 |
Madách Az ember tragédiája című művében szereplő Lucifer „nem adhatok mást, csak mi lényegem” megállapítása ebben az esetben is érvényesült. A zárkaellenőrzést végzők, bár igyekeztek, nem tudták levetkőzni „lényegüket”, ami - óriási szerencsémre - nem más, mint emberséges voltuk. Nem ejtették a földre és nem léptek rá „véletlenül” a fényképeimre, az átvizsgálás közben nem gyűrték össze papírjaimat és könyveimet sem, összességében azt mondhatom, hogy, ahogyan a rokonszenvük, úgy az ellenszenvük kimutatásakor sem lépték át a szolgálati szabályzat és a törvények kijelölte kereteket.
Tovább javítja a börtönőrökről kialakítható képet, hogy nem a megtorlók, hanem az ellenvéleményüket kulturáltan a tudtomra adók voltak többségben. Elismerem, ezt kellemes és örömteli meglepetésként élem meg, ami segít, hogy felismerjem és kiküszöböljem eddigi hibáimat, téves megítéléseimet. Ebben az írásomban kísérletet teszek arra, hogy, áttekintve az eddigi megnyilvánulásaimat, megvalljam az időközben felismert hibáimat, ugyanakkor megerősítsem és ismét kimondjam azokat az igazságokat, amelyeket újra és újra átgondolva is helytállónak ítélek.
A már említett cikkek megírásakor a legnagyobb hibát azzal követtem el, hogy a dobbal nem lehet verebet fogni közmondás tanításának alkalmazásától eltekintettem. A kulturáltan közölt visszajelzéseknek köszönhetően szembesültem azzal, hogy, eredeti szándékommal ellentétben, legalábbis az érintettek körében, a fenyegetések nem kihangsúlyozták az írás mondanivalójának fontosságát, hanem, épp ellenkezőleg, a lényegi mondanivaló befogadására gátlóan hatottak. Jobban belegondolva, talán én se fogadnám el még a legnyilvánvalóbb igazságot sem egy olyan személytől, aki a közlés előtt vagy után megfenyegetett.
Tény, hogy már-már árulással felérő súlyos bűnnek, a nemzeti ereklyék meggyalázásának, az alkotók szembeköpésének tartom, ha rovásírással tetovált kar, nagy-magyarországos kulcstartót hordozó kéz, a nemzeti ellenálláshoz szorosan kötődő zenekar rajongója vesz részt ártatlan, tettükért valójában jutalmat érdemlő hazafiak elfogásában és a rájuk igazságtalanul kiszabott büntetés végrehajtásában. Igen, annyira felháborít, amikor mindezt megtörténni látom, hogy a vétkes kéz bárddal történő eltávolítását, a méltatlanul a mi zenénket hallgató és a mi dallamainkat dúdolászó száj és fül forró ólommal való teletöltését vizionálom. De ha nyugalmat erőltetek magamra, s higgadtan végiggondolom a helyzetet, rájövök, nem az a célom, és nem az a fontos, hogy a vétkest majd valamikor példásan megbüntettessen, hanem az, hogy az írásommal tükröt tartsak e súlyos bűn elkövetőjének, aki így, magára ismerve és szembesülve tettével, olyan elhatározásra jut, hogy változtat viselkedésén, és e változásnak köszönhetően az általam felismert és bemutatott bűnt a továbbiakban többé már nem követi el.
Nincs kettő vagy több magyar nemzet, csak egyetlenegy. Az, aki nemzetben gondolkodik - én igyekszem -, tudomásul kell, hogy vegye, hogy azok is a magyar nemzet tagjai, és mint ilyenek, nemzettestvéreink, akik munkájukkal vagy egyéb módon ártanak, kárt okoznak a nemzetnek, azaz tulajdon nemzettestvéreinknek. Ezeket a rossz útra tévelyedett, tékozló nemzettestvéreinket pedig hiba egyből a nemzet elpusztítandó ellenségeinek tekinteni, nem harcot hirdetni kell ellenük, hanem kampányt kell indítani értük, fel kell nyitni a szemüket, rá kell ébreszteni őket arra, hogy a nemzet egészére nézve káros, amit cselekednek. Meg kell adni nekik az esélyt és a segítséget, hogy Saulból Pállá legyenek, hogy, rossz úton való ténfergésükre ráébredve, a jó útra áttérjenek. Látom azokat, akik annyira romlottak már, hogy a nemzetnek való megmentésükre indított felvilágosító kampány falra hányt borsóként pereg le róluk, és azt követően is ugyanúgy élik az életüket, mint a karnyújtási kísérletünket megelőzően, továbbra is ártanak a nemzetünknek, tudomásul kell vennünk, hogy a feladat nem minden egyes nemzettagnak, hanem a nemzet egészének a megmentése. Ahogy egy kupac alma épsége is csak úgy őrizhető meg, ha kidobáljuk közüle a rothadásnak indultakat, a nemzet egészének a megmentése során is el kell fogadni és alkalmazni kell a „pusztuljon a férgese, hogy az egésze megmaradhasson” alapelvet. Az orvostudomány is gyógyítani igyekszik a sérült végtagot, de a test többi részének épen tartása érdekében amputálja a már menthetetlent.
Fogva tartóim túlnyomó többsége és én ugyanazon nemzetnek vagyunk a fiai, ennek megfelelően az anyanyelvünk is egyezik (az már Trianon „műve” és 2004. december 5-ének a bűne, hogy az állampolgárságunk nem), mégsem értjük egymást, pontosabban - az írásaimra az érintettektől érkezett visszajelzések alapján mondom ezt - a börtönőrök nem értenek engem.
Ők úgy látják, hogy a lehetőségeikhez mérten segítenek engem, emberségesen bánnak velem, elkülönítenek és ezzel megvédenek az ökleiket rázó és a fogaikat vicsorító cigánybűnözőktől, ha marad, megkérdezik, hogy kérek-e az adagon felül teát vagy ételt, egy-két együtt érző, bátorító szó is elhangzik néha, és én mégis, mindezek ellenére írásaimban hálátlanul szembefordulok velük, bírálom, mi több, még fenyegetem is őket.
Megértem, hogy ők így látják ezt, és elismerem, így is van, jól látják, tényleg a hálátlan szerepében tetszelgek. De nem holmi hóbortból vagy kivagyiságból teszem ezt, hanem az az életszemlélet kötelez erre, amelynek önmagamat tudatosan alárendeltem, amely szerint élek.
Budaházy Gyuri sorstársam jegyezte meg még régen, már nem is emlékszem mikor és hol, hogy megdöbbentő, mennyire hat, mennyire jelen van a szabadelvű (liberális) életszemlélet még a hazafiak körében is. Engem már eleve, úgy otthon a családban, mint az egyházi középiskolában, értékelvű életszemléletre neveltek. Budaházy, a sorainkba is beszivárgó szabadelvűségre vonatkozó figyelmeztetése óta tudatosan odafigyelek arra, hogy az alapelvek és az alapigazságok álljanak a döntéseim és az állásfoglalásaim mögött, és nem a szabadelvűség egyénközpontúságára jellemző rövid távú érdekek.
Ha én magam is a szabadelvű életszemlélet alapján élném az életemet, és - helytelenül - azt képzelném magamról, én vagyok a világ közepe, akkor a fogva tartóim megítélése előtt azt a kérdést tenném fel magamnak, hogy mi a jó nekem. És erre a kérdésre valóban csak egyféle válasz adható: emberségesen bánnak velem (most hagyjuk a kivételeket), megvédenek a cigány erőemberektől, plusz teával és étellel kínálnak, egy-egy jó szavuk is van hozzám, ráadásul mindez egy olyan helyen, ahol teljesen ki vagyok szolgáltatva mindenki kénye-kedvének, azaz a bajban kapom tőlük - a hozzátartozóim után - a legtöbb kézzelfogható törődést és segítséget, így köszönettel és hálával tartozom nekik, s azt kell mondanom, remek emberek.
De én nem vagyok liberális, így nem aszerint ítélem meg őket, hogy hogyan viszonyulnak hozzám, nem azt a kérdést teszem fel, hogy mi a jó nekem, hanem azt, hogy mi a helyes, s nem aszerint ítélem őket remek embernek, hogy az, amit tesznek, jó-e nekem, hanem aszerint, hogy tettük az alapértékek és az alapigazságok szerint helyes-e vagy sem.
Azt még a visszajelzéseikben hálátlanságomat kifogásolók is elismerik, hogy nem megérdemelten vagyok börtönben. Ebből egyenesen következik az, hogy anélkül, hogy megérdemelném, azaz ártatlanul rabságban tartani engem nem helyes. Senki se várhatja el tőlem, hogy ne ez alapján ítéljem meg, helyes-e, amit tesz, hanem az alapján, hogy az jó-e nekem. Mert ha így tennék, semmivel sem lennék különb azoknál, akik ellen harcomat meghirdettem. Hisz - hogy csak egy példát említsek, bár több kötetnyi hosszan tudnám sorolni - Szilágyiné Szalai Eleonóra is arra a kérdésre felelt igennel, hogy jó-e neki, ha kiutal magának közel százmillió forintot, s nem arra, hogy helyes-e.
Eleonóra példája arra is rávilágít, hogy a szabadelvű életszemlélet kérdéseire adható válaszok csalókák, s legfeljebb csak egy ideig tűnnek helyesnek. A börtöncellában ücsörögve talán már rá is jött, hogy a liberális életszemlélet „mi a jó nekem?” kérdése csalta lépre, s az értékelvű életszemlélet „mi a helyes?” kérdése lett volna az, amelyre helyesen válaszolva elkerülhette volna mindazt, amibe most sokak - köztük jómagam - nagy örömére belecsöppent.
Minden igaz magyar ember hosszú távú érdeke az, hogy körülötte igazság és rend legyen végre. Egyes-egyedül az igazság és a rend az, ami tiszta helyzetet, élhető környezetet teremt. A liberális életszemléletből fakadó egyéni érdekek hajkurászása nem az emberi világot, hanem a dzsungelt hozza el, ahol ember embernek farkasa, ahol különböző falkák tagjaiként tízmillió emberállat esik újra és újra egymásnak, csakhogy a falatnyi betevőjét előteremtse, egyéni érdekét érvényesítse. Ép ésszel senki se vágyhat egy ilyen világnak az eljövetelére, márpedig a vak is látja, hogy már a küszöbén állunk ennek.
Ismétlem: csak az igazság és a rend megteremtése menthet meg bennünket. Az igazság és a rend megteremtésének módja pedig: egyre több és több embernek tenni azt, ami helyes. Nem mai találmány, Isten tudja, milyen ősi recept: tenni a jót, kerülni a rosszat.
A lehető legtárgyilagosabban, józanul gondolkodva is arra a megállapításra jutunk, hogy igenis vannak olyan munkakörök, amelyek ellátása nem a magyar nemzet érdekét szolgálja. Az úgy nem igaz, hogy ha egy kormány tevékenysége káros a nemzetre nézve, akkor mindenki, aki annak a kormánynak dolgozik, munkája végzésével árt a nemzetének, de az bizony már nagyon is igaz, hogy aki rendőrként a kártékony kormány elkergetését megakadályozza, vagy börtönőrként a nemzet további megkárosítását megszüntetni akarók büntetésének végrehajtásában részt vesz, az helytelenül cselekszik, bűnt követ el, nem is akármilyet, s munkaköréből fakadó kötelességének teljesítésével elkövetett bűntette árt, kárt okoz a magyar nemzetnek.
Ahogy korábban is írtam, az igazság és a rend megteremtése közös, össznemzeti érdek, amit mindenképpen segíteni, és semmi esetre sem hátráltatni kell. Annak a jóravaló, igaz magyar embernek, aki előtt annyira világosan feltárták, hogy munkájával árt a nemzetének, mint ahogy én azt a tömegoszlatásokban részt vevő rendőrök, és a jobb sorsra érdemes, ártatlan hazafiakat, köztük jómagamat, rabságban tartó börtönőrök esetében megtettem, tettének a magyar nemzetre gyakorolt kártékony hatására való ráébredését követően, eddigi életvitelén okvetlenül változtatnia kell, annak érdekében, hogy a nemzetének kárt okozó bűntettét többé ne kövesse el.
Kedves olvasóim! Engedjétek meg, kérlek, hogy az alábbiakban a mostanság hozzám legközelebb álló „bűnelkövetőkhöz”, a börtönőrökhöz szóljak.
Felügyelő Urak!
Ha ezidáig figyelemmel követtétek az írásomat, láthatjátok, nem szeszélyes hóbort, nem is gyerekes sértődöttség hangol engem ellenetek. Nem is személy szerint veletek van gondom, hisz sokatok remek testi felépítését, némelyetek tiszta, csillogó tekintetét, emberséges megnyilvánulásaitokat és határozott, bátor fellépéseteket látva azt kívánom, bárcsak nemzetünk többi fiatal férfiai is ilyenek lennének. Az az egyetlen gondom és bajom Veletek, hogy eladtátok lelketeket, hogy adottságaitokat nem a nemzet érdekében, hanem tulajdon nemzettestvéreitek ellenében használjátok fel.
Elismerem és belátom, szükség van a munkátokra, a bűnözőktől meg kell védeniük az embereket valakiknek, és Ti, a rendőrökkel együtt, ezt teszitek. De be kell látnotok, fel kell ismernetek, rá kell ébrednetek arra, hogy jelenlegi vezetőitek, az MSZP-SZDSZ kormány a valaha létezett bűnözők legjelesebbjeit testesíti meg, akik, amikor azt várják el Tőletek, hogy a bűnözők mellett ártatlan hazafiakat is őrizzetek, a bűntársaikká tesznek Titeket, s arra kényszerítenek, hogy most már ti is ugyanúgy ártsatok tulajdon nemzeteteknek, ahogy ők ártanak hosszú évek, évtizedek óta a magyar népnek. Ha nekem nem hisztek is, higgyetek a saját szemeiteknek! Csak körül kell nézni, és látni az eredményét a tevékenységüknek. Nem csak az én, a Ti érdeketekben is könyörögve kérlek: Ti ne vegyetek részt ebben.
Nem a börtönben kívánom leélni hátralévő életemet, így nem is az a célom, hogy kellemessé tegyem az ittlétet. Nem arra van tehát szükségem, hogy olyanok őrizzenek, akik hisznek az ártatlanságomban, és ezért kíméletesen bánnak velem, kedvezményekben részesítenek, hanem olyan nagy e-betűvel is írható embereket akarok látni, akik nem azt kérdezik maguktól, jó-e nekem, ha ők őriznek, hanem azt, hogy helyes-e részt venni a rám igazságtalanul kiszabott büntetés kivitelezésében.
Én tehát határozottan azt szeretném, ha csak olyanok bilincselgetnének, és csak olyanok zárnák rám a rácsokat, akik úgy gondolják, hogy igenis bűnhődnöm kell, vagy akik ténylegesen zsidóbérenc pribékek, mert nem érdekli őket, hogy kit őriznek, csak az, hogy a zsoldot megkapják érte. Akkor is kitartok ezen állításom mellett, ha ez azzal jár, hogy ezután pusztán cigány és vérkomcsi őrök őriznek majd, s így nekem sokkal rosszabb lesz. Mert nem az a kérdés, hogy mi a jó nekem, hanem az, hogy mi a helyes, mi az, ami jó, de legalábbis nem árt a nemzetnek.
A felbecsülhetetlen károkat okozó hatalom ámokfutását nem az hátráltatja, nem az képes megállítani, ha vannak olyan börtönőrök, akik, amennyire a szabályzat lehetővé teszi, segítik a bajba jutott hatalomelleneseket, hanem az, ha akadnak olyanok, akik kijelentik, és tartják is magukat ahhoz, hogy nem válnak tettestársakká, nem vesznek részt a valódi bűnösök helyett ártatlanul bebörtönzött hazafiak őrzésében. Engem ugyanis nem az előzetes letartóztatásomat elrendelő bírósági határozat tart rabságban, mert, azzal mit sem törődve, hazamennék, hanem mindazok, akik ténylegesen megakadályozzák, hogy elhagyhassam a börtönépületet.
Ennek megfelelően, ha majd az igazság és a rend megteremtődését követően általánosan elfogadottá válik, hogy meg nem érdemelten tartottak hosszú időn át börtönben, a fehérgalléros nyomozók, ügyészek és bírók mellett a rácsokat rám zárók, valamint a bilincseket felhelyezők számonkérését is életcélomnak tekintem. Nem személyes bosszúból, hanem azért, mert az igazság és a rend azt kívánja meg, hogy aki a könnyebbik utat választotta a helyes út helyett, az gaztettéért megfizessen.
Ne az általam vizionált kézlecsapást és forró ólomöntést képzeljétek el, ezek idejétmúlt, középkori módszerek, pusztán képileg alkalmasak a mondanivaló kiemelésére, inkább a Lengyelország által nemrég alkalmazott komcsibüntetési módhoz hasonlót tartok megvalósításra érdemesnek. (Lengyelországban nemrég hozzávetőlegesen negyvenezer volt kommunista nyugdíját csökkentették a felére, mivel azok a diktatúra kiszolgálóiként vétettek az emberi jogok ellen.)
A jelenlegi önkényuralom önmagát az emberi jogok nagy tisztelőjének az álruhájába öltöztette, és nem is annyira az egyes emberek egyéni jogai ellen vét, hanem a nemzet egészének okoz felbecsülhetetlen veszteséget, ami ugyanolyan, ha nem súlyosabb bűntett, így igenis helyénvaló lesz a jelenlegi hatalmat kiszolgálók megbüntetése. Azt meg ugye mondanom sem kell, hogy a számonkérésnél nem az számít majd, hogy bűne elkövetésekor kinek mi járt a fejében, mit érzett a szívében, hisz ezek bizonyíthatatlan, megfoghatatlan dolgok, és pusztán a tettek azok, amelyek mérlegre lesznek téve, és meg lesznek ítélve, hogy az alapértékek és az alapigazságok szerint helyesek voltak-e.
Nem csak a börtönőrök, de mindenki, aki ezt a nemzetellenes hatalmat kiszolgálja, és munkájával a működését segíti, gondoljon arra, hogy képtelenség lesz majd utólag letagadnia, hogy az ország és a nemzet tönkretételében részt vett, hisz a fizetési listák és még számtalan más, különböző hivatalok által más-más helyeken vezetett nyilvántartások bizonyítják: igenis részese volt az ország- és nemzetromboló gaztetteknek.
A Nemzeti Ellenállásnak nem az az elsődleges célja, hogy a kártékony hatalom jelenlegi kiszolgálóit és működtetőit kivétel nélkül számon kérje. Most annak van itt az ideje, amikor a sorok rendeződnek, amikor nyilvánvalóvá lesz, mindenki, akár a tudtán és az akaratán kívül is, tartozik valamelyik félhez. Vagy a nemzet- és népellenes hatalom oldalán áll, és az általa terjesztett eszméknek megfelelően csakis a saját egyéni boldogulásával törődik, minduntalan csak azt kérdezve magától, mi a jó neki, mi a számára kényelmes, vagy a Nemzeti Ellenállás zászlói alatt sorakozik fel, és az értékelvűség szellemében cselekszik, tetteit úgy irányítja, hogy azok helyesek legyenek, használjanak, de ha azt nem is, legalább ne ártsanak a nemzetnek.
Arra kérem a (még) szabadlábon lévő, aktív nemzettestvéreimet, a Kuruc.info, a Szent Korona Rádió és a többi világhálós, valamint nyomtatott nemzeti sajtó képviselőit, a hazafias szervezetek vezetőit és tagjait, hogy valamelyik rendezvény keretében szervezzenek egy nyilvános, közös eskütételt, amelyen a jelenlévők egymás és Isten előtt megfogadják, hogy nem azt nézik majd a jövőben, hogy mi a jó nekik, mi a számukra kényelmes, hanem azt, hogy mi a helyes, és hogy sem fizetségért vagy egyéb jutalomért, sem kényszerből nem lesznek hajlandók ártani tulajdon nemzetüknek.
Több ezer börtönőr van országszerte, a Kuruc.info-t is több tucatnyian olvassák, tehát joggal feltételezhető, hogy az eskütevők között börtönőrök is lesznek. Már csak az a kérdés, hogy ha majd úgy hozza az élet, hogy a felesküdött börtönőrnek hazafiakat kellene őriznie, az eskü ad-e neki elegendő erőt ahhoz, hogy felettesétől olyan beosztást kérjen, amely ellátásával nem kell majd az ártatlanul bebörtönzött hazafiakkal érintkeznie.
Vállalni és véghezvinni mindezt bátorság kell, de nem nagyobb, mint amekkora Petőfiéknek volt, amikor több mint másfél évszázaddal ezelőtt felsorakoztak a Rotschildok pénzelte osztrák és orosz haderőkkel szemben. Petőfi Sándor jó barátjának, Arany Jánosnak a példája is azt követeli meg, amit ebben az írásomban én is kérek Tőletek. Gondoljatok csak A walesi bárdok című költemény keletkezésének körülményeire, vagy magára a versre, különösen az alábbi versszakot ajánlom figyelmetekbe:
„Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se bírta mondani
Hogy: éljen Eduárd.”
Őseinkkel és nagyjainkkal ellentétben ma már senkinek sem kell ágyúk elé állnia, vagy a máglyahalál kínjait vállalnia ahhoz, hogy nemzete szolgálatába lépjen. A legnagyobb baj, ami érheti, az, hogy bebörtönzik, ahogy az velem is megesett. Higgyétek el nekem, mint e téren tapasztalattal rendelkezőnek, hogy a szabadságvesztés terhét ezerszeresen ellensúlyozni képes az a tudat, hogy hazám és nemzetem javára, helyesen cselekedtem.
Az eljövendő időkre nézve azt kívánom mindannyiunknak, hogy ahogyan az eskünk végén az „Isten engem úgy segéljen!” kijelentésünkkel kérjük, úgy legyen. Valóban segítsen meg minket oly módon a Jóisten, adjon nekünk kellő bátorságot és erőt, hogy helyesen cselekedjünk, s így abban a boldog tudatban élhessük életünket, hogy nem ártottunk nemzetünknek, s bármilyen új világrend köszönt is be a jövőben, félnivalónk nem lesz, bátran, felemelt fővel állhatunk meg Isten és ember előtt: mert helyesen cselekedtünk.
Isten minket úgy segéljen!
Szaszka, 2010. Február 15.
Az írással kapcsolatos észrevételeket és a szerzőnek szóló üzeneteket a hazafi20090515@gmail.com címre küldhetik a kedves olvasók.
Az eljövendő időkre nézve azt kívánom mindannyiunknak, hogy ahogyan az eskünk végén az „Isten engem úgy segéljen!” kijelentésünkkel kérjük, úgy legyen. Valóban segítsen meg minket oly módon a Jóisten, adjon nekünk kellő bátorságot és erőt, hogy helyesen cselekedjünk, s így abban a boldog tudatban élhessük életünket, hogy nem ártottunk nemzetünknek, s bármilyen új világrend köszönt is be a jövőben, félnivalónk nem lesz, bátran, felemelt fővel állhatunk meg Isten és ember előtt: mert helyesen cselekedtünk.
Isten minket úgy segéljen!
Szaszka, 2010. Február 15.
Az írással kapcsolatos észrevételeket és a szerzőnek szóló üzeneteket a hazafi20090515@gmail.com címre küldhetik a kedves olvasók.
Kapcsolódó:
