Négy éve írtam a New York Timesban arról a döntésemről, hogy nőként akarok élni, azt írva, hogy szeretnék „aszerint a nőként autentikusan élni, aki mindig is voltam”, és hogy „tulajdonképpen becseréltem a fehér férfi kiváltságosságomat arra, hogy Amerika egyik leginkább megvetett kisebbségének része legyek”.

Három éve úgy döntöttem, hogy se férfi, se nő nem vagyok, hanem „nem bináris” – és címlapokra kerültem, miután egy oregoni bíró egyetértett azzal, hogy egy harmadik nemként azonosítsam magam, se nem nőként, se nem férfiként.

Most már inkább azon férfiként szeretnék élni, aki vagyok.

Az egyike vagyok a szerencséseknek. Annak ellenére, hogy az orvosi transzgenderizmusban vettem részt hat évig, a testem még egyben van. A legtöbben, akik elhagyják a transznemű önazonosságukat a nemi átalakulás után, nem mondhatják el ugyanezt.

De ennek ellenére nem menekültem meg sértetlenül. Szellemileg örökre nyomot hagyott rajtam mindez, és sok egészségügyi problémám is eredt a nagy orvosi kísérletből.

Így kezdődött minden.

Miután egy súlyos mentálhigiénés krízis alatt meggyőztem magam afelől, hogy nő voltam, meglátogattam egy engedéllyel rendelkező ápolónőt 2013 elején, és vényre kapható hormonokat kértem. „Ha nem kapom ezt meg, az utcán fogom beszerezni” – fenyegettem.

Bár még soha nem látott korábban, az ápolónő még aznap felírt nekem 2 mg szájon át vehető ösztrogént és 200 mg spironolaktont.

A gyakorló ápolónő figyelmen kívül hagyta, hogy krónikus poszttraumás stresszben szenvedtem majdnem 18 évnyi katonasági szolgálat után. Minden orvosom egyetért ebben. Mások szerint bipoláris és talán borderline személyiségzavarom is van.

Meg kellett volna állítaniuk, de a fék nélküli transzgender aktivizmus a gyakorló ápolónőt túlságosan is megijesztette ahhoz, hogy nemet mondjon nekem.

A világhálós Veteránügyi Tanszék orvosi irataiból tanultam meg, hogy miként lehet valaki nő.

Miután elkezdtem szedni a nemátalakító hormonokat, terápiába kezdtem a pittsburghi nemi klinikán, hogy alávethessem magamat azon nemátalakító műtéteknek, amelyeket terveztem.

Mindössze annyit kellett tennem, hogy a hormonjaimat megváltoztassam, és a péniszemből hüvelyt csináltassak, így olyan lennék, mint egy nő - ez az a fantázia, amit a transznemű közösség beadott nekem. Ez az a hazugság, amit bevettem és elhittem.

Csak egy terapeuta próbált visszatartani attól, hogy ebbe a füstölgő nyúllyukba másszak. Amikor megpróbálta, nem csak hogy megváltam tőle, de még egy formális panaszt is megfogalmaztam ellene. „Ő egy visszatartó erő” – mondta a transznemű közösség.

A „konverzációs terápiára” aggatott szakmai stigma lehetetlenné tette a terapeutának, hogy a nemátalakítást illető motivációimat kérdőre vonja.

A Mentális Betegségek Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyvének ötödik kiadása azt mondja, hogy a nemi diszfória egyik eleme annak a hite, hogy az ellenkező nem sztereotip érzéseivel rendelkezik az illető. Én is így éreztem magam kapcsán, de egy terapeuta se beszélte ezt meg velem.

Két hét sem telt el, és már találtam is egy másik terapeutát. Az új gyorsan jóváhagyta a női önazonosságomat. Visszatértem a vaginoplasztikához vezető útra.

A transznemű személyeket figyelmeztető bőséges irodalom érhető el a világhálón arról, hogy a nemi átalakulásuk nem valódi. De az engedéllyel praktizáló orvosok tulajdonképpen írnak neked egy levelet arról, hogy rossz testbe születtél, és egy kormányszerv vagy bíróság jóváhagyja ezt a tévhitet, te pedig zavarodottá és sérültté válsz. Velem mindenképpen így történt.

Traumám története az első Öböl-háború egyik hadszínterén való átutazásra hasonlít.

Gyerekként szexuálisan bántalmazott egy férfi rokon. A szüleim durván vertek. Ezen a ponton már olyan sok erőszakot láttam, és olyan sok halálközeli élményem volt, hogy nem is értem, miként vagyok még életben. Ahogy azt sem értem, miként dolgozhatnám fel mentálisan mindazt, amit láttam és átéltem.

Dr. Ray Blanchard népszerűtlen teóriája megmagyarázza, miért vonzódhat valaki olyan, mint én, a transzneműséghez. Szerinte két fajtája van a transznemű nőnek: homoszexuálisok, akik férfiakhoz vonzódnak, és férfiak, akik egy női önkép iránt vonzódnak.

Nehéz beismerni, de én a második csoportba tartozom. Nekünk autogynefíliánk van.

Miután a hadseregben éveken át pornográfiát fogyasztottam, és egy olyan nőnek voltam a férje, aki ellenállt azon követeléseimnek, hogy ideális nő legyen, én váltam azzá a nővé. Legalábbis a fejemben.

Míg az autogynefília (a saját magunk nőként látásától való izgalom) volt a nővé válásom motivációja, a nemi sztereotípiák voltak az eszközei annak, hogy mindezt magamévá tegyem. Úgy hittem, hosszú parókát, női ruhákat, magas sarkú cipőket és sminket viselve nő leszek.

A feministák nem értettek egyet. Elutasítottak amiatt, hogy nemi sztereotípiákat képviseltem. De a transznemű közösség új tagjaként őket is kiütöttem. Azok a nők, akik férfivá válnak, nem vívják meg a transznemű közösség háborúit. A női ruhát viselő férfiaknak kell ezzel megküzdeniük.

A legjobb dolog, ami történhetett volna, ha valaki elrendel egy intenzív terápiát. Az megvédhetett volna attól a hajlamomtól, hogy nőként öltözzek, ahogy a rizikós szexuális cselekedeteimtől is, amelyekből volt bőven.

Ehelyett az orvosi közösség kuruzslói elrejtettek a női mosdókban emberek feleségeivel és lányaival. „Nemi identitásod női” – mondták ezek az állítólagos szakemberek.

Az orvosi közösség annyira fél a transzközösségtől, hogy senkinek se merik Blanchard diagnózisát adni. A transznemű férfiak győzedelmeskednek az orvostudományban, és már megnyerték a nyelvezetért folyó harcot.

Gondoljunk csak arra a szóra, hogy „transzvesztita”. Elérték, hogy ezt a szót alpárivá tegyék, pedig ez mindössze annyit jelent, hogy egy férfi, aki nőnek öltözik. Az embereknek már nem megengedett, hogy elmondják az igazat az olyan emberek kapcsán, mint amilyen én is vagyok. Már mindenkinek transzneműnek kell minket hívnia.

A Veteránügyekben található irataimban a diagnózisom kódja transzvesztita rendellenesség (302.3) kellene legyen. Ehelyett Judith Butler és Anne Fausto-Sterling (mindketten zsidó ideológusok – a ford. megj.) regényes teóriáival fedték el Blanchard, J. Michal Bailey és Alice Dreger igazságait.

Beismerem, hogy az autogynefília motivált mindebben. Blanchardnak igaza volt.

Trauma, gyermekkori szexuális bántalmazásból eredő hiperszexualitás és autogynefília mind jelek kellenének hogy legyenek azok számára, akik az orvostudományon vagy a pszichológián, pszichiátrián és pszichológiai gyógyászaton belül mozognak – de senki sem próbált megállítani abban, hogy megváltoztassam a nememet, kivéve egy pittsburghi terapeutát. Csak abban segítettek folyton, hogy bántsam magamat.

Három évvel a férfiból nővé történő nemi átalakulásom megkezdésétől, egyik nap mélyen belenéztem a tükörbe. Amikor ezt megtettem, a feminitás és nőiség látszata összeomlott.

Annak ellenére, hogy mindenféle bevehető és injekcióként beadható hormon- és antiandrogén-kivonatot megkaptam a Veteránügyek arzenáljából, nem néztem ki nőként egyáltalán. Az utca emberei egyetértettek. Éles tekinteteik rámutattak a nőként való létem téves voltára. A biológiai nem megváltoztathatatlan.

Három évig tartott, mire ez tudatosult bennem.

Amikor annak a fantáziája, hogy nő vagyok, véget ért bennem, megkértem két orvosomat, hogy segítsenek nem binárisnak lenni nő helyett, hogy ezzel mentsenek ki mindebből. Mindketten készségesen egyetértettek.

Miután telepumpáltak hormonokkal – napi 20 fogamzásgátló tabletta megfelelőjével – mindketten írtak egy nemi átalakító levelet. A két orvos nem csak engem mentett ki mindebből. Magukat is védték a haszontalan nemi átalakulásomtól. Az egyik a Veteránügyeknél dolgozott, a másik az Oregoni Egészség és Tudomány Egyetemen.

Hogy megmeneküljek attól a tévhittől, hogy nő vagyok, olyat tettem, amire nem volt még példa Amerika történetében. 2016-ban meggyőztem egy oregoni bírót, hogy nyilvánítsa nememet nem binárissá – se nem férfi, se nem nő.

Pszichotikus elmémben visszaállítottam a mitikus harmadik nemet Észak-Amerikában. És én lettem az első jogilag is elismerten nem bináris személy az országban.

Ez az úttörő bírósági döntés azonnal híressé tett az LMBT közösségben. Ezt követően tíz napon át nem hagyott a média aludni sem. A riporterek a Facebook-oldalamon lógtak, újságírók minden szavamon csüngtek, és a portlandi televízióállomás az Egyesült Királyság otthonaiba sugárzott engem és a feleségemet.

A nővé válásom a New York Timesba vitt. Egy bíró meggyőzése arról, hogy nemem nem bináris, pedig a fotóimat és történetemet mindenféle kiadványokba vitték el a világ körül.

Akkor, mielőtt a bíró tintája megszáradt volna az oregoni nemátalakító rendeleten, egy washingtoni LMBT legális segélyszervezet vette fel velem a kapcsolatot. „Szeretnénk segíteni a születési anyakönyvi kivonat kapcsán” – ajánlották.

Hónapokon belül egy újabb történelmi győzelmet arattam, a hivatalos szerv ugyanis kiadott nekem egy teljesen új anyakönyvi kivonatot Washingtonból, ahol születtem. Egy helyi szervezet, a Whitman-Walker Health elérte, hogy az anyakönyvi kivonaton a nemem jelzését „ismeretlen”-ként tüntessék fel. Ez volt az első alkalom Washington történetében, hogy egy anyakönyvi kivonaton bármi más szerepeljen, mint férfi vagy nő.

Egy másik transznemű jogi szervezet is rávetette magát a Jamie Shupe-hullámra. A Lambda Legal (akkori vezetője a zsidó Rachel Tiven volt – a ford. megj.) a nem bináris bírósági határozatomat használta fel arra, hogy a coloradói szövetségi bíróságot meggyőzze afelől, hogy az Állami Minisztériumtól elrendelje olyan útlevél kiadását, amelyben egy X található (nem binárist jelentve) egy Dana Zzyym nevű másik felperes számára.

Egy jellemző dologgá vált az, hogy LMBT szervezetek segítettek tönkretenni az életemet. A korábbi nővé válásom alatt a New York-i Transznemű Jogvédő és Oktató Alap (fejei Jillian Weiss és Michael Silverman, mindketten zsidók – a ford. megj.) segített a nevem hivatalos megváltoztatásában. Nem szerettem, hogy annak a bácsikámnak a nevét viselem, aki molesztált. Ahelyett, hogy terápiához segítettek volna, új nevet adtak.

A pennsylvaniai bíró sem kérdőjelezte meg a névváltoztatást. Egy transznemű személyt akarván segíteni, nem csak a nevemet változtatta meg, de kérésemre lepecsételte a bírósági rendeletet is, mely megengedte nekem, hogy elhagyjak egy csomó adósságot, amit felhalmoztam egy elhibázott otthon vásárlása és a nőként való élés alatt. Ahelyett, hogy egybevonták volna az irataimat, a háromból kettő hiteliroda egy teljesen új hitelkeretet adott.

Akkor hagytak fel az LMBT szervezetek a megsegítésemmel, amikor felszólaltam a nemileg zavarodott gyermekek és transznemű hadseregbeliek sterilizálása és megcsonkítása ellen 2017-ben. A média zöme velük tartott ebben.

Egy nap alatt a liberális média kedvencéből egy konzervatív rém lettem.

Mindkét csoport hamar felismerte, hogy a transznemű közösségnek egy szökevénye vagyok. A megoldási módszerük az volt, hogy teljesen figyelmen kívül hagytak engem és azt, ami a történetemből lett. Azt is figyelmen kívül hagyták, hogy én voltam az mögött, hogy a nem bináris opció már 11 államban érvényes.

Az igazság az, hogy a nemi átalakulásom nem binárissá egy orvosi és tudományos csalás volt. Elég csak arra gondolni, hogy amikor a történelmi bírósági folyamatok zajlottak, az ügyvédem arról értesített, hogy a bírónak van egy transznemű gyermeke.

Természetesen a rövid bírósági tárgyalásom reggelén a bíró nem tett fel nekem egyetlen kérdést sem. Nem is kért a bíróság ezen hivatalnoka semmiféle bizonyítékot arra vonatkozóan, hogy valamiféle varázslatosnak születtem volna. Percek alatt aláírta a bíró a rendeletet.

Nincs semmilyen nemi fejlődésbeli rendellenességem. Minden szexuális zavarom a fejemben létezett. Kezelniük kellett volna. Ehelyett, minden alkalommal, orvosok, bírók és segélyszervezetek a tévhitemet erősítették.

Az a mészárlás, amit a bírósági győzelem eredményezett, annyira precedensalkotó, amennyire a döntés maga. A bíró döntése ahhoz vezetett, hogy adófizetők dollármillióit költötték az X opciókra a jogosítványokban eddig 11 állanban. Már lehetsz férfi, nő vagy nem bináris mindegyikben.

Véleményem szerint a bírónak ebben az esetben elfogultság miatt vissza kellet volna lépnie. Ha ezt tette volna, megkímélt volna attól, ami még csak most áll előttem. Megkímélt volna annak a nagy titoknak a súlyától is, ami a győzelmem mögött áll.

Ma már úgy gondolom, hogy nem csak az én transznemű identitásomat akarta jóváhagyni. Saját gyermeke transznemű identitásának érdekében is cselekedett.

Egy észszerű elöljáró udvariasan nemet mondott volna, és nem írta volna alá ezt a rendkívüli jogi kérelmet. „A nem csak egy koncepció. A biológiai nem határoz meg mindannyiunkat” – mondhatta volna az illető.

2019 januárjában, immár képtelen lévén ezt a csalást fenntartani, visszavettem a születési férfi nememet. A hazugság súlya a lelkiismeretemen nagyobb volt, mint annak a hírnévnek az értéke, amit abból szereztem, hogy ennek a bonyodalmas csalásnak a része voltam.

Még két hamis nemi identitás sem volt képes elfedni a biológiai valóság igazságát. Nincs harmadik nem. Mint én is, az interszexuális emberek vagy férfiak, vagy nők. Állapotuk a szexuális fejlődés rendellenességeinek az eredménye, és ezért segítséget és megértést igényelnek.

Eljátszottam a saját szerepemet ennek a nagy illúziónak az előretörésében. Nem én vagyok az áldozat. A feleségem, a lányom és az amerikai adófizetők azok – ők az igazi áldozatok.

(Fordítás: Kuruc.info, forrás: The Daily Signal)