Napra pontosan 78 évvel ezelőtt 1944. október 15-én vette át a hatalmat a Szálasi Ferenc által vezetett Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Mozgalom. Tény, ami tény, a hungarista hatalomátvétel egyet jelentett a háború németek oldalán történő folytatásával, szemben a bolsevista Szovjetunióval szemben.

Aligha akad azonban a magyar történelemnek a "hivatásos történészek" és emlékezetpolitika által igaztalanabbul gyalázott személyisége, mint Szálasi Ferenc és természetesen az általa ideológiai formába öntött hungarizmus pocskondiázása. Tengernyi ferdítés és hazugság, jelen írás is csupán vázlatosan tár fel egy-egy alapigazságot.

Nem igaz állítás. Bár elterjedt a kiugrás kifejezés, valójában, s ezt történelmi dokumentumok támasztják alá, nem kiugrásról lett volna szó, ha sikerül Horthy Miklós kormányzó terve, hanem átállásról. Tehát a harcok ugyanúgy lefolytak volna hazánk területén, csak éppen a Magyar Honvédség a szovjet Vörös Hadsereg oldalán harcolt volna a korábbi szövetséges Németország ellen, mert a német harcoló alakulatok természetesen nem adták volna fel a magyar területeket. Tehát a hungarista hatalomátvétel arra nem volt hatással, lesznek-e harcok magyar területen vagy sem. Azt is hozzá kell fűzni, a magyar társadalom nagy többsége (leszámítva a csillagos házak lakóit) inkább folytatta volna a harcot, hiszen 1919-ből már pontosan tudták, mi az a bolsevizmus. Jellemző, hogy a Horthy-proklamációt még saját szűk köréből is alig követték páran. Nem mellesleg megmaradt a magyar becsület, nem léptünk az áruló román útra.

Nem igaz állítás. Eszmei síkon rátekintve a kérdésre rögtön kiviláglik, hogy a német nemzetiszocializmus és a magyar hungarizmus bár rokonideológiák, de önálló eszmeiségek is. Éppen Szálasi volt az, aki az 1930-as években már élesen elhatárolta magát attól a gyakorlattól, hogy a magyar nemzetiszocializmusnak a német mintát kellene másolnia. Ezért is alkotta meg önálló eszmerendszerét, a hungarizmust, melyet sajátosan a magyar nemzet lelki alkatára szabott. De európai kitekintésben is számos eltérés akadt a hitlerizmushoz képest, hogy másra ne, a konnacionalista gondolatra utaljunk. De gyakorlati síkon is megmutatkozott ez a különbség, Szálasi nem volt rest 1942-ben a legjobb embereit sem kizárni, akik erőteljesebb eszmei német orientációt követeltek. Nem véletlen, hogy hivatalos és érdemi kapcsolat a németek és Szálasi között gyakorlatilag 1944 októberéig nem volt. A németek sem tartották egyébként túl megbízhatónak, számukra "túlzottan magyar nacionalista" volt. Ebből kifolyólag  Szálasi nyilvánosan is helytelenítette a 1944. március 19-i német bevonulást. Természetesen a "guruló márkák" vádjából egy szó nem volt igaz. De 1944. október 15-e után sem változott a helyzet, amikor Edmund Veesenmayer, a Nagynémet Birodalom magyarországi helytartója előállt követeléseivel, hogy hány zsidót kell deportálni, Szálasi ellentmondott (de erről majd a következő pontban). Azt a tényt, hogy Szálasi kvázi német segítséggel került hatalomra, abban a kontextusban kell elhelyezni, hogy az európai keresztény és fehér civilizáció állt szemben a Keletről rátörő Isten-, nemzet- és emberellenes bolsevizmussal, egy világnézetileg is totális háború véghajrájában, egész egyszerűen ebben a helyzetben vagy-vagy kérdéssé alakult a választás.

Nem igaz állítás. Erről talán már magát a zsidó származás történészt, Karsai Lászlót kellene megkérdezni, aki aligha vádolható nyilas szimpátiával, mégis egész más véleményeket fogalmazott meg az elmúlt években. A számok messze eltúlzóak, és tény, hogy 1944 októberében számos olyan elem csatlakozott a nyilasokhoz, kihasználva a zűrzavaros időszakot, a háborút, akiknek korábban semmi köze nem volt a Hungarista Mozgalomhoz. A túlkapásokat ők követték el, de ezekre nemhogy nem volt központi utasítás, hanem maga Szálasi torolta meg, amíg volt rá lehetősége. Mindenesetre a számok a propagandával ellentétben elenyészően alacsonyak, sajnos a mai Magyarországon ennek történészi kutatása büntetőjogi kategória. Az viszont tény, hogy miután Szálasi 1944 novemberében a németek akarata ellenére leállíttatta a zsidók deportálását, megszervezte a fővárosi nagygettót, ahol legalább 70 ezer zsidó vészelte át a háborút, és maradt életben. Mint tudjuk, a "hála"' ezért kötél általi halál volt.

Nem igaz állítás. Talán ez a leggyorsabb módon cáfolható. Ahogyan közeledett a front, úgy kellett kimenekíteni a Szent Koronát és a koronázási ékszereket Nyugatra. A sors érdekes fintora, hogy 1978. január 6-án kerülhetett ennek köszönhetően haza a Szent Korona, éppen Szálasi Ferenc születésének évfordulóján (1897. január 6-án született Kassán). Ha szovjet kézre került volna a Szent Korona, ezeréves államiságunk szimbóluma, szinte biztos, hogy ma nem láthatnánk a Parlamentben. Itt kívánkozik közbe még az is, hogy Szálasi Ferenc volt az utolsó magyar államfő, ki a Szent Koronára tette le esküjét.

Nem igaz állítás. A nagy számok törvénye alapján talán lehettek marginális, korábban sem jelentős alakok, akik így tettek, de ebből általános érvényű megállapítást levonni nem lehet, nincs alapja. Itt segítségül hívjuk Dobszay Károlyt, ki portálunk zseniális publicistája is volt, és tavaly hunyt el. Óriási űrt hagyott maga után, életében pedig hatalmas szellemi kincseket alkotott. E témában kimerítően cáfolta ezt a téves állítást az "Ávós kisnyilasok - Bayer Zsolt kóseresete, avagy a hülyeség ámokfutása" c. írásában. Helyhiány miatt a teljes írást nem közöljük, de ide kattintva erősen ajánlott mindenki számára annak elolvasása.

– Mivel Bayer Zsolt soha egyetlen nevet sem említett, hogy kik voltak azok a nyilasok, akik beléptek az ávóba, én hosszú kutakodás után, azt hiszem, megtaláltam, hogy kire is gondolhatott. Az illető nem más, mint Király Béla, Horthy főhadnagya, Szálasi századosa, Rákosi vezérőrnagya, Nagy Imre tábornoka, az Egyesült Államok professzora, Göncz Árpád vezérezredese, az Országgyűlés SZDSZ-es képviselője. Aki felesküdött Szálasira, és megbízták Kőszeg védelmével, de egy ködös éjszakán embereit cserben hagyva, fontos harcászati dokumentumokkal a zsebében és egy fehér zászlóval átszökött az oroszokhoz, és ezzel megalapozta, hogy hamarosan Rákosi szolgálatába állhasson, és a Néphadsereg főtisztje lehessen. Aztán őt is utolérte a kommunista végzet. Valamiért rövid időre lecsukták, de 1956-ban már Nagy Imre környezetében találjuk, aki kinevezte a Nemzetőrség parancsnokának. Király ahelyett, hogy a szovjetek elleni védelmet szervezte volna, szokásához híven ismét dezertált, ezúttal Ausztriába. Hamarosan az Egyesült Államokban tűnt fel, és a többi jómadárhoz hasonlóan mint antibolsevista szabadságharcos ünnepeltette magát. A rendszerváltás idején az elsők között tért újra haza, és az SZDSZ országgyűlési képviselője lett. Ezzel megáll az a feltételezés, hogy – némi késéssel ugyan, de – belépett az ávóba, mert az SZDSZ valóban az egykori ávósok gyűjtőhelyének bizonyult. Gondoljunk csak Bauer Miklósra vagy Pető Iván szüleire. Egyébként pedig a 90-es évek elején Király Béla Orbán Viktor katonapolitikai tanácsadójaként is „tündökölt” – írja Dobszay Károly.

A fentiekből is kitűnik, hogy amit ma állítanak Szálasi Ferencről és a hungarizmusról, azok sok esetben nemcsak hogy csúsztatások, hanem számos alkalommal közönséges hazugságok. Le kell számolni a bolsevista történetírással, le kell számolni a bolsevik hagyományokat továbbvivő liberális narratívával is, mely a rendszerváltás után élt tovább, s ezzel még akkor is le kell számolni, ha esetleg magát "polgári-jobboldali", vagy "keresztény-konzervatív" köntösbe bújtatja.

Mert ahogy mondta egykor a mártírhalált halt Nemzetvezető:

El kell tehát jönnie az időnek, amikor Szálasi Ferenc és a hungarizmus méltó helyére kerül. Természetesen nem várható el, hogy például a jobboldalon, a nemzeti radikális szférában mindenki teljes mértékben azonosuljon Szálasi nézeteivel, de az igen, hogy véleményt az igazság, és csakis az igazság alapján formáljon bárki. S ettől még – sajnos – mindig messze vagyunk. Mindenesetre azt szilárdan hisszük, ha Szálasi és a hungarizmus a maga valójában válna megismerhetővé szélesebb néprétegek számára, és elmúlna az irracionális gyűlölet és démonizálás, akkor sokkal szebb magyar jövő lehetősége köszöntene hazánkra.

(Munkatársunktól)