Kalandos és titokzatos út Rákóczi táborába
 |
1700 -1701-ben II. Rákóczi Ferenc és Bercsényi Miklós összeesküvést szőttek I. Lipót ellen, és kapcsolatba léptek XIV. Lajos francia uralkodóval. Hogy Bottyánt, akit Bercsényi még szegedi kapitány korából ismert, beszervezték-e, erről semmiféle bizonyíték nem került elő. Mindenesetre az esztergomi helyőrségparancsnoknak, Kucklandernek feltűnt, hogy a főtéri Bottyán-kúriában éjjel-nappal nagy volt a jövés-menés, messziről jött emberek adták egymásnak a kilincset, tehát amikor II. Rákóczi Ferencet és társat 1701 áprilisában letartóztatták, Kucklander sietve levelet írt Bécsbe, amelyben azt tudatta I. Lipót tanácsosaival, miszerint Bottyán is összeesküvő. Közben azonban már kitört a spanyol örökösödési háború (1701-1714), s Bottyán a tiroli hegyek között, a nyugati, francia hadszíntéren tartózkodott. Azt csak találgathatjuk, hogy Bottyán miért fogott ismét fegyvert, hiszen már közel járt a 60-hoz. Egy meglehetősen anekdotikus elbeszélés szerint egyik bizalmas embere megjelent házában egy könyvjelzőként ostorszíjdarabkával megjelölt Bibliával, s ahol a mondott helyen kinyílt a könyv, ez a példabeszéd állt: „Még te gondolatodban is a királynak gonoszt ne mondj, mert az égi madár is elviszi a szót, és a szárnyas állat is bevádolná a te beszédedet”. Bottyán ebből könnyen kitalálhatta, hogy Kucklander feljelentette. Ekkor kelt útra Tirolba, nyilván azon megfontolásból, hogy régi pártfogói, Badeni Lajos és Savoyai Jenő oltalmában biztonságban lesz az esztergomi városparancsnok áskálódásai ellen. Ám elképzelhető, hogy egyszerűen mint kiváló hírben álló főtisztnek jött a császári parancs, miszerint be kellett vonulnia a hadseregbe.
Bárhogyan is történt, Vak Bottyánt 1701 tavaszán Ausztriában letartóztatták, ám rövidesen kiszabadult. Talán Savoyai Jenő herceg vagy Badeni Lajos közbenjárására, akik kezeskedtek volt ezredesük hűségéért? Mindenesetre rejtélyes az egész história, ugyanis Bottyán nem maradt kint a nyugati fronton, hanem hazatért Magyarországra, ahol Kucklander újból fogságra vettette. Ismét csak jó időbe telt, amíg Bottyán hűséges emberei megjárták Bécset, s visszatértek Esztergomba a felmentő ítélettel. E sorozatos bebörtönzések felvetik azt a gyanút, hogy Bottyán mégis kapcsolatban állhatott a készülő kuruc felkelőkkel.
1703. június 16-án a lengyelországi száműzetéséből hazatérő II. Rákóczi Ferenc átlépte a magyar határt, és elkezdődött a nyolc évig tartó szabadságharc. Az ifjú főúr stratégiai elgondolása az volt, hogy gyors, nyugati irányú előretöréssel mihamarabb eléri az osztrák-magyar határt, két okból is. Egyfelől – ismeretes a Montecuccolinak tulajdonított mondás, miszerint „a háborúhoz három dolog szükséges: pénz, pénz és pénz – gazdasági-pénzügyi szempontból rendkívüli jelentőséggel bírt a bányavárosok elfoglalása, másfelől Rákóczi Du Heronnal, XIV. Lajos lengyelországi megbízottjával úgy állapodott meg, hogy a francia-kuruc seregek valahol a Dunánál, Bécs táján egyesülnek majd. S amennyiben Bottyán már korábban kapcsolatban állott Rákóczival és Bercsényivel – amelynek eshetősége korántsem zárható ki – nyilvánvaló, hogy a nyugati hadjáratban rá, mint az egyik legképzettebb és legnagyobb tekintélynek örvendő és kapcsolatrendszerrel rendelkező tisztnek, kiemelten fontos szerepet szánhatott II. Rákóczi Ferenc.
Mindenesetre az tény, hogy Vak Bottyán 1703 júliusában leutazott a Tisza mellékére, épp a kuruc had tiszántúli hadjárata idején. Felvetődik a kérdés: vajon csupán itteni birtokait látogatta meg, vagy esetleg tárgyalásokat is folytatott Rákóczival? Ezt követően a Haditanács augusztusban Bécsbe rendeli Bottyánt, s megbízza azzal, hogy folytassa a kurucok ellen a már június közepén megkezdeni szándékozott toborzást. S itt egy újabb bökkenő: dokumentálható, hogy Bottyán János 1703. június 15-én – tehát egy nappal azelőtt, hogy Rákóczi egyáltalán átlépte volna a magyar határt – levelet intézett Koháry István grófhoz, a Vág-vidék császári főparancsnokához Bécsbe, miszerint küldjön neki az udvar pénzt, hogy ő hadsereget toborozhasson Északnyugat-Magyarországon a kuruc had ellen. S itt az a probléma, hogy ekkor még csak a beavatottak tudhattak Rákóczi készülő támadásáról. Vagyis joggal vetődik fel a gyanú, hogy Bottyán valóban kapcsolatban állott már ekkor a felkelőkkel, és éppen a császáriak ellen készült azt a bizonyos sereget toborozni, miként tette azt Esze Tamás is 1702-ben a Tiszaháton.
Kétségtelen azonban, hogy Bottyán 1703 őszén megkezdte a toborzást, s nagyon kelletlenül engedelmeskedett Leopold Schlick tábornoknak, Magyarország császári főparancsnokának, aki 1703. október végén Zólyom alá rendelte őt. Itt, Balassi egykori szülőhelyén, a vár alatt került sor a nevezetes párviadalra a már hatvanon túli Bottyán és a 23 éves Ocskay László között. Először kopjákkal, majd kardokkal rontottak egymásnak, végül előkerültek a pisztolyok: mindketten megsebesülnek. Bottyánt úgy kellett felvinni a várba. Bercsényi kurucai elűzték végül a labancokat Zólyom alól, sőt maga a fővezér felküldött a várba egy jó hordó bort az egykori bajtársnak, maga az erődítmény pedig 1703. december 8-án kapitulált, 300 védő csatlakozott a kurucokhoz, a sebesült Bottyán azonban a maradék 70 némettel Esztergomba távozott. A zólyomi várátadás dokumentumait az új kuruc kapitány, Radvánszky János Tolvay Ferenc nógrádi hajdúkapitányra bízta, akinek egy szóbeli üzenetet is át kellett adnia Rákóczinak, s ez arról szólt, hogy esztergomi, családi ügyeinek elintézése, valamint felépülése és bizalmas embereivel történő kapcsolatfelvétele után Bottyán csatlakozik a kurucokhoz. Ezt Tolvay Ferenc, aki poéta is volt egyben, így örökítette meg verses elbeszélésében:
„De Tolvay Ferencnek tőlle lőn parolja,Hogy ez magyar ügyhöz ü szíve meghajla.Ekkor Esztergomban németekkel méne,Hogy szép portékája s pénze el ne veszne,És hogy Esztergom is magyar kézbe esne,Dunántúl való nép hogy hozzá gyűlne.”
Ezt követően Rákóczi – aki ekkoriban már uralta a Tiszántúlt, a Duna-Tisza közét és Felső-Magyarországot, így a kulcsfontosságú Dunántúl elfoglalására készülődött – 1703. december 10-én Bottyánt mezei generális-főstrázsamesterré, azaz tábornokká nevezte ki, majd december 20-án hivatalos okirat kiállításával a dunántúli kuruc hadak főparancsnokának tette meg.
A helyzet azonban ezzel még korántsem oldódott meg. Bottyán hivatalosan még császári ezredesként Esztergomban szolgál, s ha átmenetileg betegállományban is van, állapota javulásával 1704 elején Pozsonyba megy Esterházy Pál nádorhoz, majd kézhez veszi a Haditanács elnökének, Savoyai Jenőnek 1704. január 2-án kelt levelét, amelyben a zentai hős hadseregszervezési megbízást ad ki számára, aki mindeközben titokban már Rákóczi tábornoka. Úgy tűnik, miként azt R. Várkonyi Ágnes, a korszak jeles kutatója írja, mintha Bottyán a kései historikusokat kívánta volna alaposan megtréfálni, egyfajta bújócskát játszva velük. A későbbi fejlemények ismeretében is teljesen egyértelmű azonban, hogy Bottyán azt az utat járta, amelyet 1702-ben Esze Tamás is: a nádor és a Haditanács toborzólevelének birtokában, amely felhatalmazta őt, hogy Esztergom, Veszprém, Sopron, Moson, Komárom, és Fejér vármegyékben hadakat fogadhasson I. Lipót franciaellenes, nyugati háborújához, valójában Rákóczinak verbuvált katonákat.
A kuruc sereg haditerve is készen volt már a Dunántúl elfoglalására. Az egyik sereg Bercsényi és Károlyi Sándor vezetésével a Csallóköznél kel át a Dunántúlra, a másik pedig Dunaföldvár térségében Deák Ferenc és Ilosvay ezereskapitányok parancsnoksága alatt áll készen a bevetésre. Közben azonban mind Károlyi, mind Ilosvay elügyetlenkedte a dolgot, s a szépen felépített haditervből nem lett semmi, sőt Bottyán is rajtaveszett: Kukclander esztergomi helyőrségparancsnok, akinek Vak Bottyán már a kezdetektől gyanús volt, 1704. április 18-án immár harmadszor is letartóztatta, s ezúttal fél évig senyvedett az esztergomi várbörtönben, míg ez év őszén megérkezett a bécsi udvarból a szigorú parancs: vigyék Bottyánt megerősített katonai kísérettel a császárvárosba. A vitéz katona halálos ítéleten kívül aligha számíthatott enyhébb hadbírósági határozatra. Ám ennek a kalandos fordulatokban olyannyira bővelkedő embernek az életútja nem végződhetett ilyen tragikusan, Fortuna istenasszony kegyeltjeként ezúttal is megszabadult a tömlöctől és a drámai végkifejlettől. A Bottyánt Bécs felé kísérő katonai menet első éjszaka Nyergesújfalunál állt meg, hogy a helyi bíró házában megszálljon. A helybéliek között hamar futótűzként terjedt annak a híre, hogy ki is az értékes rab, akit a gyűlölt császáriak magukkal hurcolnak a biztos halálba. Bottyánnak ekkoriban már legendás híre volt a Dunántúlon és Északnyugat-Magyarországon, tehát csakhamar helyi „népi mozgalom” szerveződött kiszabadítására. Bottyán felesége fegyvereket küldött s férjeura két kedvenc paripáját, Fakót és Pajzánt, ezenkívül készenlétben álltak a dunai csónakosok is. Éjszaka néhányan ásva kibontották az épület hátsó falát. A helyi népi hagyomány úgy tudja, hogy amikor készen lett a nyílás, Vak Bottyán rájuk förmedt: nem görény ő, hogy lyukon keresztül meneküljön, hanem harcos katona. Erre benyújtottá a kardját, és odakiáltották neki: akkor vágjon magának utat, a pitvar tele van őrökkel, és aztán egyenesen irány Rákóczi táborába!
A kuruc generális és hadi sikerei
 |
Eközben az immáron kuruc generálist személyes ellenségének tekintő Kucklander, értesülve Bottyán szökéséről, annak minden vagyonát lefoglalta. Legalábbis elvileg. Miként korábban már többször is utaltunk rá, Vak Bottyán gazdag ember volt. Azonban – életének újabb jellemző momentumaként – Rákóczi tábornoka ezúttal is lóvá tette a német parancsnokot. Hiába kutattatott át Bottyán esztergomi házában pincétől padlásig mindent vasas katonáival Kucklander, semmit nem talált. Legalábbis éréket, pénzt, aranyat, ékszert. Az történt ugyanis, hogy, lévén éppen szüret ideje, az agyafúrt Bottyán felesége, Lakatos Judit révén kilenc hatalmas boroshordóban kifuvaroztatta kincseit és értékeit Esztergomból Érsekújvárra, ottani főhadiszállására. Kucklander bosszúja nem maradt el: az asszonyt börtönbe vetette.
Rákóczi Bottyánt ezt követően újból a stratégiai fontosságú Dunántúl elfoglalásával bízta meg. Ennek első lépéseként 1704 őszén a katonái körében Bottyán apánk néven emlegetett hadvezér a Duna-Tisza közére indít előkészítő hadjáratot, két okból. Egyfelől Soltnál egy dunai hídfő építését kezdi meg, másfelől kísérletet tesz a rácokkal való megbékélésre, illetve pátenseket, kiáltványokat intéz hozzájuk annak érdekében, hogy csatlakozzanak a kuruc állam seregeihez. Közben azonban fejedelmi parancs rendeli vissza Érsekújvárra, amelyet az új császári főparancsnok, Heister Siegbert tábornok épp visszafoglalni készült. Ellenben Heister meggondolta magát, s inkább Nagyszombat ellen fordult, amelyet 1704 karácsonyán birtokba is vett. Így Bottyán is a nyugati határszélnek vette az útját, s Pozsony irányából mintegy 6 ezer főnyi egységével morvaországi beütésekkel zavarta a császári udvar tanácsosainak nyugalmát, akik őt „átkozott, hóhérlelkű Vak Bottyánként” emlegették. Persze, ezek még a szalonképesebb kifejezések voltak a rizsporos parókás urak részéről.
1705 tavaszán minden készen állott a dunántúli hadjáratra, sőt Rákóczi Egerben fogadta XIV. Lajos követét, Des Alleurs márkit, aki közölte vele, hogy Versailles nem ismerheti el diplomáciailag a kuruc államot, de legalább némi pénzküldeményt és hadmérnököket hozott magával. A semminél ez is több volt. Amíg ezek az események történtek, a fővezérségre kijelölt Bottyán szomorú levelet kapott Kucklandertől: asszonya súlyos beteg, de nyugodt lehet, mert felesége gondosan ápolja. 1705 májusában tehát Solt alatt Imsód és Kömlőd között megkezdődött a Dunán a hajóhíd építése, ezalatt Bottyán seregével a dunántúli Kömlődnél őrködött, nehogy a budai vagy dunaföldvári császári őrség egy rajtaütéssel megzavarja az építkezést. Bottyán aztán a kömlődi palánkot kibővítette egy valóságos rendszerré, melyet hamarosan Bottyán váraként kezdtek emlegetni. Az építkezés ideje alatt történt, hogy az északabbra fekvő Simontornyáról a Habsburg-hadvezetés 300 szekér élelmet indított Budára, az ottani császári helyőrség számára. A híres dunántúli brigadéros, a Tenkes kapitánya című regényben is feltűnő Béri Balogh Ádám merész rajtaütést hajt végre a labanc kíséreten, ez volt a dunántúli hadjárat első sikeres katonai akciója, ami nagy reményekkel töltötte el Bottyán katonáit, akiknek hite szerint – miként már említettük – parancsnokukat nem fogta a golyó. S ez okozta az első próbálkozás kudarcát is 1705 nyarán. Június elején Bottyán kurucai megkezdték Dunaföldvár ostromát. Már elfoglalták a védősáncokat és az alsóvárat, azonban Glöckelsberg tábornok felmentő sereget indított Budáról, erős lovasezredeket dunai sajkások kíséretében. Az ütközet első fázisában Bottyán a császári flottát visszafordulásra kényszerítette, Glöckelsberg lovassága pedig megtorpant. Ám ekkor a sérthetetlennek gondolt kuruc generális arcán és lábán súlyosan megsérült, s katonái és hajdúi ezt látva kétségbeestek, a kuruc had demoralizálódott, s még Bottyán várának védői is pániszerű menekülésre fogták magukat. Az ellenség elfoglalta a várat, és szétbontotta a hidat. A sok munka és harc eredménye az imsódi hídfőnél értelmetlenül odaveszett. Végül is a katonaság csak akkor nyugodott meg, amikor elterjesztették, hogy Bottyán nem is harcban, hanem a hídépítéskor, gerendafaragás közben sebesült meg: egy éles faszilánk fúródott az arcába.
A második nekifutás ugyanezen év őszén azonban már teljes hadi sikert hozott Vak Bottyánnak. 1705. október végének egyik ködös éjszakáján Solt és Földvár között fáklyavilágítás mellett folyamatosan jártak a hajók. Horváth Tamás hajdúkapitány emberei a szükséges munícióval átkeltek a Duna túlsó partjára, elsáncolták magukat Dunaföldvárral átellenben, majd rohammal bevették ezt a fontos erősséget. A hídfőállás kiépítése után, november 4-én Bottyán generális is átkelt a folyón, és Dunaföldvárról pátenst intézett a Dunántúl népéhez: fogjanak fegyvert, esküdjenek hűséget a vezérlő fejedelemnek, mert aki másként cselekszik, az hazaáruló, és annak nincs irgalom. Ezt követően egyre-másra kerültek kezére a fontos dunántúli erősségek. Maga 1705. november 11-én – épp a zsibói csatavesztés napján, ami majd Erdély elveszítését eredményezte – bevette Simontornyát, Szekeres István ezereskapitányát pedig Siklós és Szigetvár ostromára küldte. Bottyán ezután elfoglalta Tatát, majd kemény küzdelem árán Pápát is. Ez utóbbit a török háborúkban edzett veterán olasz Miglio Tullio kapitány védte, aki hősi halált halt az ostrom alatt. Bottyán maga is megsebesült: „három helyütt esett rajtam az lüvés” – jelenti Rákóczinak. 1705. december elejére felszabadult az egész országrész.
Mindez igen figyelemre méltó hadtörténeti tény a magyar históriában, ha figyelembe vesszük, hogy az ekkor már Jótevő Jánosnak is nevezett tábornok mintegy 5 ezer fővel – a várostromokhoz nélkülözhetetlen –, gyenge gyalogsággal és tüzérséggel kezdte meg ezt a fontos katonai akciót, ráadásul két erős császári sereg ellenében. Az egyik, Heister Hannibál 10 ezer főnyi hadereje Vas megyében táborozott, a másik, Pálffy János – hat évvel később a szatmári béke egyik aláírója – hasonló erőt képviselő egységei Komárom tájékán állomásoztak.
Egyetlen kudarc bántotta Bottyánt: lakhelyét, ahol beteg felesége is feküdt, továbbá stratégiai szempontból is fontos volt, nem sikerült hatalmába kerítenie. 1706 tavaszán egyik kapitánya, Laky István a következő szomorú hírt közölte vele: „Némely emberek kijövén (ti. Esztergomból – L.Zs.), beszéltem vélek; az asszony őnagysága igen nehezen vagyon, nem is remélhetik azon nyavalyából, hogy fölgyógyulhasson”. 1706 áprilisában fegyverszünetet hirdettek Bécs és a kuruc állam között, így a Tigris apánk néven is ismert generális meglátogathatta a labanc kézen lévő Esztergomban a Kucklander börtönében súlyosan megbetegedett, s ekkor már haldokló feleségét, Lakatos Juditot. Ez volt utolsó találkozásuk az evilági életben. Bottyán régi vágya már csak asszonya halála után teljesült: 1706. szeptember 13-án gyűlölt ellensége szabad elvonulás ellenében feladta Esztergomot. Ekkor Bottyánnak élete legnehezebb próbatételét kellett kiállnia: ez a mindig példaértékűen kemény és következetes, de ugyanakkor lovagias katona végezni akart régi ellenségével, feleségének gyilkosával. Ahogyan a Rákóczi udvarába küldött egyik francia hadmérnök lejegyezte: „Bottyán, akár a mesebeli farkas a báránnyal, mindenáron össze akart tűzni az esztergomi parancsnokkal és helyőrséggel, hogy azután végezzen velük, ám a fejedelem (…) ráparancsolt, ne szegje meg a megadás feltételeit, s hogy fejével fizet betartásukért”.
Aztán 1706-1707 folyamán váltakozó kimenetelű harcok folytak a kurucok és a labancok között. Savoyai Jenő, a Haditanács elnöke úgy látta, itt a legfőbb ideje legalább Ausztria közvetlen szomszédságából kiűzni Rákóczi hadseregét. A császáriak jól összehangolt támadást indítottak meg három irányból, három tábornagy vezetésével. Rabutin mintegy 10 ezer főnyi haderővel jött ki Erdélyből, és Budán állomásozott; Sopron vármegyében Starhemberg Maximilian ugyancsak 10 ezer fős hadserege gyülekezett. Végül a Muraközben Pálffy János horvát bán gyűjtötte csapatait.
A hadműveletek tervezése és lebonyolítása közben Bottyán arról is tanúbizonyságot tett, hogy nemcsak kiváló stratéga és hadvezér, hanem jó szervező, és kíméletlenül, de igazságosan rendet és fegyelmet tart hadseregében, továbbá nem tűri a polgári lakosság sérelmére elkövetett atrocitásokat, kegyetlenkedéseket, fosztogatásokat. Amikor például Vas vármegye nem állította ki kötelessége szerint a rá kirótt hajdúezredet, Bottyán vizsgálatot rendelt el, s különös dolgok derültek ki. A tekintetes vármegye nagyrészt pénzzel váltotta meg a hadkiállítási kötelezettségét. Igen ám, csakhogy az alispán, báró Cziráky László a felvett pénzt „elfelejtette” hadak toborzására fordítani. Bottyán, nem törődve az alispán előkelő származásával, haditörvényszék elé állíttatta és tömlöcbe vettette. Megbüntette báró Andrássy Pált is, aki a derék kőszegi polgároktól hordószámra hordatta a bort, „természetesen” fizetség nélkül. A nevezetes, trónfosztó ónodi országgyűlés után néhány nappal, 1707. június 26-án pedig ekképpen inti a dunántúli vármegyéket engedelmességre Rákóczi iránt: „Alispán és főszolgabíró uraimék ha ezzel ellenkezőt (ti. a fejedelem rendelkezéseivel – L.Zs.) cselekedni merészelnének, vasra veretem és Murány várába küldöm és a felséges Fejedelemnek és a Szövetkezett Rendeknek mint hazaárulót adom át, kik is ugyanazon büntetést várhatják magokra, mely csak nemrégen Turóc vármegye viceispánját érte (a Rákóczi ellen lázító turóci alispánt, Rakovszky Menyhértet a diéta kezdetén lekaszabolták a rendek – L.Zs.) az ónodi országgyűlésen”.
Hadvezéri és közéleti teendői közben magánéleti boldogság is osztályrészéül jut, amellyel persze csak még tovább növeli irigyei és a rá acsarkodók és gyűlölködők táborát. 1707 tavaszán nőül veszi a nála mintegy 45 esztendővel fiatalabb arisztokrata kisasszonyt, gróf Forgách Juliannát. Ez már sok volt a kor nemesi, pontosabban arisztokrata közfelfogása számára. Egy kisnemesi sorból jött, szegénylegényből lett generális, aki vitézségével országos hírnévre tett szert elvesz egy grófkisasszonyt, aki ráadásul még egy hamvas, ifjú szépség is. Mi több, ezen túl még művelt, hiszen klasszikusokat olvas és verseket is ír.
Mindeközben a Rákóczi-szabadságharc hadműveletei folytatódtak tovább, s bár Bottyán vitézül megállta a helyét a dunántúli harcokban, a császáriak túlereje fokozatosan felülkerekedett ott. Rákóczi Bottyánt 1707 végén az érsekújvári katonai kerület parancsnoki tisztségébe iktatta be. Az ország öt katonai kerülete közül geostratégiai szempontból – legközelebb lévén Ausztriához – érthetően ez volt a legfontosabb, de egyben a legveszélyesebb terep is. Amikor 1708 januárjában Bottyán elfoglalta tisztségét, I. József (1705-1711) király-császár új magyarországi főparancsnokot nevezett ki Starhemberg Maximilian személyében, aki ekkor nem is sejthette, hogy sorsa hamarosan milyen végzetesen összefonódik majd az érsekújvári parancsnokéval. A császári tábornok 1708. február 15-én kelt útra Pozsonyból a Vág menti főhadiszállására. Hiába figyelmeztették a magyarországi terepet jól ismerő, már régóta itt tartózkodó tiszttársai, hogy a portyázó kurucok miatt megerősített kísérettel utazzék, Starhemberg magabiztosan, kicsiny kísérettel indult útnak, magánál tartva a hadipénztárt is. Ez lett a veszte. Egy portyázó magyar egység valóban rajtaütött útközben, s foglyul ejtette a császári fővezért a hadipénztárral együtt. Vitték is egyenesen a nyitrai várba, Bottyán akkori főhadiszállására. A császáriak körében vérszomjas barbár hírében álló kuruc tábornok végtelenül kegyesen és udvariasan fogadta, majd gáláns módon megvendégelte a hadifoglyot, ezt követően azonban a gazdag zsákmánnyal együtt Rákóczihoz küldte.
1708 nyarán Érsekújvár egész hadinépe heteken át készült a fejedelem ünnepélyes fogadtatására, aki új hadseregével az északnyugati határszélre készült. Miután sem a francia, sem az orosz szövetség nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, Rákóczi egy új külpolitikai koncepciót munkált ki. Eszerint egy magyar-sziléziai-morva rendi konföderációt hoztak volna létre a Habsburgok ellenében, ezzel biztosítva az akkor már igen nehéz katonai és diplomáciai helyzetben lévő kuruc állam túlélését. Érsekújvárott több alkalommal is hosszasan tárgyalt Bottyánnal továbbvonulása előtt Rákóczi, maga az érsekújvári főparancsnok azonban nem vett részt Rákóczinak ebben az utolsó nagy, az 1708. augusztus 3-ai, trencséni csatavesztéssel végződő vállalkozásában. Bottyán a reménytelennek tűnő helyzetben sem adja fel a küzdelmet, s amikor megkezdődnek a tömeges átállások a Habsburgok oldalára, ő akkor is mindvégig kitart fejedelme mellett.
Ekkoriban fogalmazza meg ma is megszívlelendő politikai-katonai, sőt, ha úgy tetszik, emberi hitvallását: „Kész vagyok élni, halni nemzetem és hazám mellett. Szívből lélekből cselekszem”. Éjt nappallá téve, fáradságot és saját egészségét sem kímélve próbálja újjászervezni a fogyatkozó és szétszóródó kuruc hadakat. Ezt írja Bercsényinek: „Ezen hadat nagy munkával tartom, mert csak imígy-amúgy van, ha jószágomat el is kell adnom, vagy zálogosítanom – megfizetek, ha másunnét fizetés nem lészen”. S bizony, akkor már, a kuruc államszervezet szétesése korában nem volt. S valóban előteremt rövid idő alatt előbb 5 ezer, majd 7 ezer ezüstforintot saját magánvagyonából. Bottyán hű katonái 1708. szeptember 1-jén Érsekújváron ünnepélyes esküt tesznek: „Ha mind elállnak is mellőlünk: de soha édes nemzetünket el nem hagyjuk! Ha szintén végső veszedelemre jutna is állapotunk: Zrínyi Miklósnak Szigetben elkövetett dicséretes példájával készek leszünk meghalni”. Bottyánt azonban – akinek politikai természetű tanácsaira is igényt tartott Rákóczi és feltétlenül megbízott benne – épp akkor rendelte magához egri táborába 1708. szeptember közepén, amikor az ismét császári főparancsnokká kinevezett Heister Siegbert gróf ostrom alá vette Érsekújvárt. Hogy pontosan mit mondhatott Bottyán a végül szeptember utolsó napjaiban a szerencsi várkastélyban sorra került találkozón, azt csak korábbi megnyilvánulásaiból és leveleiből sejthetjük csupán, minthogy tanúja nem volt kettejük megbeszéléseinek. Bizonyára kiállt a szegénylegények, a jobbágykatonák felszabadításának ügye mellett, s valószínűleg támogatta a nemesi adózás ügyét is, amelyet ugyan az 1707. évi ónodi országgyűlésen – a detronizáció mellett – törvénybe iktattak, de azt a nemesség többsége elszabotálta. Bottyán ugyanis, mint korábban láttuk, bőségesen áldozott a közjó oltárán saját magánvagyonából, egyik levele tanúsága szerint pedig ekképp nyilatkozott: „Ki-ki maga pénzének tizedit adja ki – én adom legelsőben is elő az magamébul!”
Azzal I. József tanácsadói is tisztában voltak, hogy Bottyán a kuruc sereg legnagyobb kaliberű és tehetségű generálisa, s neki van a legnagyobb tekintélye a vitézlő rend tagjai előtt. Éppen ezért, ősi módszer szerint megpróbálkoztak megvásárlásával. 1708 decemberében magától I. Józseftől kapott a bécsi udvarból levelet. Abban az uralkodó átállásra biztatta, büntetlenséget, teljes vagyona megtartását, sőt magas rangot ígérve neki a Habsburg-hadseregben. Rákóczi mindhalálig hű tábornoka válaszra sem méltatta az álnok irományt, hanem egyenesen továbbküldte azt fejedelmének, aki az egri káptalannál helyezte letétbe a díszes császári okiratot.
Halála előtt egész életművéhez méltóan végrehajtott még egy jeles haditettet. 1709. augusztus elején indult a Duna mellé, Dunaföldvár térségében készült az átkelésre, s a célja az volt, hogy megismételje 1705. évi híres, dunántúli diadalmenetét. Pedig a kurucság helyzete ott már reménytelen volt akkoriban, Heister csaknem az egész területet elfoglalta, és hadi népe sokszoros túlerőben volt a kurucokéhoz képest. S ekkor máig nem pontosan ismert megfontolásból új haditervet készített: hirtelen északnak fordult, a stratégiai fontosságú felvidéki bányavárosok felé. Augusztus 22-én tönkreverte Vácnál a császáriakat, majd 1708. augusztus 23-án megkezdte a gazdag és festői szépségű Selmecbánya ostromát. A várost védő sáncrendszert sikerült elfoglalnia, eközben Besztercebányáról és Zólyomból megérkeztek a Habsburg felmentő seregek. A 70 felé közeledő vitéz generális, aki soha nem hátrált vagy futott meg, ezúttal is felvette a hatalmas túlerővel szemben a harcot. Még az ellenség is elismerően és csodálattal nézte, amint Bottyán lováról leszállva gyalogosként harcolt az egyszerű parasztkatonákkal vállvetve, megcsillantva legendássá vált, a róla készült híres festményen is feltüntetett kis ezüstbaltáját. Bottyán hadai háromszor verték vissza a labanc haderőt. Selmecbányát azonban végül nem foglalhatta el, mert az Alföldre rendelték vissza, így a bányavárost ostromgyűrűbe zárva déli irányba fordult katonáival.
Az oda vezető úton érte a vég. 1709. szeptember 18-án ezt írja Bercsényinek a lőrinckátai táborból: „Magam beteges állapottal vagyok, úgy hogy csak az ágyot kell nyomnom, mivel az napokban oly hirtelen nyavalya ütközött belém: ha nem értek volna érvágással a borbélyok – talán azonnal meghaltam volna”. Bercsényi pedig 1709. szeptember 27-én lesújtva tudatja Rákóczival: „Most hozták a hírit, szegény Bottyán vak sógor tegnap 8 óra tájban béhunyta az másik szemét is”. Halálának pontos kiváltó oka ismeretlen. Feltételezték, hogy agyhártyagyulladásban hunyt el, de valószínűbb haláloknak tűnik a pestis, amely 1708-ban ütötte fel a fejét Magyarországon, s 1711-ig több áldozatot szedett, mint a nyolcéves hadműveletek során hősi halált halt katonák száma összesen. Végakarata szerint kedves törökbársony vánkosára fektetve, kopott kacagányával letakarva, este, fáklyák világánál temették el Gyöngyösön, a ferences rend templomában a magyar történelem egyik legnagyobb hadvezérét. Kriptáját nem jelölték meg.
Zárszó
Bottyán János a magyar hadtörténelem kivételes nagyságú alakja. Nemcsak hadvezéri képességei és vitézsége, hanem morális tisztasága alapján is. Önzetlenül szolgálta hazáját és fejedelmét hajlott korában is, mindhalálig. Miként sok más kiváló magyar, nem a köz vagyonán, illetve vagyonából élősködött – amint teszi ezt 1990 óta a Magyarországon uralkodó parazita-destruktív „elit” – , hanem a saját magánvagyonát fordította közcélokra, legyen az akár karitatív, oktatási vagy honvédelmi, katonai jellegű anyagi áldozatvállalás. Emellett elévülhetetlen érdeme – bár maga már nem élhette meg –, hogy 1711-ben, a Rákóczi-szabadságharc lezárásaként végül is olyan kompromisszum született Ausztria és Magyarország között, amely garantálta az ún. rendi dualizmus rendszerét, eszerint a hatalomgyakorlás a nyugati, abszolutista jellegű politikai rendszerekkel ellentétben nálunk megoszlott a dinasztia és a nemzet között. Ez a szisztéma lényegében 1848-ig működött, s garantálta a Habsburg Birodalom keretei között Magyarország lehető legnagyobb önállóságát.
 |
A mai, kései nemzedékek által méltatlanul feledésre ítélt nagy hazánkfiai legnagyobbjainak panteonjában van Vak Bottyán János méltó helye, és emlékét őrizni minden magyar erkölcsi kötelessége.
Lipusz Zsolt – Kuruc.info
A sorozat korábbi részei:
