Azok, akik nem elkötelezettek a munkahelyük iránt, az úgynevezett „csendes felmondás” állapotában vannak, ami azt jelenti, hogy fejben már felmondtak, csak éppen még ilyen-olyan okokból nem léptek a tettek mezejére. Magyarországon világos, ennek mi az oka, szállóige a „máshol sem jobb”, ezért nehezebben szánják rá az emberek magukat a váltásra. Főként úgy, hogy nagyon sokaknak vannak hiteleik, érthető, ha a biztos rosszból nem ugranak át a bizonytalanba. De ettől ez a jelenség még nem jó, sőt, valami egészen elképesztő módon mételyezi a lelket. Ezáltal pedig nem csodálkozhatunk azon, hogy a magyar társadalom mentális állapota rendkívül megtépázott, depresszív hangulatú, és nem bízik a jövőjében.

Hogyan is tehetné, ha milliók kelnek fel napi szinten úgy, hogy ahová hajnalban, reggel bemennek, ott nem érzik jól magukat?

A problémákat azonosítani nem túl bonyolult feladat, mindezeknek oka a gyenge fizetések, rossz munkakörülmények, és az, hogy lényegében nincs jelentős érdekképviseleti (szakszervezeti) lehetőségük a dolgozóknak.

De ez nem a véletlen műve, ugyanis a rendszerváltás óta eltelt évtizedekben valamennyi kormány neoliberális-kapitalista gazdaságpolitikát folytatott, amely minden esetben a nagytőke oldalára állt a dolgozókkal, a munkavállalói jogokkal szemben.

Látszólag ehhez az egészhez nem kapcsolódik a jelenleg is zajló úgynevezett „Pride” körüli hisztéria, valójában azonban jól rámutat arra, hogy történelmi viszonylatban a baloldal (immár sokadjára) hogyan árulta a dolgozókat. Ahogy Nyugat-Európában, úgy Magyarországon sem foglalkoznak látható módon e kérdéskörrel, ellenben ebbe az idióta „identitáspolitikába” rendre beleállnak. Most nézem, hogy a már halálán lévő DK egyik alelnöke is azzal van elfoglalva, hogy miképpen álljon ki a deviánsok jogai mellett. Az a párt, amelyik úgy hirdette magát, hogy baloldali képviseletet nyújt. Tökéletes választ adtak erre a választók.

Persze a korrektség kedvéért azt tegyük hozzá, hogy akadnak – hazánkban is – kisebb, marginálisabb neomarxista csoportok, akik igyekeznek gondot fordítani a dolgozók helyzetével való foglalatosságra, azonban történelmi viszonylatban az ő idejük lejárt.

De mi a helyzet a jobboldallal?

Azt látjuk, hogy, bár már 20. századi értelemben nem fedezhetők fel a klasszikus társadalmi osztályok, elhomályosodtak az „osztályöntudatok”, de a végletekig nem oldódott fel még így sem minden, ugyanis van határvonal az értékteremtő, értékmegőrző- és közvetítő munkát végzők és azok között, akik egyik kategóriába sem tartoznak. Van különbség a dolgozó magyarok és a társadalmat romboló elemek között. Ez a dolgozói réteg igen jelentős számban vándorolt Európában is a szélsőjobboldalinak mondott pártok mögé, mellé, míg a baloldal el volt inkább foglalva a különböző – valóságban sokszor nem is létező – szexuális kisebbségek „jogaival”, a migránsok pátyolgatásával.

De időről időre óhatatlanul felmerülnek a kérdések még jobboldalon is: ez mennyiben esetleges, mennyiben feladata ez a jobboldalnak? Hogy nem csak azért „kell” ezzel is foglalkozni, „mert a baloldal már nem teszi?” Látom ezeket a bizonytalanságokat, és éppen ezért egy nagyon tudatos továbblépésre és a történelem kihívásaihoz való igazodásra van szükség. De mit is jelent ez?

1945 után a konzervatív jobboldal Nyugat-Európában nem tudta útját állni az 1968-as kultúrmarxista (Frankfurti Iskola köre) metapolitikai térbe való benyomulásának és csendes hatalomátvételének. Ez a konzervatív jobboldal sokkal inkább működött egyfajta másodlagos baloldalként, díszletként, amely csak olyan mértékben mert jobboldali lenni, olyan példaképeket és ideákat mert felvállalni, amelyeket a baloldal még megengedett nekik. Bukásuk borítékolható volt.

A Szovjetunió összeomlása után a 20. század másik totalitárius ideológiai „játékosa” is kiszállt a meccsből, így érkeztünk el a „történelem végéhez”, ahol is a baloldali jegyeket a liberális demokráciában feloldandó „világfalu” elvre épülő globalizmus vette át. Amely velejéig kapitalista volt, magán hordozva a kapitalizmus minden materialisztikus vonását.

A „történelem vége” természetesen nem jött el, ez a nyugati világban burjánzó korszellem egyre elmebetegebb méreteket öltött, megszületett a woke, és ezzel szemben a jobboldal reakciója, az Egyesült Államokban például az ún. alt-right, és nálunk, Európában is számos válfaja. Ez a konzervatív „ellentámadás” tart most már hosszú évek óta, de az áttörés csak-csak nem akar megtörténni. (Az, hogy Magyarországon most éppen mi zajlik, abba bele se menjünk.)

Ezeknek a jobboldali törekvéseknek vannak pozitív és a mi szemszögünkből nézve el nem fogadható tendenciái is. De jelen írás fókusza azon van, ki lesz az, amelyik megszervezi a dolgozókat, azokat, akik a társadalom gerincét alkotják. S miután beláttuk, hogy a baloldal leszerepelt, a liberálisok számára nem is volt kérdés, adódik a kérdés: mit tudunk tenni? A fősodratú konzervatív jobboldal viszont – meggyőződésem szerint – mélyen kapitalista beidegződései miatt egy bizonyos ponton túl nem tud lépni. A különböző radikális nemzeti irányzatok viszont igen, mert potenciálisan bennük van az elvi lehetőség.

És ezt a lehetőséget kell nekünk megragadni, és kijelölni a harmadik utat immár nem csak aktuálpolitikai pozicionálás tekintetében, hanem annál mélyebben, világnézeti szinten is. Se nem szélsőséges individualizmus, se nem kollektivizmus, hanem az egyén és a közösség összehangolása azt a szempontot figyelembe véve, hogy az első a közösség, tehát a dolgozó nemzet. A materialista baloldalt továbbra is elutasítva, de antikapitalista (amely a globalizmus gazdasági szerkezete) és forradalmi, de nem a romboló, ösztönszerű forradalmiság, hanem az erkölcsileg és szellemileg építő, forradalmi tettvágy.

Átmeneti korszakban élünk, főként a közösségi média miatt a három másodperces „érzetek világában”, nehéz és hálátlan feladat is ideológiákról beszélni. De korszellemek mindig voltak és lesznek is, nem vindikálom a jogot magamnak arra, hogy megmondjam, a fentieknek mi lesz a konkrét megnevezése és formája, azt viszont – ha csak alap szinten is – de felvázoltam, melyeknek kellene lenniük az irányoknak.

Irány a harmadik út!

Lantos János – Kuruc.info