A munkáltatókat törvény kötelezi, hogy alkalmazottaik fizetésének egy részét a nyugdíjpénztárba utalják. A kivételes esetektől eltekintve a nyugdíjjárulékot legalább negyven éven át, a nyugdíjkorhatár eléréséig kell megfizetni. Ezek után válik valaki jogosulttá az öregségi nyugdíjra, s lesz rendszeres jövedelme a munkaerőpiacról való visszavonulást követően is. Nagyon leegyszerűsítve ez a nyugdíjrendszer lényege. Könnyen belátható, hogy elméletileg egy jó célt, az időskori ellátás biztosítását szolgáló rendszer, kár, hogy a gyakorlati megvalósítás során egy piramisjáték lett belőle.

A politikai és gazdasági környezet változásai miatt a nyugdíjrendszernek az a megvalósítási formája, hogy idős korban az egykori befizetéseket veszik elő, és abból fizetik a nyugdíjat, nyilvánvalóan működésképtelen. A néhány évvel ezelőtti pár ezer forintos fizetés után befizetett, száz forintokban mérhető járulék aligha szolgálhatna elégséges alapul a mai megélhetés szükségleteinek biztosításához.

Az sem lenne tökéletes megoldásnak mondható, ha az aktív évek alatt pénz helyett élelmiszert és egyéb anyagi javakat helyeznének letétbe, s idős korukban ezeket kapnák vissza. Bár, eltekintve a tárolási nehézségektől és költségektől, ily módon legalább a negyven évvel ezelőtti egy kiló lisztből ma is egy jókora kenyeret lehetne sütni, nem úgy az egy kiló liszt negyven évvel ezelőtti árából, amiből ma már egy zsemlére sem futná.

Valószínűleg a fentebb említett, s az azokhoz hasonló gondok miatt választották a nyugdíjrendszer megvalósításának mai formáját, amelynek során a kifizetéseket az aktuális befizetésekből finanszírozzák. Sajnos hosszú távon ez a megoldás sem működőképes, mert a folyamatos népességcsökkenés következtében egyre kevesebb az aktív korú, a fejlett orvostudománynak köszönhetően pedig elméletileg nő a várható élettartam, így az a helyzet áll elő, hogy az egyre kevesebbet kell egyre több ember között, egyre hosszabb időre beosztani.

Jelenleg a népesség közel egyharmada nyugdíjas. Az, aki könnyelműen legyintve tudomásul veszi, hogy az országnak nincs egy időtálló nyugdíjrendszere, aki beletörődik abba, hogy a jelenlegi nyugdíjrendszer egy időzített bomba, az a népesség jelentős hányadának az egyik legmagatehetetlenebb, legelesettebb részének a sorsával szemben mutatkozik közömbösnek. Teszi mindezt úgy, hogy közben percről-percre közelebb kerül hozzájuk, s egy napon majd ő is közéjük tartozó lesz. Rajta sem fog segíteni, ha pusztán a vele egykorúak állnak majd ki az érdekei mellett, s a többiek érdektelennek mutatkoznak.

Az is sovány vigasz a rendszer várható összeomlásának hírére, hogy a kialakulása előtt sem volt nyugdíjrendszer, mégsem maradtak az idősek ellátatlanul. Valóban, évszázadok hosszú során át működőképesnek bizonyult az, hogy a szülő gondoskodik a gyerekéről, a szülői gondoskodásnak köszönhetően felnőtté vált gyerek pedig gondoskodik megöregedett szüleiről. Ám erősen kétséges, hogy a nyugdíjrendszer majdani összeomlásának idején a fiatalok képesek lesznek, lesz elég erőforrásuk ahhoz, hogy a saját gondjaik mellett idős rokonaik bajaival is törődjenek. A százéves mélyponton lévő házasságkötések és a szintén évről-évre csökkenő gyermekszületések hírét hallva felmerül a kérdés, hogy egyáltalán a majdani idősek hány százalékának lesznek majd fiatal rokonai!

Nyilvánvalóan nem csak a mindenkori fiatalokon múlik, hogyan megy soruk az időseknek. Saját időskorú helyzetükért ők maguk is felelősek, hiszen az őket sújtó gondok közt nagyon sok olyan is van, amelynek megoldását fiatalkorukban elmulasztották. Előfordulhat, hogy a következő nemzedék felismeri ezt és az őket is sújtó, időben nem orvosolt gondokért felelőssé teszi majd az időseket. Hibáztatni fogják őket, amiért fiatalkorukban könnyelmű, önző és öntudatlan életet éltek, amiért buta módon hagyták magukat becsapni és megkárosítani, rabszolgasorsba taszításukat birka módjára tűrték, kisemmizésükre és teljesen kiszolgáltatottá tételükre rá sem ébredtek.

Nemhogy nem lázadtak és szervezkedtek, de ők maguk is azok ellen fordultak, akik, felismerve a valós helyzetet s az abból következő szörnyű véget, azt elkerülni igyekezvén elnyomóik hatalomból való eltávolítására és példás megbüntetésükre törekedtek. E vádaskodásokkal szemben hiába hivatkoznak majd arra, hogy, visszaélve a jóhiszeműségükkel, megtévesztették őket, és ők valójában nem akartak rosszat, csak egyszerűen szerettek volna békében és nyugalomban élni, ezért ellenezték a változást akarók közrend-veszélyeztető cselekedeteit, ezért fordultak szembe a nyugalmat és békét veszélyeztető személyekkel.

Mindez magyarázatul szolgál ugyan, de felmentést nem ad. Igaz, hogy egy életen át szorgalmasan és tisztességesen dolgoztak, de az is tény, hogy éppen ezzel az együttműködő magatartásukkal tették lehetővé egy olyan társadalmi berendezkedés kialakulását és működését, amelynek következtében megtakarított pénzük elértéktelenedett, a nyugdíjpénztárba befizetett járulékaiknak nyoma sincs, bár ha meglenne, se érne sokat, az államkassza pedig tetemes adóssággal terhelt. Miközben egy életen át úgy tettek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, választott hatalomgyakorlóik több millió szorgalmas ember egy életen át tartó munkájának a gyümölcsét lopták el, idegenek kezére játszották át gazdasági és természeti kincseinket, kezelhetetlen méretűvé tenyésztették ki a cigányságot és más idegeneket, kábítószer-terjesztő vietnamiakat, a kiskereskedelem jelentős hányadának adózásmentes lebonyolítását végző kínaiakat, drogot áruló négereket szabadítottak a nyakunkra.

Mindezt észre sem venni, vagy a nyugalom és béke érdekében szó nélkül tűrni nemhogy nem erény, de súlyos gondatlanság, cinkosság, bűnrészesség. A nyugalomhoz és a békéhez mindenáron való ragaszkodás vezet el azokhoz a súlyos gondokhoz, amelyekkel előbb-utóbb mindenkinek, idősnek és fiatalnak egyaránt szembe kell majd néznie. Ha majd a magunk előtt görgetett, szőnyeg alá söpört megszámlálhatatlan gondok némelyike benyújtja a számlát, félő, hogy hiába tartják majd milliók a markukat a nyugdíj után. Azon nyugalom és béke után, amely ekkora gondokat és bajokat enged növekedni, nem jár sem nyugalomdíj sem békedíj.

Az igény persze meglesz rá, tömegével lesz majd üresen tátongó száj, alamizsnáért kuncsorgó remegő kéz, könyörületet kérő, kétségbeesett tekintet, nyomor és szenvedés szülte nyöszörgés és jajveszékelés. Kérdés, hogy lesz-e majd segítő kéz, a kézben lesz-e elegendő erő, s mindehhez társul-e majd akarat. Vagy azok, akik segíthetnének, azt fogják majd gondolni, hogy nyomorúságos helyzetükért maguk a nyomorgók a felelősek, s mivel nem próbáltak meg segíteni magukon, nem érdemelték ki a segítséget. Ahogyan a cigányok is hiába várják, hogy mások oldják meg helyettük azokat a gondokat, amelyeket ők maguk idéztek elő, s amelyeket újra és újra előidéznek, a mostani aktív korúak is hiába várják majd el idős korukban, hogy mások tegyék jóvá és küszöböljék ki azokat a bajokat, amelyeket fiatalkoruk könnyelmű mulasztásai idéztek elő.

Az egyetlen járható út, ha még időben felismerjük valós helyzetünket, ha nem kicsinyeljük le és söpörjük szőnyeg alá a gondokat, hanem akár a nyugalom és a béke, a közrend rovására is félreállítjuk a hatalombitorlókat, s olyan valódi vezéreket segítünk a helyükre, akik ténylegesen a nemzet javát akarják, elég bátrak szembenézni és képesek leszámolni a fenyegető veszélyekkel. Én ismerek ilyeneket, Budaházynak, Toroczkainak, Vonának hívják őket. Orbánt nem sorolom közéjük, ő még egy hazugságon kapott, erkölcsileg bukott miniszterelnökkel sem volt képes leszámolni, egyébként többnyire kifogástalan beszédeit csak a legritkább esetben követik tettek. E történelmi szerepre teljességgel alkalmatlan. Különben is annak a rendszernek az elkötelezett híve, amely lehetővé tette, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Őt felejtsük el, nem jobban kell csinálni ugyanazt, ami most folyik, hanem mást kell csinálni.

Össze kell omlasztanunk, meg kell szüntetnünk a jelenlegi társadalmi rendszert, s új alapokra új rendszert kell építenünk. A szívük mélyén nagyon sokan érzik ezt, a csalhatatlan életösztön is jelzi, hogy egészen másvalami kell ide. Figyeljetek oda, hallgassatok a szívetekre! Józan ésszel, a valós helyzetet elemezve kétséget kizáróan felismerhető, hogy a hatalmon lévők nem a mi életünknek a megszervezésével foglalkoznak, nem a közös érdek, nem a nemzet javára cselekszenek. Különleges előjogokat (luxusautók, költségtérítés, mentelmi jog stb.) élvezve nem szolgálják, hanem fosztogatják a nemzetet. Törvényhozói munkájuk következtében százmilliós végkielégítések kifizetésére, börtönben, azaz munkavégzés nélkül felvett több százezres fizetésre nyílik lehetősége egyeseknek. A törvény, amit ők hoztak, lehetővé teszi ezt, a közösség különféle módon való megkárosítását. Csak a közösségnek nem teszi lehetővé a törvény, hogy az egyszerű véleménynyilvánításon túl bármit is tegyen, ami véget vethetne ennek a kormányzásnak álcázott züllesztésnek és fosztogatásnak.

Milyen törvény az, ami a lopást lehetővé teszi, de a lopás megakadályozását nem? Tolvajtörvény, a törvényesített lopás és kifosztás törvénye! Ehhez ragaszkodik az értelmiség, ennek a törvényességnek a megszegését kéri számon a társadalom Budaházyn és társain? Ez az az alkotmányos rend, amit Budaházy és a Magyarok Nyilai fenyegetnek? Hát miféle rend, miféle nyugalom, milyen béke az ilyen?

Egyszerű, hétköznapi emberek! Vegyétek észre végre, hogy a ti testi épségeteket, anyagi javaitokat, mostani és jövőbeli jóléteteket nem az utcai megmozdulások résztvevői, nem a gárdisták, nem is a Magyarok Nyilai veszélyeztetik, hanem választott vezetőitek teszik tönkre, változtatják számotokra élhetetlenné országotokat.

Hovatovább már csak azok élnek jól, akik fontosabb szerepet játszanak e kifosztó rendszer működésében, a többiek létbizonytalanságban tengődnek.

Nem várom el, hogy Szalainé Szilágyi Eleonórák, Hunvald Györgyök, országgyűlési képviselők, különböző politikai és gazdasági körök által pénzelt értelmiségiek és mindazok, akik valamilyen módon haszonélvezői e társadalmi berendezkedésnek, álljanak a nemzeti ellenállás zászlói alá, de ott a helye mindenkinek, aki kárvallottja a hatalombitorlók ténykedéseinek.

Mi, akik a nemzeti ellenállás zászlója alatt már felsorakoztunk a hatalommal szemben, soha, de soha nem adjuk fel a küzdelmet (még a börtöncella mélyén sem), a szélesebb rétegek támogatásával, vagy anélkül, addig küzdünk, addig harcolunk, amíg győzünk, vagy amíg az utolsó emberünk is elesik az ütközetben. Számunkra többé nem létezik már más, csak szabadság vagy rabság, győzelem vagy halál. Megvetjük e megalkuváson és beletörődésen nyugvó életet, ez a béke, ez a nyugalom nekünk nem kell. Nem ismerünk félelmet, jöjjön bármi, bátran állunk elébe. Hisszük, és szívünk mélyén tudjuk is, hogy erőfeszítéseinket siker koronázza, győzelmünk nem marad el.

És akkor megkezdődhet végre a rendcsinálás, amelynek célja:

„...hogy a dolgok újra a helyükre kerüljenek,
emberek, határok, völgyek és hegyek,
hogy újra annyian legyünk, mint a tenger,
s a gyermekünk magyarként lehessen ember.”

Az ellenállásnak a jövőben meglesz a jutalma, a nyugalomnak azonban díja nem lesz. Én szóltam. Még időben... 

Ajánló: Uzsoracivilizáció III. - A világkormányzat menetrendje (x)