Már túl is vagyok a szerelmemmel folytatott első telefonbeszélgetésen, és az első olyan levél is megérkezett már, amely ellenőrzésre várva nem kényszer-pihent hetekig az ügyész íróasztalán. Jó végre némi kedvező fordulatról beszámolni, reménykedjünk, hogy ez egy eseménysor kezdete.

Emlékszem, az elfogatásom után több hónappal kézhez kapott első levélből értesültem az örömhírről, hogy a tavaly férjhez ment nagyobbik lánytestvérem babát vár. Leírhatatlan boldogság töltött el, lám, mégiscsak lesz székely utánpótlás, nem csak a román és a cigány sokasodik Erdélyben.
A testvér iránti természetes elfogultságot félretéve is azt gondolom, hogy eddigi élete során Ilonka példaértékűen élt, kifogástalanul állt helyt. A szülői felügyelettől távol, a nagy múltú nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban is szorgalmasan tanult, az ösztöndíj kiérdemlésével csökkentette a szüleire nehezedő anyagi terheket, nem kezdett el dohányozni, nem volt gond a magaviseletével, mindenki büszke lehetett rá, sohase hozott szégyent senkire.

A középiskola évei után egy igazán nemes hivatást választott, és emberfeletti erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy kellő tudást és jogosultságot szerezzen a legelesettebbek, a beteg emberek megsegítéséhez. Többször is elképedve szembesültem azzal, hogy mennyi mindent kell megtanulnia a hatéves képzés ideje alatt, állítom, az én mérnöki oklevelemhez lényegesen kevesebb tudás elsajátítása szükségeltetett. Sok egykori évfolyamtársával ellentétben, akik képtelenek voltak megbirkózni az orvosképzés kihívásaival, s az egyetem félbehagyására kényszerültek, ő helytállt, és idén szeptemberben sikeres államvizsgát tett.

Azt gondolom, azzal, hogy orvosi oklevelet szerzett, idejében, 24 évesen férjhez ment egy rendes, vele egykorú, szintén orvos férfihez, és ez év Karácsonyára, 25 évesen anya lesz, Ilonka megtett mindent, ami tőle tellett. Most a társadalmon, az államon lenne a sor, hogy munkalehetőséget, és a munkáért tisztességes fizetést, ezáltal kiszámítható, biztos megélhetést biztosítson számukra. Igen ám, csakhogy a testvérem családjával ellentétben, az államot irányító gazember politikusok korántsem álltak helyt, tőlük csak annyi tellett, hogy a hatéves egyetemi képzés alatt, különösen nagy erőfeszítések árán megszerzett tudásukért cserébe egy nyolc osztályt, vagy még annyit se végzett napszámosnak járó bért ajánljanak.
A testvérem eddigi élete során hozott döntéseit mindenféle különösebb mérlegelés nélkül helyeselhettem, azok szerintem is egyértelműen jó irányba tartó útválasztások voltak. A legutóbbi levélből megismert döntésük viszont, hogy februárban Németországba költöznek, mivel a férjének egy olyan ötéves szerződést ajánlottak, amely az otthoni lehetőségekkel összevetve visszautasíthatatlannak tűnt, nagyon megdöbbentett. Azóta is mérgezett egerek módjára ide-oda cikáznak gondolataimban az érvek és ellenérvek.

Elvi álláspontom a szülőföld elhagyása tekintetében évek óta világos, egyértelműen kivándorlás ellenes. Ez alapján arra kéne biztassam őket, hogy hagyják veszni a jónak ígérkező munkakörülményeket, a tisztességesnek mondható, elfogadható életszínvonalat biztosító fizetést, s maradjanak Székelyföldön, hogy a gyerekeik székelyek társaságában cseperedhessenek, s hogy maguk is az övéik között, rokonaik és ismerőseik körében élhessenek, jelenlétükkel is sajátjuknak tartva meg az ősi magyar földet. Az a baj, hogy rövid és hosszú távú érdekeik, valamint egyéni érdekük és a nemzeti közösségük érdeke nincs összhangban, az egyes szempontok figyelembevétele más-más döntést igényelne. A nemzethez, a szülőföldhöz való hűség az első néhány évben napi megélhetési gondokat eredményezne. Élni az idegenbe település lehetőségével azt jelenti, hogy változatosan, a kívánalmaiknak megfelelően étkezhetnek, nem kell takarékoskodniuk az elektromos árammal és a fűtéssel, családjuk nagyságának megfelelő méretű, az igényeik és ízlésük alapján berendezett otthonban élhetnek, megbízható és biztonságos gépjárművet használhatnak, kikapcsolódásképpen nyáron nyaralni, télen síelni mehetnek.
Kérem, senki se gondolja azt az olvasók közül, hogy ez a választási kényszer csak az elmaradottnak hitt Romániában merül fel. A szakorvosjelöltek alapbére Magyarországon is megalázóan alacsony, heti 60-70 óra munkáért mindössze 95 ezer forint. Ennek tükrében talán már nem tűnik túlzásnak, hogy a fiatal orvosok egyebek mellett valóban az étkezést, a lakhatást és a helyváltoztatást is érintő takarékoskodásra kényszerülnek. A nemes nemzeti érzületből fakadó elvi elgondolások alapján elítélendő, hogy a rezidensek kétharmada külföldre készül, de a helyzetük és választási lehetőségeik ismeretében, még ha továbbra sem helyeselhető, de már érthető a döntésük.

Jól jelzi a politikusok alkalmatlanságát és elvetemültségét, hogy a fiatal orvosok külföldre távozását nem a hazai, nyilvánvalóan súlyosan méltánytalan állapotok megszüntetésével kísérli meg orvosolni, hanem az orvostanhallgatók viszonylag magas, egyénenként kb. 10 millió forintba kerülő  képzési költségére hivatkozva egy időre röghöz kötné őket, s a hűségidő letelte előtt csak a képzési díj megtérítése után engedélyezné külföldre távozásukat. Ebből is látszik, hogy nem a nemzeti közösség életének a megszervezésével törődnek, hanem a tőlünk adók formájában gyűjtött pénz „kezelése” a legfőbb gondjuk.

Az igazi kár ugyanis nem a külföldre ment orvosok képzésére fordított tízmillió forintok, hanem az, hogy a kivándorlás következményeként fellépő orvoshiány következtében veszélybe kerül a hazai betegek ellátása, az itthon maradt orvosok túlterhelődnek, ami rossz hatással van az ellátás hangulatára és minőségére.

Nem vagyok a szóban forgó terület szakértője, de azt egyszerű emberként is látom, hogy a bajok nem a forráshiányban, hanem sokkal inkább a szervezési és irányítási hiányosságokban gyökereznek. A Rezidensek Országos Szövetségének elnöke, Dr. Papp Magor szerint ez a megalázóan alacsony bérezés országosan mintegy ötezer orvost érint, és egy legalább 200 ezer forintos alapbért tartanának elfogadhatónak. Ötezer fővel és havi 100 ezer forint különbözettel számolva fél milliárd forinttal kerülne többe havonta, azaz hozzávetőlegesen évi hat milliárd forint többletköltséget okozna meghallgatni őket és teljesíteni a kérésüket. A költségvetés társadalombiztosítási része a gyógyító-megelőző ellátásra 720 milliárd forintot irányzott elő 2010-re. Ugyanerre az évre az államadósság után fizetendő kamatként 1150 milliárd forint van tervezve. E számok tükrében kérdezem: tényleg nincsen hat milliárd forint ötezer magasan képzett, nélkülözhetetlen ellátást nyújtó ember méltányos bérezésére? Vagy téves adatokkal számolok és tényleg előteremthetetlen a különbözet?(Bárminemű kiegészítést, helyesbítést örömmel veszek!)

Tulajdonképpen akár forráshiány, akár a szervezési és irányítási hiányosságok okozzák a jelenlegi helyzetet, a fennálló áldatlan állapotokért mindenképpen a politikusok, a társadalmat irányító jelenlegi elit a felelős. Érdekes módon ennek a kormányzásnak nevezett ámokfutásnak csak mi, egyszerű emberek vagyunk a vesztesei, a hatalombitorlók és csatlósaik egyértelműen nyertesei a mai helyzetnek. Nemrég egy újabb lépést tettünk a bálványozott nyugat, a vágyak netovábbjának tartott Amerika felé, amikor a pécsi egyetemen egy 23 éves hallgató lövöldözésbe kezdett, megölt egy 19 éves fiút, és többeket megsebesített. Emberek! A hatalom is fegyver, vezető szerepre alkalmatlanok kezébe kerülve ugyanolyan gyászos következményeket eredményezhet, mint a lőfegyver egy ámokfutó kezében. Ezt igazolják a 2006 őszén lezajlott utcai események, amikor csak a Gondviselő oltalmazó kezén múlott, hogy nem oltódott ki emberélet, de életfogytig tartó fogyatékosságot okozó sérülést többen is elszenvedtek.

Ezekre az utcai megmozdulásokra azért került sor, mert az öszödi beszéd nyilvánosságra kerülésével bebizonyosodott, hogy a hatalom illetéktelenek kezébe került, s a hatalom fegyverének tartására vonatkozó engedélyt kibocsátó nép többsége követelte a fegyvertartási engedély, azaz a hatalomgyakorlási jog azonnali érvénytelenítését. Az, hogy a hatalmon lévők erőszakkal akadályozták meg a hatalmuk visszavételét, olyan mintha a pécsi ámokfutó erőszakot alkalmazva akadályozná meg, hogy fegyverét a tartási engedély érvényességének lejárta előtt visszavegyék.

Nem csak az orvosok, de a tűzoltók és a társadalom számtalan más rétegének a helyzete is tarthatatlanná vált a hatalombitorlók ámokfutása következtében, amit tüntetések és munkabeszüntetések is jeleznek. Szerintem mindkét tiltakozási forma olyan, mintha a pécsi egyetem hallgatói és oktatói egyezkedni kezdenének az ámokfutóval, hogy ugyan már, legyen tekintettel rájuk, lássa be, hogy nekik is élniük kell, és lehetőleg egyáltalán ne, de ha mégis muszáj, akkor csak lábon lője őket. Nevetséges!
Az ámokfutókkal, legyen az egy egész kormány, vagy egy magányos hülye gyerek, nem egyezkedni kell, hanem határozottan, mindenre elszántan ki kell állni, és fel kell szólítani, hogy adja át a fegyvert. Ha pedig a felszólításnak nem tesz eleget, meg kell ütközni vele, s erőszakkal kell átvenni tőle, akár meg is semmisítve az akció közben. A kormány pribékjei is így jártak volna el az ámokfutóval szemben, ha az nem adja meg magát önként, mint ahogyan korábban a Széna téri bankrabló életét sem kímélték, sőt még a túszokat is meglőtték, úgyhogy nem látom, mi miért ne alkalmazhatnánk ugyanezt a kétségkívül hatásosnak mutatkozó módszert az önkényuralmukkal szemben.

Azt is vizsgálni és látni kell, hogy mi vezetett ide, mi az előzménye mindannak, amivel most és a jövőben szembesülni vagyunk kénytelenek. A második világháború végén egy idegen birodalom, gyalázatos, módon sokak által még ma is felszabadítónak nevezett hadserege leigázott bennünket, s a saját társadalmi és politikai rendszerét erőltette ránk, magyargyűlölő zsidókat állítva a hatalom élére. A magyar nemzet 1956-os talpra állási kísérletének leverését követően tovább folytatódott a moszkovita idegenszívűek irányította kommunista rendszer, míg csődbe nem ment. Ekkor az MSZMP kiegyezett a mások mellett a mai FIDESZ, MDF, és SZDSZ pártok alkotta ellenzékkel, és 1989-ben áttértek a piacgazdaságra, s bevezették a többpártrendszert. A csődhelyzetet előidéző, több mint négy évtizedig tartó erőszakos hatalombitorlásért senkit se vontak felelősségre, még a legkisebb mértékben sem. Az ötvenhatos forradalom megtorlása során kivégzetteket újra temették ugyan, de a még élő és azonosítható gyilkosaikat békén hagyták, hadd élvezzék a diktatúra szolgálatáért járó magas nyugdíjukat, amit ilyen-olyan adók címén talán éppen a mártírok hozzátartozóitól vesznek el.

Az 1989-es rendszerváltás azért lehetett békés, mert a hatalombitorlók belátták, hogy a régi hatalomgyakorlási módszer a megváltozott világkörülmények és a csődhelyzet szülte gazdasági kényszer miatt nem folytatható tovább, s azt is felismerték, hogy a meggyengült államhatalom csak kétes végkimenetellel ütközhetne meg a hatalomellenesekkel, ezért tárgyalóasztalhoz ült az ellenzékkel, aki gyáva és szűk látókörű lévén kapva-kapott az alkalmon, örült, hogy kockázatvállalás nélkül a hatalmasok egyenlő partnerévé léphet elő. A létrejött kiegyezésnek aztán az lett a következménye, hogy az elmúlt csaknem nyolc évben annak a rendszernek a hívei és örökösei bitorolhatták a hatalmat, amely az országot már egyszer csődbe vitte. A helyzet lényegében semmit se javult az elmúlt húsz évben, így mára az ország eladósodottsága többszöröse, az állami vagyon viszont csak töredék része a '89-es állapotnak. Több területet illetően is elképesztő mértékben függünk más országoktól, a Nemzetközi Valutaalap valósággal a gyámsága alá helyezett.

A rendszerváltás ma már egyértelműen levonható nagy tanulsága, hogy az ország sorsának jobbrafordulásához nem elég lecserélni a rendszert, a korábbi rossz rendszert, vagy a jó rendszert rosszul működtetőket is örökre el kell távolítani a hatalom közeléből, s a későbbi felelőtlen országirányítással próbálkozók kedvét elveendő, a csődhelyzetbe torkolló hatalom képviselőinek felelősségét meg kell állapítani, és példásan meg kell büntetni őket. E tanulság értelmében a Fidesznek, mint a rossz kiegyezés résztvevőjének semmi keresnivalója sincs az élen, a Jobbiknak pedig el kell döntenie, hogy jó-e a fennálló társadalmi és közképviseleti rendszer, vagy sem, s csak akkor váljon részévé, ha jónak találja, ha ezt a jelenlegi rendszert megőrizendőnek, a magyarság által alkalmazandónak tartja. Annak szerintem semmi értelme, és a legkevésbé sem arra van most szükség, hogy bárki is megkíséreljen jól és eredményesen működtetni egy alapjaiban rossz rendszert. Én Domokos Endre Jánossal értek egyet, aki azt mondta, hogy nem a rendszerben van a hiba, a rendszer maga a hiba.

Be kell látnunk, hogy ebben a rossz alapokon nyugvó rendszerben sem szabadok, sem függetlenek nem vagyunk, és fel kell ismernünk, hogy az életünk nagy részét a többnyire idegen érdekek szolgálatában töltött robot teszi ki, s még így is állandó bizonytalanság övezi megélhetésünket. Több millióan nélkülözve, a bennük rejlő értékeket és lehetőségeket ki nem aknázva, haszontalanul, gyakran nyomorban tengődnek. Mások a rendszer különböző juttatásainak igénybevételére szakosodva a többségen élősködnek, a mindig kevesellt alamizsnát időnként bűncselekményekből származó bevétellel egészítik ki. Aki teheti mindezek elől idegenbe menekül. E helyzetnek rengeteg egyéni felelőse van, de végső soron mindennek a nem megfelelő alapokon nyugvó társadalmi és politikai rendszer az oka.

Csak maroknyian vannak, akik meghallják e tragikus helyzet fülsiketítő sikolyát, látják az összefüggéseket, képesek megtalálni a bajok forrását, és felismerik a felelősöket. A kivándorlás gondolata meg sem fordul a fejükben, hazájukhoz hűségesek, felveszik a harcot a szemben álló erőkkel, terjesztik az igazságot, és lépésről-lépésre haladva ösvényt taposnak, mutatják és építik a megmaradáshoz és felemelkedéshez vezető utat.

Hiszik és tudják, hogy új útra, új irány kijelölésére van szükség. Ragaszkodnak ahhoz, hogy ebbe az útvonaltervezésbe a legcsekélyebb mértékben se szólhassanak bele azok, akik korábban tévútra kormányozták a nemzetet. E maroknyi csapat mindent megtesz a helyes úton való megmaradás érdekében, és bízik abban, hogy egyre többen csatlakoznak majd hozzájuk, de a létszámnövelés érdekében nem alkuszik meg, és nem lazít a tagjaival szemben támasztott követelményeken. Új együttműködési szerződést, szövetséget köt mindenkivel, az alapértékek megtartására vonatkozó esküt kér mindenkitől, és példás büntetést alkalmaz az esküszegőkkel szemben.

E Hunniának nevezett közösség egyesületként való bejegyzését megtagadhatja a bíróság, egy időre eltüntethetik honlapjukat a világhálóról, a legsúlyosabb vádakkal börtönbe vethetik a vezetőjüket és a legaktívabb tagjaikat, de meg nem szüntethetik, fel nem számolhatják őket, mert Hunnia a jövő, és a jövő feltartóztathatatlan. Mi egy élő közösség vagyunk, nem egy internetes oldal vagy egy egyesületi tagság köt össze bennünket, hanem vérszerződés-szerű testvéri kötelék, a szebb jövőbe vetett rendíthetetlen hit, s e jövőért a szabadságunkat és az életünket is feláldozni kész tenni akarás.

Drága jó testvérkém! Ha ellenvéleményem dacára el is hagyod Erdélyt, tudd, hogy én mindent megteszek azért, hogy egykor majd legyen hova és miért hazatérjél. Isten áldjon!

Szabadság!

Fegyverbe!

 - Egy hazafi a börtönből: Ki kicsoda?

 - Új levél a börtönből: Magyar sors

 - Újabb börtönlevél: Az igazság nyomában