory. New York: Random House, 1970.
• Kozol, J. "Where Have All the Flowers Gone? Racism in the Counter-Culture" Ramparts, 1972.
• Lerner, Robert, and Althea K. Nagai. Racial and ethnic preferences and consequences at the University of Maryland School of Medicine. Center for Equal Opportunity, 2001.
• MacDonald, Kevin B. The Culture of Critique: An Evolutionary Analysis of Jewish Involvement in Twentieth-Century Intellectual and Political Movements. 2nd Edition, 2002. ISBN: 0-7596-7221-0.
• McIntosh, Peggy. On Privilege, Fraudulence, and Teaching As Learning: Selected Essays 1981–2019. Routledge, 2019.
• P. Bidol and R.C. Weber, Developing new perspectives on race: an innovative multimedia social studies curriculum in race relations for secondary level (Detroit, 1970)
• P. Bidol, ‘A rap on race – a mini lecture on racism awareness’, Interracial Books for Children, vol. 3, no. 6 (1974)
• Parenti, Christian. "The first privilege walk." Nonsite.org 18 (2021). November 18, 2021.
• Plankers, Tomas, and Hans-Joachim Rothe. "‘You Know that Our Old Institute was Entirely Destroyed…’* On the History of the Frankfurt Psychoanalytical Institute (Fpi) 1929–1933." Psychoanalysis and History 1.1 (1999): 103-114.
• Schwartz, B., and R. Disch, eds. White Racism: Its History, Pathology, and Practice. New York: Dell, 1970.
• Sivanandan, Ambalavaner. Communities of resistance: Writings on black struggles for socialism. Verso Books, 2019.
• von Wussow, Philipp. "Horkheimer und Adorno über „jüdische Psychologie “. Ein vergessenes Theorieprogramm der 1940er Jahre." Naharaim 8.2 (2014): 172-209.
• Wheatland, Thomas. The Frankfurt school in exile. U of Minnesota Press, 2009.
• Sivanandan, Ambalavaner. Communities of resistance: Writings on black struggles for socialism. Verso Books, 2019.
• von Wussow, Philipp. "Horkheimer und Adorno über „jüdische Psychologie “. Ein vergessenes Theorieprogramm der 1940er Jahre." Naharaim 8.2 (2014): 172-209.
• Wheatland, Thomas. The Frankfurt school in exile. U of Minnesota Press, 2009.
