Egy renegát blogger „vallomása” alapján az ügyészség vádat emelt M. Balázs, hírportálunk vélt főszerkesztője ellen, akinek feltételezett „bűne” az, hogy a Gyurcsány-féle őszödi gyűlöletbeszéd nyilvánosságra hozatalát követően kialakult forradalmi napokat követő statárium idején közzétette a politikai perekben eljáró ügyészek és bírák személyes adatait, fényképeit, lakcímeit és telefonszámait. Közeli bíró ismerősöm bevallotta nekem, hogy azokban a napokban szégyellte magát azért, mert ő is ugyanazt a talárt viseli, melyet az előzetes fogva tartásokat első fokon jóváhagyó jogszolgáltatási alkalmazottak. A hírek szerint az is a vádpontok között szerepel, hogy M. Balázs több bíróról és ügyészről azt állította, hogy az ítélkezés során eljárásukkal megsértették a büntetőtörvények előírásait, s ezáltal bűncselekményeket követtek el.

Nem állván szándékomban sem prejudikálni, sem a magyarországi jogszolgáltatás függetlenségét mérlegelni és minősíteni, pusztán néhány történelmi példa kiragadásával kívánom az igazságszolgáltatás és a végrehajtó hatalom viszonyát megközelíteni, melyeknek, mint Montesquieu óta tudjuk, függetleneknek kell lenniük egymástól, mert ellenkező esetben zsarnoki diktatúra épül ki egy országban.

Nemzeti történelmünk egyben a koncepciós bírósági eljárások története is. Fennmaradt írott forrásainkból kiderül, hogy hamis vádak alapján ítéltek el birtokos nemeseket már az Árpád-korban, majd az Anjou-dinasztia uralkodásának idején is. Egy későbbi, közismert hős meghurcoltatásának példáját említve: az Egert a török támadástól megvédő vitéz várkapitányt, Dobó Istvánt az 1569-es pozsonyi országgyűlésen letartóztatták, majd hamis vádakon alapuló büntetőeljárást indítottak ellene hűtlenség és felségárulás címén. Az igazságszolgáltatás és a végrehajtó hatalom viszonyát illetően érdemes szó szerint idéznünk a Dobó-per anyagát feldolgozó és azt könyv formájában 1987-ben megjelentető Hóvári János örök érvényű szavait: „A vádiratok különös forrásai a történetírásnak. A hatalomnak és az időnként részrehajló igazságszolgáltatásnak olyan iratanyagai, amelyekben nyomon követhető, hogy az ítéletek meghozatalában néha a jog és igazság szellemétől távol álló erők is munkálkodnak. A történészek számtalan olyan ügyet tárhatnak fel, amelyekben soha el nem követett bűnökért hurcoltak meg embereket. A hatalom gyakran élt a koncepciós perek adta lehetőségekkel, hogy politikai ellenfeleitől vagy más nem kívánatos személyektől megszabaduljon. (…) Napjainkban – ahol elevenen él a közelmúltban lezajlott koncepciós perek emléke – hajlamosak vagyunk minden politikai természetű perben koncepciós pert látni. Éppen ezért a mai kor embere a vádiratot többnyire nem tartja elfogadható forrásnak, holott az sokszor az igazságot fogalmazza meg.”

A dolog pikantériája az, hogy Dobó ellen korábban már folyt egy hatalmaskodási per, mivel az egyik szomszédos nemesi famíliával birtokvitába keveredett, így 1551-ben jogerősen fej- és jószágvesztésre (halálos ítélet és birtokelkobzás) ítélték. Persze az ítélet végrehajtásához el kellett volna fogniuk a királyi hatóságoknak Dobót, mivel ő nem az az ember volt, aki mindenféle ellenállás nélkül egyszerűen hagyta volna magát elfogatni. A magyarság szerencséjére. Hiszen a következő évi egri ostromnak ellenkező esetben teljesen más kimenetele is lehetett volna.

A hatalom megrendelésére született, koholt vádakon alapuló koncepciós bírósági eljárások aztán tovább folytatódtak a későbbi évszázadokban is. A Bocskai-szabadságharc egyik kiváltó oka éppen az volt, hogy több tekintélyes főúr ellen indított a bécsi udvar ilyen pereket a 17. század elején, meg akarván szerezni az érintett nemesek több százezer holdat kitevő uradalmait. A reformkor hírhedt és közismert koncepciós pereit lezáró ítéletek juttatták börtönbe Kossuth Lajost, a börtönben szeme világát elveszítő árvízi hajóst, Wesselényi Miklóst, és az országgyűlési ifjak vezetőjét, Lovassy Lászlót, aki fogva tartása alatt megőrült.

A teljesség igénye nélkül említsünk meg még egy hírhedett koncepciós persorozatot: 1945-46 folyamán a Horthy-rendszer politikai és katonai vezetőin állt bosszút az új rezsim az ún. népbírósági ítéletekkel. Az eljárás idején a vád alá helyezett személyekkel szemben megfogalmazódott az ún. háborús bűntett a második világháború végén, a szövetségesek által a nemzetközi jogban meghonosított új vádpontja is. Nos, itt azért jegyezzük meg, hogy a legnagyobb háborús bűntett egy háború elveszítése kell legyen, hiszen a vádlottak padjára mindig csak a vesztesek képviselői ülhetnek, s nekik kell elszenvedniük a nyilván teljesen elfogulatlan és objektív győztes hatalmak képviselőiből álló „nemzetközi bíróság” döntését.

Magától értetődően a koncepciós peres eljárásokban és az ítéletek megalkotásában részt vevő ügyészek és bírák minden korban kikérték maguknak, ha kétségbe vonta bárki is elfogulatlanságukat és igazságos döntéshozatalukat. Aztán a titkos archívumok megnyitásával, az egyéb forrásoknak és tanúvallomásoknak a bírósági végzésekkel történő összevetéséből kiderült, hogy bizony, bizony… A tiszteletre méltó taláros testület nem állott éppen hivatása magaslatán.

Vajon ötven, száz év elteltével a történészek azt a megnyugtató megállapítást teszik majd korunkra visszatekintve szakfolyóiratokban és könyvekben, hogy Magyarországon a rendszer-visszaváltoztatás után a jogállamiság keretei között egyetlen politikai megrendelésre született koncepciós per sem zajlott le?

Lipusz Zsolt