De rengeteg más dolog is megmaradt, ami ellenállhatatlanná tette a zsidóság és a zsidók vonzalmát: sok homályos érzelmi erő, amelyek annál erősebbek voltak, minél kevésbé lehetett szavakkal kifejezni őket, valamint a belső azonosság tiszta tudata, a közös mentális konstrukció biztonságos magánélete. És mindezeken túl ott volt az a felismerés, hogy egyedül zsidó természetemnek köszönhetek két olyan tulajdonságot, amely életem nehéz útján nélkülözhetetlenné vált számomra. Mivel zsidó voltam, mentesnek találtam magam számos előítélettől, amelyek másokat korlátoztak értelmük használatában; és zsidóként kész voltam csatlakozni az Ellenzékhez, mégpedig a „kompakt többséggel” való egyetértés nélkül! (Idézve: i. m., 146–147. o.)

 

Moshe Gresser Freud zsidóságát kutató szakértő szerint „tekintettel Freud közeli kapcsolatára [anyjával], valószínűleg az egyrészt volt zsidó etnikai büszkeségének, és azon »sötét érzelmi erőknek« [dunkele Gefuehlsmaechte] a gyökere, amelyekről Freud a B'nai B'rith testvéreinek bevallotta, hogy a zsidók és a zsidóság iránti ellenállhatatlan vonzalmának középpontjában állnak” (Gresser, 1991, 225–226. o.). Mindez a szerző szerint „...egy olyan zsidóság iránti büszke elkötelezettség, amely a humanitárius eszméket egy sajátos, etnikai és intellektuális értelemben egyaránt meghatározott zsidó hűségen keresztül fejezi ki” (uo.). Hogy a hagyományos társadalmak átformálása a közösségi életet egységes nemzetként élni akarók érdekei ellenében miként „humanitárius”, nem kerül kifejtésre, így azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az igencsak részrehajló és cinikus volt, mely a zsidóság érdekeit vette inkább figyelembe ezen átformálás szempontjaként – „zsidó hűség”, valóban. Freud világosan fogalmazott ezzel kapcsolatban levelezésében: „Remélem, nem ismeretlen önök előtt, hogy mindig hűségesen ragaszkodtam népünkhöz, és soha nem tettem úgy, mintha nem az lennék, ami vagyok: egy morvaországi zsidó, akinek szülei az osztrák Galíciából származnak” (idézve: i. m., 228. o.), avagy: „felfedtem, hogy zsidó [juif] vagyok, olyan, aki se nem német, se nem osztrák” (idézve: i. m., 234. o.). Nem igényel különösebb kommentárt egy másik megjegyzése sem: „Valahol a lelkemben, egy nagyon rejtett zugban, fanatikus zsidó vagyok. Nagyon megdöbbentem, hogy az előítéletek elkerülésére és a pártatlanságra való törekvéseim ellenére ilyen vagyok” (idézve: i. m., 237. o.).

Felsőbbrendűségi önképe megnyilvánul abban is, hogy törzsét a kultúra védelmezőinek tekintette: „Népünk ismét sötét időkkel néz szembe, amelyek megkövetelik, hogy minden erőnket összeszedjük, hogy a jelenlegi zord viharokban sértetlenül megőrizzünk minden kultúrát és tudományt” (idézve: i. m., 230. o.). Efféle törzsi gőg és nárcizmus esetében „nem csoda, hogy Freud büszke zsidóságára” – jegyzi meg Gresser (uo.). Mindennek a világ menetét és alakulását befolyásoló hajtóerőnek a zsidóság körében jelentős szerepe volt, amint Aron és Starr (2013, 270. o.) rámutat: „Sok korai támogatója a pszichoanalízisre megváltó messianisztikus mozgalomként tekintett, amely véget vet az antiszemitizmusnak azáltal, hogy megszabadítja a világot a szexuálisan elnyomó nyugati civilizáció által létrehozott neurózisoktól”. A szerzők Dennis Klein (1985) a freudizmus zsidó jellegét bemutató művére hivatkozva rámutatnak még ugyanott, hogy „Freud legközelebbi munkatársai nagyon világosan fogalmazták meg a pszichoanalízisnek mint a nem zsidókhoz intézett zsidó missziónak a koncepcióját – amire a bibliai »fény a nemzetek felett« témájának modern változataként tekinthetünk a zsidó vallási gondolkodásban, ami abban az időben nagyon gyakori volt a reformjudaizmus hívei körében”.

 

Nem túl meglepő így, hogy Ferenczi is a zsidó hagyományban korokat átívelően népszerű messianisztikus rebbe szerepében látta Freudot – pontosabban, szekulárisabb körökről lévén szó, amolyan guruként tekintett rá: „Bizonyára nem volt még olyan szellemi mozgalom, amelyben a felfedező személyisége olyan nagy és nélkülözhetetlen szerepet játszott volna, mint az öné a pszichoanalízisben. — Látja, szó szerint igaz: ön nemcsak új pszichológiai tények felfedezője, hanem az orvos is, aki minket orvosokat kezel” – írta neki 1911. március 17-i levelében (Freud et al., 1993, 261–262. o.; hangsúly az eredetiben). Langman (1997, 211. o.) a pszichoanalitikus körökben „a zsidók figyelemre méltó túlsúlya” kapcsán megjegyzi, hogy mindennek „teljes jelentősége ismét abban rejlik, ahogyan önmagukat látták, mivel az elemzők tudatában voltak zsidóságuknak, és gyakran ápolták a zsidó céltudatosság és szolidaritás érzését”.

 

Csányi Gergely és társai szintén fontos elemnek tartják a freudi mozgalom átformáló célzatosságát: „Ferenczi a pszichoanalízisben látta a társadalmi felszabadulás lehetőségét, amennyiben az segíti az egyén önismeretét gátló előítéletek felszámolását (Erős 2013). Érvelése szerint – mely a pszichoanalízis egyoldalú pszichológiai determinizmusához igazodott – a korábbi politikai forradalmakhoz képest, melyek a társadalmi rendszerben hoztak létre változást, a pszichoanalízis belső átrendeződést, ezáltal megkönnyebbülést hozhat az egyes individuumoknak, ezáltal pedig egy jobb társadalmi rendszer lehetőségét is magában hordozza” (Csányi et al., 2022, 35–36. o.). Egy efféle nemzetidegen csoport törzsi aktivizmusa és többpályás – kulturális, tudományos, politikai stb. – támadása ezen „cél” érdekében logikusan és természetesen vált ki ellenségességet az ellenségesen viselkedőkkel szemben. Langman (1997, 211. o.) említi, hogy a befogadó nemzet tagjai így is tekintettek erre a bizarr mozgalomra: „Freud elképzeléseit a nem zsidó többség elutasította és kigúnyolta, mint abszurd vagy vulgáris dolgot. Különösen a szexualitásra való összpontosításuk miatt bírálták őket. Amikor azonban Freud előadásokat tartott a B'nai Brith [sic] (egy zsidó szervezet) előtt, lelkesen fogadták, jóval azelőtt, hogy munkásságával hírnevet vagy elismerést szerzett volna”.

A freudizmus nemzetünk vérkeringésébe való befecskendezésének érdekében – a korábban már felvázolt törzsi összefogás formájában – tett erőfeszítések első korszakában talán a leginkább illusztratív kritikát Apáthy István zoológus, a magyar fajvédelmi és eugenikai (fajegészségtani) mozgalom egyik úttörője fogalmazta meg egy 1914-es beszédében:


Tőlünk nyugatabbra is hasonló ellenszenv növekedett, majd csúcsosodott ki később a nemzetiszocialisták hatalomrajutását követően, amikor „Freud könyveit nyilvánosan elégették az Opernplatzon »a nemi vágy lélekromboló túlhangsúlyozása miatt« (seelenzerfasernde Uberschatzung des Trieblebens), amint azt a hivatalos szónok kijelentette” – emlékeztet rá Grunfeld (1980, 63. o.).

 

Apáthy éleslátása a freudizmus fajunkat roncsoló mivoltáról szó szerint értendő: később az antropológiában az domináns szerepet szerzett. A mozgalom „világfölfogásában” még a „»faj« újraértelmezése” is benne rejlett (Gherovici és Christian, 2018, 5–6. o.): „A pszichoanalízis új tudományos kutatási stratégiákat vezetne be, amelyek egy olyan antirasszista klinikai megközelítéshez vezetnének, amely képes lenne a szegregáció leküzdésére” – írják a szerzők, s ennek eredménye egy „alapvető keret és módszer” lenne így a fajkeveredés elősegítéséhez és a migrációs faji korlátozások aláásásához. Itt a faji egyenlőségelvet meghonosító „kulturális antropológia” freudi elemeiről esik szó (lásd korábbi elemzésemben: első, második, harmadik részek). Weston La Barre (1989, 208. o.) a kulturális antropológia egyik kiemelkedő alakja, a vonal úttörőjének, Franz Boasnak (1858–1942) egyik közeli társa és tanítványa, a szintén zsidó Edward Sapir (1884–1939) kapcsán írja, hogy „Nemcsak Freud, Abraham, Ferenczi, Jones, Jung és mások műveinek olvasását sorolta fel, hanem aktívan bátorította számos tanítványát, hogy pszichoanalízist végezzenek”. Nem meglepő, hogy „Sapir saját gondolkodását és tanítását kétségtelenül és mélyen befolyásolta a freudi pszichoanalízis” – írja a szerző (uo.). Fontos mindez, mert egy korábbi „egyetemi katalógusokból vett és a jelen író által készített felmérés a kultúra és személyiség kurzusairól azt mutatta, hogy az ilyen kurzusok tanárainak túlnyomó többsége akkoriban Sapir saját tanítványa volt, vagy másodsorban az ő hatása alatt állt” (uo.).

Visszatérve Apáthy kritikájához, azt Ferenczi így említette 1914. január 29-én, Freudnak írt levelében: „[Apáthy] az »eugenikus mozgalom« élére állította magát, és ebből a pozícióból indult a pszichoanalízis – mint a zsidó szellem pánerotikus aberrációja – ellen. Néhány »liberális« újság erre a támadásra a zsidók védelmében reagált, rámutattak az Ön elméleteiben rejlő »igazságmagra«, és aggodalmukat fejezték ki a pszichoanalízist a zsidósággal való azonosítás miatt” (Freud et al., 1993, 535. o.). A levelezést gyűjtő kötet szerkesztői a következő oldalon a lábjegyzetben idézik Apáthyt, aki szerint „Freud békaperspektívája a világról” kimondottan „a szemita pánerotizmus megnyilvánulása” – avagy a degeneráltságé, amint arról lesz szó hamarosan...

A pszichoanalízis kialakulása maga is a csoportközi konfliktusban keresendő, abban „a bécsi zsidók és környezetük közötti összetett viszonyban, amelyet a kölcsönös vonzalom, gyűlölet és megvetés kombinációja jellemzett” (Eizirik, 2018, 3. o.). Az emberi univerzális jellemzők mellett sajátosságok is akadtak az irányzatban, beleértve a „stratégiák[at], amelyeket az emberek kidolgoznak, hogy megbirkózzanak ezekkel a dilemmákkal” és konfliktusokkal. A pszichoanalízisben, „ami mindenütt jelen volt és univerzális volt, az a perifériára szorult”, melynek gyökere „az a tény, hogy a korai pszichoanalízis nagyrészt monoetnikus (azaz zsidó)” volt – mutatott rá Salman Akhtar (2018, 4. o.). Hogy világosabb legyen, megjegyzi: „Freudnak szinte valamennyi korai munkatársa és tanítványa zsidó volt. Az általa 1902-ben alapított Szerdai Pszichológiai Társaságnak kizárólag zsidó tagjai voltak: Alfred Adler, Hugo Heller, Max Graf, Paul Federn és Wilhelm Stekel. És 1908-ra, amikor ez a kiválasztott csoport kibővült a Bécsi Pszichoanalitikus Társasággá, a legtöbb tag vagy gyakori látogató (pl. Karl Abraham, Max Eitingon, Ferenczi Sándor és Otto Rank) is zsidó volt” (i. m., 19. o., 1. lábj.).

 

Aron és Starr (2013, 337. o.) több kutató konklúziójára utalva rámutatnak a fentiek fényében egyértelmű jelenségre: „kétségtelen, hogy a pszichoanalízist történelmileg a zsidókkal és a zsidósággal hozták kapcsolatba, és széles körben zsidó tudománynak tekintették”, majd ők is kitérnek arra, hogy mindennek messianisztikus célja volt: „A zsidóságára büszke Freud a zsidó felsőbbrendűség mellett érvelt, egyrészt azért, mert úgy vélte, hogy az antiszemitizmussal szembeni fellépés erősíti a zsidókat, másrészt pedig azért, mert a zsidók voltak az egyetlenek, akik továbbra is az egyetemes felvilágosodás értékeit hirdették” (i. m., 344. o.). A „kultúra és tudomány” őrzői, ismét – a törzs, mely etnikai csoportstratégiával ássa alá éppen azon hagyományos kultúrákat, melyekből a tudományok is eredtek, hogy közben a felforgatott nemzetek etnocentrikus önmegszervezését és önvédelmi reakcióit („antiszemitizmus”) patologikus jelenségként analizálja (amint a freudiánus Frankfurti Iskola is tette azt)... Mindezzel összhangban Ferenczi ekképp vélekedett 1910. február 5-i Freudnak írt levelében: „Nem hiszem, hogy a Ψa [pszichoanalitikai] világnézet demokratikus egalitarizmushoz vezet; az emberiség szellemi elitjének fenn kell tartania hegemóniáját” (Freud et al., 1993, 130. o.; hangsúly az eredetiben). Hogy milyen szellemi elitet képzelt el, könnyen sejthető, ha figyelembe vesszük, milyen belterjes zsidó körökben mozgolódott, és hogy milyen bizalmatlansággal tekintettek mindketten a nem zsidókra (amint az már bemutatásra került). Abban ugyanakkor igaza volt Ferenczinek, hogy irányelveiknek hatása nem hozott valódi egyenlőségelvű demokráciát, hiszen vannak, akik mindig egyenlőbbek a többinél, ezek pedig jellemzően a zsidók – talán pont az a „szellemi elit”, amelyre Ferenczi utal...

Ez a korokat átívelő zsidó mentalitás kimondottan jellemezte Freudot és társait:


Lehámozva a két pszichoanalitikus zsidó szerző retorikai szépítését, mindezzel azt írják le, hogy a zsidó eredendően hajlamos még a szakrálisat is „absztrakt” aberrációvá formálni, s a racionálisan emiatt ellenségesen válaszoló gazdanemzet tagjait irracionálisan, holmi betegként diagnosztizálva („fóbia” és „izmus” stb.), azok egész világát formálva át védenék magukat ettől a jogos ellenszenvtől. Ezen ellenválasz alapvető részének kell(ett) lennie, hogy a támadás zsidó jellegére rámutat az attól védelmet akaró csoport. Erről beszélt Freud lánya, Anna Freud később, aki „megjegyezte, hogy a pszichoanalízist többször elutasították az akadémiai intézmények, kritizálták, »mert a módszerei pontatlanok [...], mert tudománytalan, sőt, mert ’zsidó tudomány’«”. A hallgatóság meglepetésére hozzátette: »Úgy vélem, az utóbbi említett konnotáció [...] kitüntetésként szolgálhat«” (i. m., 255–256. o.). Valóban, a szerzők részletezik apja viszonyát ahhoz a zsidósághoz: „Tudatosan elutasítva a zsidó passzív, függő és nőies antiszemita jellemzését, Freud egy maszkulinizált judaizmussal azonosult, egy olyan judaizmussal, amely dacos volt az azt ellenző többséggel szemben; amely a pszichoanalízishez hasonlóan absztrakt, civilizált, intellektuális, morális és mély” (i. m., 258. o.). Hozzáteszik még: „Freud zsidó hősként képzelte el magát. Azonosult Hamilkarral, Hannibál [apjával], a szemita hadvezérrel, aki szembeszállt az erősebb rómaiakkal, és Mózessel, a határozott, kíméletlen cselekvés emberével” (uo.).

 

Nem csupán a harcias, de misztikus zsidó hősök is Freud ideáljai voltak, mint „a fontos zsidó bibliai alak, József; aki nem nyers ereje vagy bátorsága miatt volt hősies, hanem azért, mert különleges (mondhatjuk, hogy különösen zsidó?) képessége volt az álmok értelmezésére, a felszín alá hatolni, észrevenni a rejtett dolgokat, és ráhangolódni a mélyebb jelentésekre” (i. m., 258. o.). A szerzők részletezik azt is, hogy már gyermekkorában világos volt Freud számára „idegen” mivolva a germán árják között, és a tapasztalt zsidóellenesség miatt is elhatározta, hogy „határozott pozíciót kell elfoglalnia”, így magára mint „dacos zsidó hős” tekintett, büszkén arra, hogy szembeszállt az antiszemitizmussal (i. m., 260–261. o.). Mindezen karakterbeli alapok fontosak annak megértéséhez, hogy Freud miért állította hadrendbe kiemelkedő intellektuális adottságait, s miért alakult úgy doktrínája, ahogy – ellenében a hagyományos Európának, fehér karakternek, értelmiségi aktivizmusát hadviselésként alkalmazva egy zsidó cél érdekében. „Freud egész életében úgy tekintett magára, mint egy dacos, férfias zsidó hősre, aki szembeszáll az antiszemitizmus erőivel” – összegzi Aron és Starr (i. m., 262. o.). Része volt ennek a harcias, nem zsidókkal ellenséges mentalitásnak, hogy aktivizmusát átitatta a bomlasztó jelleg: „[Freud] meg volt győződve arról, hogy a pszichoanalitikus tanítás természetéhez tartozik, hogy az sokkolónak és felforgatónak tűnjön. (Mannoni, 1971, 168. o.).

 

Érdemes tekintetünket arra is vetni, miként vették fel a harcot az antiszemitizmussal – magyarán, hogy miként patologizálták a beismerten és céltudatosan felforgató törzsük kritikusait. A már többször hivatkozott és több szakértő esszéjét bemutató angol kötetben Tom Keve egyik ebben a témában számunkra hasznos írása is szerepel (Keve, 2012; magyarul: Keve, 2009). A szerző itt idézi Ferenczi Sándor sorait egyik leveléből, melyet a nem zsidó Ortvay Rudolf fizikusnak írt 1910. július 22-én, s melyben freudi elemzést fogalmaz meg: „Az antisemitizmus egyik gyökere kétségkívül a Freudtól feltételezett castratió (circumcisio) complex” – adta meg az alaphangot. A folytatás:


Ferenczi Freudnak írva 1910. július 9-én ugyanezen logikát fejti ki (bár Freud személyében a papnak prédikál), mely szerint az amerikai fehér emberben a négerek kapcsán saját „tudatalatti”, irigy éne tör felszínre (nem a jogos panasz): „Így a gyűlölet, a reakció kialakulása a saját hibáival szemben. A körülmetélés/kasztrációs komplexus mellett ez a mechanizmus lehet az antiszemitizmus alapja is. A zsidó szabad, »friss« viselkedése, a pénz iránti érdeklődésének »szégyentelen« fitogtatása reakcióképződményként gyűlöletet vált ki a keresztényekből, akik nem logikai okokból, hanem elfojtásból etikusak” (Freud et al., 1993, 186–187. o.; hangsúly az eredetiben).

A zsidó aberráltság és káros másság (mely például a bolsevizmushoz, és ilyen-olyan nemzetidegen izmusokhoz vezet) tehát jogos ellenszenvet gerjeszt a befogadó nemzetben, de mindez valamiért szexuális elfojtásból fakadó kivetített irigység eredménye mégis a zsidó olvasatban, holott ez a csoportkonfliktus logikus és természetes, főleg ha a zsidó reakció erre a befogadó nemzet „átváltoztatása” (mert saját viselkedésük moderálása csak „belátással” szükséges: hogy kevésbé legyen szembetűnő). Ha egy agresszív, idegen elem viselkedése és jelleme a gazdanépnek ellenére van, majd még nekik kellene „átváltozniuk” is a saját civilizációjuk elleni támadások nyomása alatt, bizony az „antiszemitizmus” jogos válasz – a patologikus itt a zsidó gőg inkább. A gőg, mely rendkívül rugalmas módon mindig talál módot arra, hogy a többségi nemzet kultúráját, hagyományait, erkölcsét és hitvilágát, karakterét, akár demográfiai-faji egységét kritizálja, befolyásolja, megváltoztassa, mert ő maga idomulni nem hajlandó ugyan... Fontos ez már csak azért is, mert amint Keve rámutat máshol: a zsidók „1910-ben az orvosok, ügyvédek, újságírók és állatorvosok több mint felét, a színészek és gyógyszerészek egyharmadát, valamint az iskolai tanárok egyötödét adták Budapesten. Míg nagy részük kisvállalkozói tevékenységet folytatott, például boltosként és hivatalnokként, kereskedőként vagy banki pénztárosként dolgozott, addig egy meglehetősen kicsi, de fontos töredék adta az ország pénzügyi elitjét” (Keve, 2018, 14–15. o.). Mindez a zsidó jelenlét pár év múlva már a véres Kun-rezsimmel láttatta magát...

A kivetítés (projekció) vádja ironikus pont Ferenczitől, mert amint a kötet másik szerzője (Hidas György, a szakterület jelentős tekintélye) feltárja, Ferenczi saját képmutatásával és elfojtásaival hadakozott, azokat „traumatikus komplexusok”-ként írva le, melyek eredetét részben rideg és szigorú anyjához vezette vissza: „emlékeim azt sugallják, hogy bizonyára túl kevés szeretetet és túl sok szigort kaptam tőle” – írta Georg Groddecknek 1921-ben (idézve: Hidas, 2012, 113. o.). A képmutatás kapcsán: „...hogy fenntartsam a látszatot, hogy elrejtsek minden »erkölcstelenséget«, ez mind abszolút fontos volt. Így lettem jeles tanuló és titkos onanista; prűd módon soha nem használtam obszcén szavakat – és titokban lopott pénzen prostituáltakat látogattam” – írta (uo.). Szerinte: „A folyamatos tiltakozás (a legmélyebb tudattalanból), hogy valójában nem rendelkezem valódi empátiával vagy együttérzéssel a beteg iránt, hogy érzelmileg halott vagyok, sok tekintetben analitikusan bizonyított (az »ellenelemzésben«), és mély infantilis traumákra vezethető vissza [...] valószínűleg egy, a legkorábbi csecsemőkorban bekövetkezett traumatikus eseményre” (i. m., 113–114. o.).

Mindenesetre az elfojtott szexuális aberrációk kivetítése és mások szabadsága, kiválósága miatti irigység – de semmiképp a jogos, logikus panasz – mára már a nyugati világ politikai-kulturális berendezkedésének elfogadott eleme, ami a neoliberális irányelveket és tabukat megszegőket illeti: nemzetünk egységét és etnikai karakterét átformáló idegen migránsok bejövetelének ellenzése? Xenofóbia, irigység, bűnbakképzés... Szexuális aberrációk normalizálása? Mi más: irigység és projekció... Mindennek meghonosodott illusztrálásaként érdemes talán pár sorban bemutatni az eddigiekben többször hivatkozott egyik szaktekintélyt, aki bár pszichoanalitikus, így nem meglepő elemzésének természete, de megfigyelhetően mondandója és álláspontja tulajdonképpen megkülönbözhetetlen bármelyik mezei neoliberális (vagy a politikai hatalmi réteg zömének) álláspontjától...

 

Erős (Ehrenfeld) Ferenc (1946–2020) az ELTE, illetve MTA Pszichológiai Kutatóintézetéből a szociálpszichológia és pszichoanalízis talán legtekintélyesebb szakértőjeként behatóan írt a témáról, több könyv szerzője, a Thalassa (később Imágó Budapest) szakfolyóirat alapító főszerkesztője volt. Erős elvtársi hőseihez hasonlóan maga is a normális többségi társadalom patologizálását folytatta a cigányok, migránsok, nem fehérek, szexuális aberráltak és mindenféle csoport kapcsán, melyek a hagyományos fehér nemzetekre (s így az őt és szüleit befogadó magyar nemzetre) mind hétköznapi, mind evolúciós szempontból károsan hatnak. Tanúskodik erről egy 2015-ös interjúja, melyben a statisztikailag kimutathatóan erőszakosabb (Cooper és Smith, 2011; Aamodt, 2016; Rubenstein, 2016 stb.) és mindenféle szociális gondokkal a gazdanépet terhelő nem fehérekkel való együttélés miatt panaszkodó többségieket vádolja beteges fóbiákkal, majd ironikus módon a ferde hajlamúakra a szakirodalomban is bőven ismert (például: Rubinstein, 2010) narcizmussal vádolja az őket nem kedvelőket, hogy aztán félrebeszéljen a homoszexualitás és pedofília közötti per capita kiemelkedő kapcsolatól, elhallgatva a felmérések tömkelege által igazolt szociális és pszichés patológiákat ferde hajlamúak kapcsán (lásd tanulmányok tucatjait itt vagy itt), melyeknek a normális többségre gyakorolt hatásaira rámutatók személyei inkább a kórosak Erős bizarr világában. Meg sem fordul a fejében, hogy bizonyos csoportkonfliktusok természetesek, és így talán az általa gúnyolt „heteroszexuális jó keresztény magyar” nemzetképet alkotó nép is rendelkezhet jogos panaszokkal kedvenc kisebbségei kapcsán. Hogy mindez fel sem merül benne, és minden kizárólag a normális fehér ember elfojtott szexualitásának, ilyen-olyan pszichés frusztrációinak kivetülése csupán, talán épp az a „hisztérikus előítéletesség” részéről, amivel a fehér embert vádolja, amikor az például a degenerált cigányság közveszélyes közelében kénytelen élni és panaszkodni merészel... Vagy, témánknál maradva: hogy ő mint zsidó az idegennel azonosul, és a belőle félelmet, megvetést kiváltó hagyományos európai karakter bomlasztásán munkálkodik, feltehetően egy „antiszemita” következtetés lenne, holott a pszichoanalízishez – és a fentebb vázolt világképéhez – pont zsidósága vitte közel, barátja szerint is, aki így fogalmazott: „Mindketten elkötelezetten érdeklődtünk a pszichoanalízis iránt. Ez talán nem volt független zsidóságtudatunktól”. Valóban, Erős terebélyes munkásságában – nyilván etnikai büszkeségből – nem rejti véka alá az irányzat zsidó jellegét, így ő már csak ezért is releváns jelenlegi vizsgálatunk szempontjából.

A Freud- és Ferenczi-féle alapelvek – mint láttuk – nem a cáfolat–elvetés versus igazolás–megtartás tudományos módszertana mentén nyertek teret, hanem egy jelentős zsidó kulturális berendezkedés segítségével kerültek befolyásos pozícióba, s így lépcsőzetesen épültek bele a nyugati világ szociopolitikai szövetébe (amint a folytatásban az tovább kristályosodik majd), s ennek egy fontos lépcsőfoka volt több más zsidó mozgalom is, melyek a freudista alapok mentén a maguk módján tolták a mai irányba nemzeteink sorsát. Csányi et al. (2022, 35. o.) erre is rámutatnak:


Erős Ferenc (2001, 61. o.) idézi Ferenczit ebbéli elkötelezettsége kapcsán: „Meg vagyok győződve arról — írta —, hogy úgy az egyéni, mint a néplélektan, valamint az ezeket alkalmazó kultúrtörténelem és szociológia jelentékeny mozgató erőt fognak meríteni a haladáshoz azokból az ismeretekből, amelyeket Freud kutatásainak köszönhetünk”. Erős mindezt így bontogatta tovább:


Mindezen messianisztikus zsidó jelleg és cél miatt Mikael Enckell (1988, 158. o.) szerint „a pszichoanalízis alapvetően vallási jelenség is”. Mindennek több oka is van, például: „Túlzás és provokáció nélkül állíthatjuk, hogy a pszichoanalízis mindenképpen a zsidó-mózesi hagyományból ered, mivel alapvetően az elsősorban és állandóan láthatatlan dolgokkal foglalkozik” (uo.). A pszichológus David Bakan könyvterjedelemben elemezte a freudi világképet és módszertant, részletezve annak a zsidó misztériumból származó elemeit és alapjait. Bakan (1958, vii. o.) megfogalmazásában „a pszichoanalízis fejlődésének teljes értékelése lényegében nem elégséges, ha nem tekintünk arra a zsidóság történetével, és különösen a zsidó misztikus gondolkodás történetével összevetve”. A mára klasszikusnak számító tanulmány tézise szerint Freud „részt vett a zsidó miszticizmus küzdelmeiben és problémáiban; és ahol szükséges volt, ott a zsidó misztikus fegyvertárából merített, hogy e küzdelmek során mindehhez eszközöket találjon. [...] a zsidó misztika különleges szerepet játszott a zsidók nyugati világgal való kapcsolatfelvételével kapcsolatban” (i. m., vii–viii. o.). Mindez alapvetően jellemezte az akkori zsidóságot, beleértve a szekulárisat is, melynek talajából a freudizmus kinőtt: „A zsidó misztikus gondolkodás Európa azon részein, ahonnan szülei és a bécsi zsidók nagy része származott, a levegőben volt” (uo.). Más szakértők is kutatták ezt a területet és kapcsolatot, amint Downing (2018, 159–160. o.) kifejti: „A midrás rabbikhoz hasonlóan ő is darabokra szedi az álmot (ahogyan ők is feldarabolták a kapott szöveget), és minden egyes részletet külön-külön tárgyal, minden egyes elemre nagy figyelmet fordítva, mint amik mély belső jelentéssel bírnak. A rabbikhoz hasonlóan ő is felismeri, hogy az értelmezés egy mozgásban lévő folyamat, hogy soha nem jutunk el egy végleges jelentéshez. És a kabbalistákhoz hasonlóan ő is különbséget tesz nyilvánvaló és rejtett, szó szerinti és szimbolikus olvasatok között, és a külső világ látszólagos eseményeit a belső világunkról szóló kinyilatkoztatásokká fordítja le”.

 

Korábbi hasonlatom a rebbék és guruk kapcsán nem volt véletlen: mind a mozgalom felépítésében és a tan tartalmában alapvető a zsidó jelleg... Annak idején a svájci Carl Gustav Jung (1875–1961) is hasonlóan vélekedett, amint arra Freud utalt Ferenczinek írt 1913. június 8-i levelében: „Hallottad, hogy Jung Amerikában kijelentette, hogy a ѰA [pszichoanalízis] nem tudomány, hanem vallás. Ez bizonyára megvilágítaná az egész különbséget” (Freud et al., 1993, 491. o.).

Ironikus mindez, hiszen Freud büszke volt ateizmusára, ám mégis vallásos-ezotérikus jellegű absztrakciók és feltételezések képezik éltművének alapját. Például egy Jungnak írt 1909. április 16-i levelében – miután számmisztikai okfejtés alapján azt feltételezi, hogy 61 és 62 éves kora között hal majd meg – maga ismeri be a fentiek valóságalapját: „Ebben egy újabb megerősítést láthatsz miszticizmusom kifejezetten zsidó természetéről” (idézve: Pierri, 2022, 119. o.). Emanuel Rice (1990, 111. o.) is rámutat erre: „a teleológia fodrozódása áthatja [Freud] munkáját. Az élet- és halálösztönökre vonatkozó posztulátuma csak az egyik figyelemre méltó példa erre. Freud sem volt mentes a szinkretista eszméktől és tendenciáktól, akár a vallásban, akár a tudományban”, mindennek az oka pedig, hogy „Freud zsidósága nem az élete felszínén, hanem annak magjában [az etnikumban] rejlett”.

Ez az eddigiekben felvázolt ember- és társadalomszemlélet immár tehát új tudományként pózolt a 20. század elején. Jerry V. Diller Freud zsidó identitása: Egy esettanulmány az etnicitás hatásáról című könyvében hosszasan mutatja be a címben megfogalmazott jelenséget, azt a következtetést vonva le, hogy „A pszichoanalízis története elválaszthatatlanul összefonódik alapítója, Sigmund Freud etnikai identitásával. A századfordulós Bécs polgárainak többsége számára a pszichoanalízis valójában szinte megkülönböztethetetlen volt zsidó származásától” (Diller, 1991, 13. o.). Olyannyira így van ez, hogy az irányvonal korábbi előszelei is zsidók között bukkantak fel, amint Langman (1997, 211. o.) feleveníti azt: „Valójában már Freud előtt más zsidók is megalapozták azt, amiből később a pszichoanalízis lett. Egy zsidó orvos, Josef Breuer és zsidó páciense, Bertha Pappenheim (akit a világ inkább »Anna O.« néven ismert) a pszichoanalízis egy korai változatával foglalkozott”. Hogy ez az etnikai csoporttudat nem csak Freud és Ferenczi esetében volt így, nem szorul további ecsetelésre talán. Nem véletlen, hogy egy 1990-es interjúban Székács-Schönberger István – a jelentősebb zsidó pszichoanalitikusok egyike – úgy fogalmazott, hogy „a zsidóságnak sok személyes kapcsolata volt az analízissel” (idézve: Borgos, 2021, 43. o.). Valóban.

Mindezek ismeretében fontos, hogy ezeket a zsidó gyökereket és célokat ötvöző, tudatosan „felforgató” világképet miként sikerült egyre inkább a nem zsidó nemzetek vérkeringésébe juttatni különböző módokon, hogy idővel eljussunk a mai tünetekhez – olyan „orvoslás” ugyanis a pszichoanalitika, amelynek „lélekromboló” civilizációs hatásai patologikus jelenségeket eredményeztek...

(A folytatásban elmerülünk a csoportkonfliktus vonatkozásaiban, megismerve, mi a különbség a zsidó diaszpóra hatalomgyakorlása, és egyéb kisebbségek stratégiái között, majd Friedrich Nietzsche és az egykori Freud-barát C. G. Jung szempontjain keresztül is betekintést nyerünk az árja–zsidó, avagy prométheuszi–szemita ellentét freudi megnyilvánulásába.)

Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info

 

Hivatkozott irodalom:

• Aamodt, Mike G. (2016, September 4). Serial Killer Statistics. Radford University. Retrieved from http://maamodt.asp.radford.edu/Serial%20Killer%20Information%20Center/Serial%20Killer%20Statistics.pdf
• Akhtar, Salman. Mind, Culture, and Global Unrest: Psychoanalytic Reflections. Routledge, 2018.
• Apáthy I. (1914) A fajegészségügyi (eugenikai) szakosztály megalakulása. Magyar Társadalomtudományi Szemle 7. 2, 165–172.
• Aron, L., & Starr, K. (2013). A Psychotherapy for the People: Toward a Progressive Psychoanalysis. New York: Routledge.
• Bakan, David. Sigmund Freud and the Jewish Mystical Tradition. D. van Nostrand Company, Inc. 1958.
• Borgos Anna. Women in the Budapest School of Psychoanalysis: Girls of Tomorrow. Routledge, 2021.
• Cooper, Alexia, and Erica L. Smith. "Homicide trends in the United States, 1980–2008." Washington, DC: Bureau of Justice Statistics (2011).
• Csányi Gergely, Tibor Fehér, és Dóra Máriási. "Kritikai pszichológia. Lélek és kapitalizmus." Fordulat 31 (2022): 7–61.
• Diller, Jerry Victor. Freud's Jewish Identity: A Case Study in the Impact of Ethnicity. Fairleigh Dickinson University Press/Associated University Presses, 1991.
• Downing, Christine (2018). Sigmund Freud and Jewish Mysticism: An Exploration. In Thomas Cattoi & David M. Odorisio (eds.), Depth Psychology and Mysticism. Springer Verlag. pp. 151–166.
• Eizirik, Cláudio Laks. "Psychoanalysis and culture." Psychoanalysis in Asia. Routledge, 2018. 3–18.
• Enckell, Mikael M.D. (1988) Psychoanalysis and the Jewish Tradition, The Scandinavian Psychoanalytic Review, 11:2, 141–159, DOI: 10.1080/01062301.1988.10592524
• Erős Ferenc. Analitikus szociálpszichológia. Új Mandátum, 2001.
• Finchelstein, F. (2009). Fascism Becomes Desire: On Freud, Mussolini and Transnational Politics. In: Damousi, J., Plotkin, M.B. (eds) The Transnational Unconscious. The Palgrave Macmillan Transnational History Series. Palgrave Macmillan, London. https://doi.org/10.1057/9780230582705_5
• Freud, Sigmund, Sándor Ferenczi, Eva Brabant (ed.), Ernst Falzeder (ed.), Patrizia Giampieri-Deutsch (ed.). The Correspondence of Sigmund Freud and Sándor Ferenczi Vol. 1 1908–1914. Belknap Press: An Imprint of Harvard University Press. 1993.
• Gherovici, Patricia, and Christopher Christian, eds. Psychoanalysis in the Barrios: Race, Class, and the Unconscious. Routledge, 2018.
• Gresser, Moshe. "Sigmund Freud's Jewish Identity: Evidence from His Correspondence." Modern Judaism (1991): 225-240.
• Grunfeld, Frederic. Prophets Without Honour: A Background to Freud, Kafka, Einstein, and Their World. New York: McGraw-Hill, 1980.
• Hidas György. Ferenczi and Trauma: a Perilous Journey to the Labyrinth. In: Judit Szekacs-Weisz, Tom Keve (eds.). Ferenczi and His World: Rekindling the Spirit of the Budapest School. The History of Psychoanalysis Series. Karnac Books, 2012. 111–127.
• Hitler, Adolf. Mein Kampf Volume One. Thomas Dalton Translation. New York, London. Clemens & Blair, LLC, 2018.
• Keve, Tom. Ferenczi and Ortvay: two boys from Miskolc. In: Judit Szekacs-Weisz, Tom Keve (eds.). Ferenczi and His World: Rekindling the Spirit of the Budapest School. The History of Psychoanalysis Series. Karnac Books, 2012. 97–109.
• Keve, Tom. Ferenczi és Ortvay – „Két miskolci fiú”. Thalassa (20) 2009, 1: 69–78.
• Keve, Tom. Ferenczi’s Budapest. In: Dimitrijević, Aleksandar; Gabriele Cassulo; Jay Frankel: Ferenczi’s Influence on Contemporary Psychoanalytic Traditions: Lines of Development—Evolution of Theory and Practice Over the Decades. Routledge, 2018. 12–17.
• Klein, D. B. (1985). Jewish Origins of the Psychoanalytic Movement. Chicago, IL: University of Chicago Press.
• La Barre, Weston. "The Influence of Freud on Anthropology." American Imago 46.2/3 (1989): 203–245.
• Langman, P. F. (1997). White Culture, Jewish Culture, and the Origins of Psychotherapy. Psychotherapy: Theory, Research, Practice, Training, 34(2), 207–218.
• Mannoni, Octave. Freud. Pantheon Books, New York, 1971. ISBN: 0-394-42560-X.
• Pierri, M. (2022). Occultism and the Origins of Psychoanalysis: Freud, Ferenczi and the Challenge of Thought Transference (A. Elgar, Trans.; 1st ed.). Routledge. https://doi.org/10.4324/9781003246473
• Rice, Emanuel. Freud and Moses: The Long Journey Home. State University of New York Press, 1990.
• Rubenstein, Edwin S. "The Color of Crime." American Renaissance (2016).
• Rubinstein, Gidi (2010) Narcissism and Self-Esteem Among Homosexual and Heterosexual Male Students, Journal of Sex & Marital Therapy, 36:1, 24-34, DOI: 10.1080/00926230903375594