Ha előzetes letartóztatásom elrendelésének okát megnézitek a fogvatartott-nyilvántartóban, azt olvashatjátok, hogy terrorcselekmény bűntettével, emberölés előkészületével és robbanóanyaggal, robbantószerrel való visszaéléssel gyanúsítanak. E fennhéjázó, jogi szaknyelven írott halandzsa annak a gyanúját varrja a nyakamba, hogy a mindannyiunk életére nézve a patkányoknál, a csótányoknál és az összes féregnél, valamint minden más veszedelemnél kártékonyabb országgyűlési képviselők megfékezésére igazán hatékony módszert - focilabdába rejtett robbanószerkezetet - kísérleteztem ki.

Nem árt tudnotok, hogy e gyanúsításnak, a nyilvánvaló hátrányai mellett, előnye is van: sokan rokonszenveznek velem emiatt, vannak, akik felnéznek rám, hősnek tartanak. Szeretném, ha ezt a hős dolgot megértenétek, ezért most megpróbálom elmagyarázni nektek. Hiszem, hogy ez az ismeret hasznotokra lesz még a későbbiekben, úgyhogy javaslom, szánjátok rá az időt, és olvassátok ezt végig figyelmesen.

Induljunk ki abból a kétségbevonhatatlan tényből, hogy az életünknek otthont adó, a minket körülvevő világgal - óvatosan fogalmazva - nincs minden rendben. A részletek, hogy mik azok, amik mégis jól működnek, és mely dolgok is a ténylegesen rosszak, vita tárgyát képezhetik, így erre most ne is vesztegessük a szót. Sokkal érdekesebb és kevésbé vitatható - ha az egyáltalán -, hogy az ország jelenlegi helyzetének vannak személyi felelősei. Magyarország ugyanis nem egy, az óceán hullámai közt magatehetetlenül hánykolódó jéghegyhez hasonlítható, hanem egy hajóhoz, amelynek van kapitánya, kormányosa és egyéb személyzete.

Amennyiben ez a hajó veszélyes vizekre téved, elfogyóban az üzemanyag, az ivóvíz és az élelem, az így kialakult vészhelyzetért egyértelműen a hajó irányítói a felelősek. Az ő dolguk kijelölni az irányt, kiszámolni és biztosítani a szükséges készletmennyiségeket, felügyelni a beosztottakat, hogy azok valóban a kiadott utasítást hajtsák végre és feladataikat az előírásoknak megfelelően lássák el. A hajó vezetői akkor is felelősek, ha ők jó irányt jelöltek ki ugyan, de a kormányos tévedett, vagy ha a készletek azért vannak kimerülőben, mert a gépházban lévő személyzet nem dolgozott rendesen, és a hajóút emiatt tovább tart, mint kellene. Ilyen esetekben, természetesen, a személyzet hibát vétő tagjainak a felelőssége is fennáll a vezetőké mellett.

De a hajó vétlen személyzetének, sőt, még az utasoknak a felelőssége is megállapítható, dacára annak, hogy ezek a dolgozók nem tértek el a kapott utasításoktól vagy a munkaköri leírásukban foglaltaktól, és az utasok is betartották a hajó házirendjét. Elsősorban a személyzetnek, de végső soron az utasoknak is észre kell venniük idővel, hogy hajójuk rossz irányba tart, hogy a munkavégzés és az utazás körülményei egyre rosszabbodnak.
Ha az utasok annak az ígéretnek a hallatán csábultak el és váltottak jegyet a hajóútra, hogy azon kellemes körülmények között paradicsomi vidékre utazhatnak, akkor, miután hosszú idő elteltével még mindig hideg, ködös, egyre gyakrabban háborgó vizeken hánykolódnak a megígért napsütéses, meleg tájakon átélt élményhajókázás helyett, az a legkevesebb, hogy elégedetlenségüknek kitartóan és egyre határozottabban hangot adnak. A hajó személyzetének pedig „illik” ráébrednie, hogy kötelezettségei teljesítésével ő maga is tevékeny résztvevője az egész hajó végveszélybe juttatásának és az utasok lóvá tételének. Aztán e felismerést követően, szolgálati szabályzat ide vagy oda, az egy hajóban utazók és önmaga megmaradása, életkörülményeinek javulása érdekében szembe kell fordulnia a hajót szándékosan, vagy az alkalmatlanságuk folytán veszélyeztető irányítókkal, és az elégedetlenkedő utasok mellé állva, közös erővel új vezetőket kell a hajó élére állítaniuk.

Az, aki mostanság Magyarországon nem elégedetlenkedik kitartóan és egyre határozottabban, számomra olyan, mint az az utas azon a bizonyos képzeletbeli hajón, aki, tapasztalva a gondokat, kiábrándultan tudomásul veszi, hogy rászedték, de ezen nem háborodik fel, nem áll oda a tiltakozók mellé, hanem visszahúzódik a kabinjába, és fásult, zombi tévénézőként agymosásnak veti alá magát. Szólnom kell még azokról, akik azért ülnek ölbe tett kézzel, mert tudják, közeleg a tisztújítás ideje, s a hajónak nemsokára új kapitánya lesz. Ettől nyugodtak, úgy érzik, hamarosan megmenekülnek. Nem akarom kétségbe vonni, hogy Orbán kapitány a mostaninál jobban irányítja majd a hajót, de nem hagyhatom figyelmen kívül azt a tényt, hogy a kellemes egyenlítői égövön való élményhajókázás helyett jelenleg a zord sarkvidéken vesztegelünk, s ha a kapitányváltást követően a jó irányba fordul is a hajónk, szárnyai nem lévén, még hosszú hónapokig, évekig ugyanazon a veszélyes vizeken fog haladni, a mostanihoz hasonló, rossz körülmények közepette, és az sem kérdéses, hogy a teljes kitérő költsége az utasokra lesz terhelve.

Sokan azt hiszik, nincs különösebb jelentősége annak, hogy a hajó nem fordult a helyes irányba már akkor, amikor nyilvánvalóvá vált: letért a kijelölt célhoz vezető útról. Ezzel szemben nekem meggyőződésem, óriási, megbocsáthatatlan hiba volt hagyni, hogy a hajó továbbhaladjon a tévúton, és én megállapítanám azoknak a felelősségét is, akik miatt ez megtörténhetett.

Gyurcsány ex-kapitány lelepleződése után az utasok egy jelentős része megfelelően reagált, rég nem látott, a világsajtó érdeklődését is felkeltő módon követelte a hazugságon és csaláson ért kapitány eltávolítását, valamint az azonnali irányváltoztatást. A tiltakozók által nem megfelelően megválasztott akaratkinyilvánítási módokon, az emiatt vagy egyéb okokból a tiltakozásoktól távol maradt utasokon, Orbán első tiszten, a becstelenné vált kapitányt és csapatát tovább szolgáló, nekik továbbra is engedelmeskedő hajószemélyzeten múlott, hogy a hajó, egyre zordabb és elviselhetetlenebb körülmények között, továbbra is csak távolodott az elérni kívánt céltól.
Ahhoz, hogy mindez ne így alakuljon, hősökre lett volna szükség, de hősökből kevés volt. Az igazi hős, ha hősiességét emlegetik, szabadkozni kezd, mondván, hogy ő csak a munkáját végezte, a kötelességét teljesítette. Hisz valóban „csak” arról van szó, amikor az ember hőstettet visz véghez, hogy megteszi azt, amiről azt gondolja, hogy meg kell tennie. Az önként vállalt, vagy valaki más által ránk ruházott cselekedet attól lesz hőstett, hogy akkor is, olyan körülmények közepette is véghezvisszük, amit kötelességünknek érzünk, amikor már senki más nem teszi, vagy rajtunk kívül csak nagyon kevesen tennék meg. Ez az, ami elismerést és tiszteletet szül azokban, akik egyáltalán képesek felfogni a történteket.

A cselekvő hősiesség mellett létezik nem cselekvő hősiesség is, amikor valaki azáltal válik hőssé, hogy valamit, amit mindenki más megtesz, ő nem hajlandó megtenni, és kész vállalni a kötelezettségszegéssel járó következményeket. Míg cselekvő hős, ha csak néhány tucatnyi is, de akadt a hajón, addig nem cselekvő hősről én nem tudok. De még nem késő, reménykedjünk, hogy az írásom hatására ők is előmerészkednek, és a hajószemélyzet becsületét megmentő bátor kiállásukkal már elegendő számban leszünk a fedélzeten az irányváltoztatás kiharcolásához. Említettem az elején, hogy azt, amivel gyanúsítanak, sokan hősies cselekedetnek tartják, és vannak, akik tisztelnek emiatt. Még itt a börtönben, részetekről is tapasztalok némi elismerésfélét, ami a szabályok határait már-már súroló kivételes bánásmódban testesül meg, s amit egyértelműen a gyanúsításban foglaltaknak köszönhetek. Tehát még a méltatlanná vált kapitányt és sleppjét szolgáló hajószemélyzet között is vannak olyanok, akik elismerik, és a maguk módján némileg még jutalmazzák is a kapitánnyal és bűnbandájával szembeni hősiességet.

Elképesztően nagy kár, hogy felismerésükben odáig már nem jutnak el, miszerint éppen a semmivel sem magyarázható bukott kapitány és galerije iránti hűségük és további engedelmességük az, ami az általuk is elismert hőstettek gyakorlati hasznának beérését lehetetlenné teszi, vagy legalábbis nagyban késlelteti.

Hazudnék, ha azt mondanám, börtönőrként én akkora hős lennék, hogy valamilyen úton-módon legalább egyet a politikai foglyok közül megszöktetnék, kiszabadítanék. De állítom, elég bátor lennék ahhoz, hogy gondosan megfogalmazzam és leírjam azokat a lelkiismereti okokat, amelyek miatt a hányatott sorsú magyar nemzet fiaként képtelen lennék őrizni a Magyarok Nyilai-ügyben letartóztatottakat. Ezzel az írással a kezemben pedig oda mernék állni a parancsnokom elé, és ki merném mondani: lelkiismereti okokból kifolyólag, melyekről élőszó helyett írásban kívánok részletesebben nyilatkozni, nem érzem magam képesnek arra, hogy a Magyarok Nyilai-ügy gyanúsítottjait felügyeljem, ezért arra kérem, hogy beosztásomat oly módon szíveskedjen elkészíteni, hogy ne kelljen velük érintkeznem.

Jól tudom, hogy ezt olvasva most kinevettek, és azt gondoljátok, csakis azért vagyok képes leírni ekkora hülyeséget, mert nem ismerem a BV-intézeten - és úgy általában a fegyveres testületeken - belüli viszonyokat. Azt valóban nem ismerem, de önmagamat igen, és higgyétek el, képes lennék erre, s nem érdekelnének a következmények. Nem úgy lennék bátor, mint a főhős a filmekben, bizony reszketnék közben, de remegő testem lelkem rabruhája csupán, és ha vonakodva, rángatózva is, de engedelmeskedne szellememnek.

Lényem legfontosabb eleme a gerincem, ez tart meg egyenesen, s ez a gerinc nem viseli el annak a terhét, hogy bármiért is cserébe, vagy akármilyen nagy veszedelem elkerülése érdekében olyat tegyek, amiben nem hiszek, vagy végrehajtsak egy olyan parancsot, amelynek helytelenségéről meg vagyok győződve.

Az emberi tartást a gerincnek az a tulajdonsága adja, hogy nem hajlong ide-oda attól függően, hogy a különböző érdekek mit kívánnak meg, hanem minden körülmények között egyenes, választott irányához hű marad. Ha egyszer valaki, legyen az börtönőr, vagy bármi egyéb, a saját irányát a hatalommal szemben állók irányával megegyezőként határozta meg, akkor gerincességének elvesztése, és ezáltal puhatestűvé, rongyemberré válása nélkül nem hajthat végre olyan parancsot, amely a hatalommal szintén szemben állók életét keseríti meg, nem vehet részt a hatalommal szemben vívott harc miatt kirótt büntetés végrehajtásában, bármekkora megtorlással járjon is az ebből való kimaradása. Ez az, amiért egyetlen úgynevezett jobboldali gondolkodású börtönőr sem őrizheti gerincessége megtartása mellett a Magyarok Nyilai, és az egyéb nemzeti ellenállással kapcsolatos ügyben bebörtönzötteket.

Senki ne próbáljon mentegetőzni azzal, hogy az intézet falai között nem politizálhat, mert ennek semmi köze a pártpolitikához. Köztudott, hogy Sziva Balázs, a Romantikus Erőszak és a Hungarica hazafias zenekarok énekese, közeli ismerőse, mondhatni jóbarátja Budaházy Györgynek. Az is nyílt titok, hogy rengetegen szeretitek a Balázs által énekelt Hungarica- és RomEr-dalokat. Kérdem én, egészséges lelkületű, épeszű börtönőrként, hogyan egyezteted össze az életedben azt, hogy egyrészt tiszteled és szereted Balázst, szellemileg táplálkozol, erőt és hitet merítesz a dalaiból, ugyanakkor a jó barátját, Budaházy Gyurit (és sorstársait) láncra verve fogva tartod? Ez a hála mindazért, amit Balázs és zenekarai nyújtanak? Nem érzed, hogy munkáddal disznó módjára éppen oda piszkítasz, ahonnan szellemi-lelki táplálékot kapsz? Ama bizonyos gerinc megroppanása nélkül képtelenség feloldani ez ellentéteket, mint ahogy a tulajdon anyát, apát vagy testvért képtelenség rabként elzárva tartani. Ez egyáltalán nem politikai, hanem lelkiismereti, becsületbeli ügy.

Nem ismerem a törvényt, de szerintem biztosít lehetőséget az elfogultság, az érintettség bejelentésére. Nem hiszem, hogy bárki is kötelezhető lenne a családtagjai, közeli rokonai láncra verésére. (Ha a gyakorlatban eddig ez a gond nem is nagyon merült fel, idővel, ahogy egyre több lesz a cigány börtönőr, mindennapivá lép majd elő.) Amennyiben pedig a szabályozás felmentést ad az alól, hogy valakinek a saját élettársát kelljen rács mögött őriznie, nosza rajta, használd ki, hogy a hatalom oly lelkesen támogatja az egyneműek élettársi kapcsolatát, és arra hivatkozva kérd felmentésedet a hazafiak őrzésének kötelezettsége alól, hogy az összes börtönben raboskodó politikai fogoly a „csajod”, az élettársad :) Kevésbé hősies eljárás, mint odaállni a felettesed elé, és kerek-perec megmondani az igazi okot, de még mindig tökösebb megoldás, mint gyáván meghunyászkodva, a lelkiismereti meggyőződésed ellenére tovább bilincselgetni, kísérgetni és rács mögött tartani minket, úgy téve, mintha ez teljesen helyénvaló lenne.

Ha esetleg nem éreznéd magadtól, hát tudd meg tőlem: cseppet sem az! S arra is hadd hívjam fel a figyelmed, hogy idő kérdése csupán, és mi kerülünk hatalomra. Az én emlékezetem meg olyan, hogy a neveket két perc alatt elfelejtem, de akit egyszer láttam, azt életem végéig felismerem. Előre szólok, hogy ne utólag tűnjek hálátlannak: őrzőimre nem úgy emlékezek majd, mint akiktől dupla adag ételt, elvétve egy-egy bátorító szót kaptam, hanem mint azokra, akik az ellenséges hatalom gúnyáiba bújva - még szenteste is - otthonomtól és a szeretteimtől távol, rácsok mögött tartottak.

Hallgassatok rám: hagyjatok fel, amíg még nem késő, az időnként változó nevű, de mindig azonos szellemű hitvány kapitány-bagázs szolgálatával, vagy legalább azt oldjátok meg valamiféleképpen, hogy az én szemem elé ne kerüljetek! Az utolsó őr-fogvatartott felállású találkozásunk során pedig tanúsíts megbánást és kérj tőlem bocsánatot! Amennyiben bűnbánó bocsánatkérésedet őszintének érzem, békejobbot nyújtok neked, és ezzel részemről eddigi bilincselgetésed és egyéb ténykedéseid meg lesznek bocsájtva, el lesznek felejtve. De jaj azoknak, akik ezt nem teszik meg időben! Az Isten legyen hozzájuk irgalmas, mert énreám nem számíthatnak majd!

2009. december 24.

- Szaszka újabb börtönlevele: Egy kényszerbúcsú és ami mögötte van

- Újabb börtönlevél: Az igazság nyomában

- Új levél a börtönből: Magyar sors

- Egy hazafi a börtönből: Ki kicsoda?