 |
Az iwiw amúgy – ha valaki nem tudná – egy ismerőskereső és rendszerező oldal, s az „üzenőfal” egy olyan felület, ahová bárki kiírhatja közlendőjét.
„Mi az, hogy a XVI. kerületben nem lehet aludni, mert remeg az ágyam, és dübörög minden?” – hőzöngött egy kis naiva. „Én ki sem mertem lépni az oktogoni lakásból, a nagykapu alatt befolyt az emberi vizelet, miközben megállás nélkül be akarták törni.” – sírt egy kiöregedett alternatív. „Kár, hogy nem ázott el tegnap a "parádézó" söpredék!” Kedves hölgyismerősöm már közelebb állt a realitásokhoz, s nem vette emberszámba a jelenlévőket.
Ám értek komoly kritikák is. Kollégám egy laptól így vélekedett. „Ádám, ne légy már ilyen toleráns! Nem „ha nem takarodik haza” a parádézós véglény, hanem rögtön lőni rájuk.”
Bevallom, kissé elgondolkoztam. Lehet, hogy puhulok? Lehet, hogy kezd megfertőzni a nyugati kultúrmocsok és dekadencia? Mégis, hogy nézek majd gyermekeim szemébe? Apjuk megtagadta az erkölcsöt? Próbára teszem hát magam! - határoztam el, azzal járni kezdtem a várost.
A sarkon suttyót láttam suhogó joggingban. Adnék-e neki választójogot? – tettem fel magamnak a kérdést. Dehogyis adnék! – Húztam össze zakóm elborzadva. – Elvenném jogait, segélyét, meg szociális ellátását, aztán éljen ahogy tud. Arrébb egy padon részeg nyikhaj dagonyázott. Kezében pálinkásüveg. – Költenék-e egy ilyen rehabilitálására? – Töprengtem – Még csak az kéne! – horgadt fel bennem a moralitás. – Új börtönt építtetnék, hová rögtön becsukatnám! A lépcsőn hajléktalan okádott maga alá. – Mit adnék az ilyennek? – vallattam bensőmet. – Ötven botütést! – nyugodtam meg erkölcseimben. Jó vastag husánggal. De utána két napig mehetne gyengélkedőbe a munkatáborban.
Remélem, kollégám nem fed meg eme gyengeségem miatt, de hát művész vagyok, romantikus lélek, s így megbocsátható némi elérzékenyülés.
(Demokrata)
