Noha gyakran foglalkozom én is filmbemutatókkal és filmelemzésekkel, soha nem állítottam, hogy a különböző személyek által írt különböző hangvételű következtetéseket kész tényként kell fogadni, mint ahogy a közönség visszajelzéseit sem: legjobb, ha magunk nézzük meg és vonjuk le a konzekvenciát, nekünk hogyan tetszett. Azonban, amikor valami nem szimplán csak megosztó (mert attól még lehet jó, sőt!), hanem egyhangúlag elutasított, ott azért már sejthet valami rosszat az ember.

Az első, amit szerintem érdemes megállapítani az Aranybullával kapcsolatosan, az az, hogy egy hihetetlen profán ok áll amögött, hogy nem szimplán rossznak értékeljük, hanem egyenesen borzasztónak. Nevezetesen az, hogy az alkotók nem ezt ígérték. Rákay Philip producer valami egészen grandiózus, nagy vállalkozást sejtetett, majd amikor eltelt 10 perc az első részből, úgy éreztem, mintha nem is azt nézném, amire „beneveztem”. Persze, erre lehet azt mondani, hogy a jelenünk mindenféle szempontból a megtévesztések és délibábok kora, ami teljes mértékben igaz is, de ettől még nem muszáj beállni ebbe a sorba, főleg olyanoknak nem, akik telekürtölik a világot azzal, hogy „ők bizony szembenállnak az uralkodó trendekkel”. Sokkal, de sokkal nagyobbat csalódunk akkor, amikor valamit az egekig magasztalnak, aztán jön a fene nagy koppanás és szembesülés a nyilvánvaló hazugsággal, mintha nem állítva valótlanságokat, egyszerűen csak bemutatják azt a közönségnek.

Ebben a mederben haladva a legröhejesebb és legnevetségesebb állítás – amely inkább vérlázító – az volt, amikor az ifjú II. Andrást játszó Veréb Tamás azt találta mondani, hogy az Aranybulla képi világ a Trónok harcával vetekszik. Nem tudom, hogy ezt „kellett-e mondania”, vagy csak túl jó volt a menü a sarki kocsmában, de nagy valószínűséggel ezt ő sem gondolta komolyan.

Egyszerűbben fogalmazva, ha egy történetorientált, csatajelenetekkel és izgalmas intrikákkal teletűzdelt történelmi sorozatként tekintünk az Aranybullára – ahogy azt sugallták –, akkor lényegében értékelhetetlen és nézhetetlen, ha egyfajta tanító célzattal készült történelmi oktatófilmként, akkor pedig keményen megfekszi majd a gyomrunkat. A nézők valószínűsíthetően 99,9%-a – gondolom – nem egy iskolásoknak (?) szánt edukációs sorozatra volt kíváncsi. Én sem.

Ha már edukációs szándék, erős a kísértés, hogy sorra vegyük azokat a történeti sarokpontokat, ahol a sorozat vagy nem árnyal eléggé, vagy túlságosan hatásvadász, vagy nemes egyszerűséggel téved, de nem igazán szeretném ebbe az irányba elvinni a publicisztikát. Legyen elég annyi, hogy számos, a korszak megítélése szempontjából fontos momentum kidolgozatlan maradt (például Imre és András testvérharca, vagy éppen Gertrúd és a merániaiak háttere stb.), vagy éppen olyan jelenetekkel turbózták fel az alkotást, amelyek nem illenek egy interaktív töriórához. Ennek talán a legemlékezetesebb példája az a hatásvadász jelenet, ahol András és Gertrúd (Törőcsik Franciska – aki legalább egy kis életet lehelt ebbe az egész sorozatba, kár, hogy nem sokáig tehette) – a későbbi királyné vívnak, majd egy laza csókot váltanak, amikor elfáradtak. Hogy utóbbi mennyire illik bele a korszak atmoszférájába, azt ennyi idő távlatából nem lehet eldönteni (jobboldalon gyakori a tendencia, hogy a középkorra egyfajta erkölcsi magaslatként tekintenek, amely persze a valóságban korántsem ennyire fekete-fehér), de arról a tanulmányaim során nem szereztem tudomást (és ahogy láttam, mások sem), hogy Gertrúd ilyen jó vívó lett volna. Oké, tegyük fel, hogy ezt a szálat azért hozták be, hogy a történet akciódúsabb legyen – ezt még hajlandó is lennék elfogadni –, de maga a kezdeményezés is elhal, miután – ha jól emlékszem, a harmadik részben – a lázadozó főurak nemes egyszerűséggel ledarálják a királynét.

A konzekvencia tehát, hogy a sorozat máshogy akar viselkedni, mint ami valójában, viszont amit valójában megtestesít, arra a feladatra meg azért nem jó, mert más akar lenni. Ördögi kör, ugye? Mert az is.

Ennélfogva nehéz bármiféle jót mondani egy identitászavarral küszködő sorozatról, ami maga sem tudja, micsoda. Ha bármiféle akció készülődik a láthatáron, azt egy-egy történész monológja félbeszakítja, a narrátor pedig gondoskodik róla, hogy a szereplők párbeszédeire vagy éppen monológjaira egyáltalán ne legyünk kíváncsiak, amelyekből a kevert műfajnak köszönhetően amúgy is kevés van. Itt jegyezném meg, hogy ezek a szakértői megnyilvánulások költséghatékonyság szempontjából sem utolsók, amire mondjuk nem tudom, miért volt szükség, több mint egymilliárdból gazdálkodhattak Rákayék. Lényeg, hogy számos izgalmasnak ígérkező jelenetet nemes egyszerűséggel félbeszakítanak a szakértői vélemények, és ezen a ponton most eszembe jutott egy meglehetősen obszcén hasonlat, mire is hajaz ez az állandó félbeszakítás, megszakítás, de ezt inkább most nem írom le. Helyette inkább megosztom a legnagyobb csalódásomat a sorozattal kapcsolatban: e félbeszakítások mentén ugyanis egyetlen képkockát nem láttam a Szentföldön történt Tábor-hegyi csatából, amit tényleg, őszintén vártam, és amely András keresztes hadjáratának egyik legizgalmasabb eseménye is egyben.

Tehát az állandó szakértői félbeszakítások és a silány, monoton párbeszédek olyan borzasztó katyvaszt eredményeznek, amelyek miatt a 6x25 perc végigülése embert próbáló feladatnak tűnik még némi chips és sör társaságában is. És akkor még fel sem tettem olyan kérdéseket, hogy az alkotók szerint mégis kiknek készült az Aranybulla – mármint a sorozat.

Maga a történeti dokumentum egyébként valóban korszakalkotó volt, és II. András meglehetősen kalandos uralkodásával kiegészítve jó filmalap is lehetne. Utóbbi fontosságát az alkotók is észrevették, hiszen magáról az Aranybulláról az utolsó részben van csak szó, így én eleve nem ezt a címet adtam volna a sorozatnak, mert elképesztő módon megtévesztő. Továbbá – ha már oktatás – lehetett volna beszélni az Aranybulla utóéletéről, hiszen ami 1222-ben forradalmi volt, az a túlságosan megcsontosodott, feudális rendszernek köszönhetően évszázadokkal később már inkább teher, érdemes lett volna ebből az aspektusból is megvilágítani a dolgokat, ha edukációs célok is motiválták az alkotókat. Persze vannak olyan gondolatok is az Aranybullában, amelyeken nem fogott az idő vasfoga. Őszinte csodálkozásomra külön kiemelték a sorozatban a XXIV. pontot, jelen esetben, hogy izmaeliták és zsidók ne viselhessenek tisztségeket. Persze utána rögtön hozzá is tették, hogy András később ezeket a személyeket „kerülőúton visszafogadta az udvarba”, nyilván ezzel akarták elvenni ennek a fontos pontnak az élét (hogy kit és mikor, hogyan fogadott vissza, nem részletezték).

Végezetül muszáj megemlítenem egy egészen röhejes részt, amely szintén az utolsó részben kapott helyet. Az ígéreteiket be nem tartó, állam az állambanként működő Német Lovagrend kiűzetésekor a király egyik Szentföldet is megjárt bizalmasa – ha jól emlékszem, Dénes, aki nem tudom, egyezik-e a II. András híveként működő Tomaj Dénessel, akiről itt, a Hősök nyomában című rovatomban is írtam – úgy nyilazza le a teutonok vezérét, amely tényleg a Gyalog galoppot idézi. Ez másokat is megihletett, így született meg ez a vicces videó - legalább van, min nevetni...

A fentebb leírtak tükrében tehát nehéz bármi jót is elmondani az Aranybulla sorozatról, s csak reménykedni tudok, hogy a tavasszal érkező nagy játékfilm jobb lesz ennél, habár, megmondom őszintén, nincsenek illúzióim, és ebből fakadóan már elvárásaim sem. Ezen tényeket figyelembe véve Rákay Philip bejelentése, hogy a mohácsi csatáról is forgatna hasonlót, inkább tűnik aggasztónak, semmint bakancslistás dobásnak.

Radikális jobboldali körökből egyébként az a vád is érte a NER-kegyenc készítőket, hogy szándékosan erodálták így a magyar történelem egy fontos korszakát. Én ezzel nem értek egyet, és logikát sem látok benne, hiszen ha más nem, az látszott a nyilatkozatokon, hogy az alkotók tényleg szeretik a magyar történelem ezen időszakát. Egyszerűen ők ennyire képesek, és e szerint kell értékelni nekünk is a látottakat.

Őszintén szólva kár ezért az elfecsérelt próbálkozásért (és a belefektetett pénzért), mert ebből jóval többet is ki lehetett volna hozni, így azonban a végeredmény nem több, mint ha a Wish-ről rendeltek volna valami ócska kínai utánzatot. A kormánypárt – papíron – küzd az identitásvesztés ellen, akár nemzettudat tekintetében, akár a nemiséget illetően. Persze jobbára ezek is csak üres szavak a részükről, de úgy látszik, az Aranybulla identitásvesztése még ennyire sem érdekelte őket, így az az érzésünk támadhat, hogy az elmúlt években napvilágot látott jó magyar filmekkel ellentétben történelmi témában tényleg soha nem tudnak értékelhetőt lerakni az asztalra. Sem most, sem máskor (jó, tudom, Egri csillagok, de hagyjuk már ezeket az őskori példákat). Pedig, ha elengednénk a fantáziánkat, és nem történelemórát akarnánk tartani, vagy nem ott színeznénk ki a történteket, ahol viszont az indokolatlan és káros, akkor talán még sikerülhetne is.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info