Egy Göncz-szobor - mely sajnos nem volna egyedüli, sőt, az Árpád hídi metrómegállót is átnevezték – mélyen sérti 1956 emlékét, és ellentétes annak szellemiségével. Göncz Árpád három történelmi korszakban árulta el a magyarságot, és mindháromszor a kommunisták érdekében tette, amit tett: 1944-ben a Budai Önkéntes Ezredben fogott fegyvert a Vörös Hadsereg oldalán, majd 1956 után többek elmondása szerint „patkány” fedőnéven spicliskedett, majd a rendszerváltás után már az SZDSZ köztársasági elnökeként megvétózta azt a törvényjavaslatot, mely lehetőséget teremtett volna arra, hogy elszámoltassák a kommunista bűnösöket. Ez utóbbi tettével tökéletesen aláhúzta, hogy az előző kettő nem holmi kisiklás, megingás volt számára, hanem nagyon is tudatosan végzett munka – mégpedig a magyar nemzeti érdek ellenében.

Járjuk körül az időrendben legrégebbit, ugyanis akkor már mint köztársasági elnök egy államot képviselt, tisztában volt azzal, hogy jóval nagyobb felelőssége, és tulajdonképpen a legutolsó hazaárulása a leginkább dokumentált. Egyébként már önmagában ez az egy momentum is elég volna arra, hogy tiltakozzunk a szobor ellen.

A Zétényi–Takács-féle igazságtételi törvényjavaslat, elfogadása után Zétényi–Takács-féle elévülési törvény vagy lex Zétényi szövegét Zétényi Zsolt országgyűlési képviselő szerkesztette, s a tervezetet az általa társelőterjesztőnek felkért dr. Takács Péterrel együtt nyújtotta be a magyar Országgyűlésnek. A törvényt 1991. november 4-én csaknem kétharmados többséggel fogadta el a rendszerváltás utáni első, szabadon választott Országgyűlés.

A törvény lehetőséget adott volna az 1944. december 21. (Ideiglenes Nemzetgyűlés) és 1990. május 2. (a szabadon választott Parlament első ülésnapja) között elkövetett emberölések, halált okozó testi sértések és hazaárulások ügyében, hogy az elévülés újrakezdődjék azon esetekben, amelyeket a bolsevik rendszer nem torolt meg. A törvény alapelve az volt, hogy az igazságszolgáltatás részleges szüneteltetése miatt, a pártállam érdekében elkövetett vagy általa eltűrt bűncselekmények üldözésének tudatos mellőzése időszakában nyugodott, nem telt el az elévülés. A törvény az elkövetésük idején bűncselekménynek minősülő legsúlyosabb cselekmények miatt tette volna lehetővé a felelősségre vonást.

Göncz Árpád akkori köztársasági elnök előzetes alkotmányossági vizsgálatot kezdeményezett, melynek eredményeként a Sólyom László vezette Alkotmánybíróság 11/1992-es határozatában kimondta, hogy a törvényszöveg sérti a jogbiztonság követelményét, mivel indoklása szerint jogsértéssel nem lehet korábbi jogsértést orvosolni, „jogsértéssel nem lehet jogállamot építeni”. „Jogsértés” alatt az elévülés utólagos kiiktatását értette, amivel a törvény a büntető törvénykönyv alapján már elévült bűncselekményeket kívánta újra büntethetővé tenni.

A határozat külön kimondta, hogy a hazaárulás bűntettének jogi konstituálása esetén alkotmányellenes a törvényszöveg eljárása, tehát a védelmezendő jogi tárgyban – mármint a haza fogalmában – az 1944 decembere és 1990 májusa között eltelt időszak során többszörösen is végbement változásokat a törvény figyelmen kívül hagyta.

Teljességgel elfogadhatatlan érvelés. A tételes jogot mindenkor megelőzi az isteni vagy természetjogi törvény. Vannak bizonyos élettörvények, melyek akár írásba vannak foglalva, akár nem, mindenkor bűnt jelentenek, és ilyen a hazaárulás is, függetlenül bármilyen körülménytől. Ha Göncz tisztelői a temetőben emlékeznek, ha zárt körben olvasnak fel egymásnak „Árpi bácsitól”, ám tegyék, az ő dolguk, ehhez joguk van, egy ilyen eseményt eszünkben nem volna megzavarni. Ugyanis az az alapelvünk, a saját hallottaira mindenkinek joga van megemlékezni. Más kérdés, hogy ők ezt nem így vélik, gondoljunk csak arra, mikor évről évre megemlékezünk a budavári kitörésben elesett magyar és német hősökre, micsoda kegyeletsértő cirkuszt csapnak különféle csoportosulások, de lelkük rajta.

Göncz „patkány” Árpádnak viszont nincs helye a köztereken, arcul köpése ez a teljes magyar nemzetnek.

Lantos János – Kuruc.info