Lendvai István:
A gárda
Héjjas Ivánnak

Ha minden elvész: él a gárda,
hóba, fagyba, őszbe, sárba.
Arca kormos, a keze véres,
válla ragad a fegyveréhez,
kalpaga nincs, a lába rongyban,
gyomra étlen, a torka szomjan,
mégis vágja az örök marsot,
a nótája mégis harsog,
mégse tágít egy árva szál is.
Mert Isten a generális,
láthatatlan lova fénylik,
s merre arkangyalok vezénylik
ködbe, hóba, vérbe, sárba,
megy a gárda.

Merre jöttünk? A jó ég tudja.
Nyomainkat homok futja.
Földgolyóbis ahányat fordult,
a szívünk vére annyit csordult,
világ ahány összeomlott,
mindegyikre a vérünk hullott,
ahányan haltunk, nincsen száma,
kit néztünk, a csillag, nincs máma,
kivel nőttünk: a szót sem értik,
aggok hozzánk nem érnek térdig,
s jöhet elibénk száz halál is,
mégis az Isten a generális,
s amerre visz, vérbe, sárba,
megy a gárda.

Merre vágunk? Csillag sem mondja.
Csak hajunk lobog s ruhánk rongya,
bordánk alól a szívünk lángol,
s az örök vágy bennünk ficánkol:
legyen már egyszer Magyarország,
jók vigyék már egyszer a sorsát,
legyen már egyszer szép megállás,
boldog nappal és nyugodt hálás.
Unokák, ha sírunkat futják,
Ne is köszönjék, ne is tudják,
hogy Isten volt a generális,
s ha verte börtön és halál is:
őutána vérbe, sárba,
ment a gárda.

1929. július 26.

Kapcsolódó cikkünk:
Ajánljuk Somogyváry Gyula És mégis élünk c. regényét a Rongyos Gárdáról