Erre tipikus történelmi példa a légi szórólapok terítése háború idején. A szórólapok pusztulással fenyegetik és megadásra szólítják fel az ellenséget, amit pszichológiai hadviselésnek is hívnak, célja az ellenséges harci morál csökkentése propagandán keresztül.

A politikában a demoralizálás módszerét előszeretettel alkalmazzák a liberálisok és neomarxisták. Amikor olyan kijelentések szerepelnek transzparenseiken, hogy "az unokáitok barnák lesznek", vagy azt hangoztatják ünnepélyesen, hogy egy országban mikor fog kisebbségbe kerülni az őshonos fehér ember, akkor pontosan ez a céljuk. Itthon a magyarságot támadják időről időre azzal, hogy szerintük nincs magyar nép, csak magyar állampolgárok, és bevándorlóország vagyunk. Ezeknek a célja a nemzeti ellenállás megtörése önmagunk létének megkérdőjelezésén keresztül.

(Hogy nem az őszinte meggyőződés, hanem a magyarellenesség és egyes csoportok etnikai érdeke hajtja ezeket az embereket, azt az alábbi kettős mérce is szemlélteti. Amikor valaki egy kifejezetten magyaroknak szóló szervezetet szeretne létrehozni, akkor követelik, hogy az illető igazolja pontos genetikai meghatározással vagy tudományos definícióval, hogy ki a magyar. Ellenben ha ők hoznak létre etnikai alapú /zsidó vagy cigány/, másokat kizáró szervezetet, akkor soha nincs szükség önmaguk igazolására génteszttel vagy egyéb módon mások előtt. A saját vezetőik egyszerűen eldöntik, hogy kit tekintenek a csoportba tartozónak, a szervezeteiket pedig gyakran az állam is milliárdokkal támogatja.)

Ha az ellenségnek irreális mértékű hatalmat tulajdonítunk, az szintén demoralizál. Saul Alinsky Radikálisok kiskátéja című, baloldali aktivistáknak írt könyvében 12 pontot fogalmaz meg a sikeres aktivizmussal kapcsolatban. Az első így hangzik:

A saját táborunkban is vannak, akik szerint Hitler, az iszlám országok vagy Kína is csak a zsidók bábjai, akiket a háttérhatalom irányít egy mindenkit rabszolgaságba taszító ördögi terv részeként. Ha így lenne, akkor reggel felkelni sem lenne értelme, de általában csak féligazságokat fogalmaznak meg. Például lehet, hogy a judeobolsevik Szovjetunió támogatta a Kínai Kommunista Pártot, de ez nem jelenti, hogy innentől Kína (1,4 milliárd lakosával együtt) önálló akarat nélküli ország lenne a cionisták szolgálatában. A fentieket általában olyanok hangoztatják, akiknél Alinsky már elérte a célját, súlyosan demoralizáltak, cselekvésképtelenség, reményvesztettség és nihilizmus jellemzi személyüket.

Vagy említsük meg a Jobbik árulásának történetét és annak következményeit is. A nemzeti oldal számára nem az volt a legnagyobb csapás, hogy a korábban jobboldali radikális pártot átfordították, és így szinte teljesen megszűnt a parlamenti képviseletünk (Dúró Dóra és Apáti István próbálja tartani a frontot - frakció és így komolyabb lehetőségek nélkül). A legnagyobb csapás az volt, hogy a belső árulás a tagságot és a szavazótábort demoralizálta (amiért, ha rajtam múlna, Vona Gábor hamarabb lenne elszámoltatva, mint Gyurcsány Ferenc). Eluralkodott a hiábavalóság érzése, az a szemlélet, hogy úgysem tehetünk semmit a háttérhatalommal szemben. Az újabb csalódástól való félelem pedig cselekvésképtelenné tette a nemzeti oldal jelentős részét, sokan ma is úgy gondolják, hogy ha egyszer valami kisiklott, akkor legközelebb is ki fog siklani. A radikális jobboldal ezért évekig nem tudott magára találni, talán most kezdjük csak rendezni a sorainkat.

(Én magam nem vagyok demokrata, a kínai szemlélettel értek egyet, amely szerint a tekintélyelvű rendszer bizonyult a leghatékonyabbnak az elmúlt 5000 évben. A demokrácia a legtöbb országban alig több mint 100 éves, ezért, ha az alapvető emberi jelleg nem változott meg, akkor csak átmeneti jelenségnek tekintendő, ami előbb-utóbb el fog tűnni. Ennek ellenére támogatom a Mi Hazánk Mozgalom parlamentbe juttatását, mivel minimális energiaráfordítással /egy szavazattal/ jobb helyzetbe kerülhetünk. A nemzeti oldal számára azonban a parlamenti jelenlét nem a végcél, csupán állomásként tekintünk rá egy hosszabb úton.)

Végezetül pedig, a különbséget aközött, hogy valaki engedi, hogy demoralizálják vagy sem, már az ötvenes években egy kísérlettel (ld. itt és itt) igazolták. A Harvard Egyetemen dolgozó tudósok patkányokat tettek egy vízzel félig megtöltött üvegtartályba, ahonnan nyilvánvalóan lehetetlen volt a szabadulás. Nem túl humánus módon azt vizsgálták, hogy egy ilyen esetben meddig tartanak ki és próbálnak életben maradni a rágcsálók, akik egyébként jó úszónak számítanak.

A kísérletet többféle módon is elvégezték, háziasított és vadon élő patkányokkal is, de alapvetően mindig ugyanarra az eredményre jutottak. A tartályba helyezett patkányok körbe-körbe úszkáltak, szétnéztek az alján, majd amikor belátták, hogy lehetetlen a szabadulás, akkor átlagosan 15 perc után feladták, és egyszerűen átadták magukat a halálnak. Elengedték magukat, lesüllyedtek, és megfulladtak… volna. Csakhogy ekkor a tudósok kihúzták őket, megszárították, és hagyták, hogy kipihenjék magukat. Amikor a kísérletet ismét elvégezték ugyanazokkal a patkányokkal, meglepődve tapasztalták, hogy másodjára képesek voltak 60 órán keresztül úszni. Átlagosan. Az egyetlen különbség, amiért két és fél napon keresztül folyamatosan úsztak, hogy másodjára arra számítottak, hogy meg fognak menekülni. A remény volt az egyetlen, ami lehetővé tette, hogy a felszínen maradjanak.

Ha a történet tanulságát megszivleljük, akkor pedig mi sem engedhetjük, hogy idegenek és rosszakarók demoralizáljanak.

Kitartás!

(A szerző olvasónk.)