De mielőtt bármelyik népcsoport történetére és szokásaira rátérnék, személyesebb oldalról kell indítanom, mintegy megvilágítva a cikksorozat mögött húzódó motivációt. Vannak közhelyek, melyek bármennyire is elcsépeltnek hangzanak, mégiscsak mély alapigazságokat hordoznak magukban. Ilyen az is, alapvető kihatással van az egyén életére, ha tudja, hová nyúlnak vissza gyökerei, kik voltak felmenői, mihelyst tudomást szerzett mindezekről, nehezen tudja magát függetleníteni a meglétüktől. Korábban, sok-sok évvel ezelőtt is foglalkoztatott már a családfakutatás, egy ideje azonban még mélyebbre ástam magam, és amennyit ki tudtam deríteni őseimről, abból több megállapítást is levontam.

Eredendően – bár pár éve már nem ott élek – kiskunsági, kecskeméti vagyok, ott születtem, édesanyám hetényegyházi születésű (ez Kecskemét közvetlen közelsége), édesapám Szegeden látta meg a napvilágot, de édesanyja kecskeméti (kinek felmenői közül csak kecskemétiekről van tudomásom), és később vissza is költöztek. Apai ágon nagyapám Békés megyében született, ő még éltében végzett családfakutatást, s partiumi elszármazás körvonalazódott, ámbár az ő édesanyja, tehát az én egyik dédanyám trencséni (ez a terület már Trianon idejében is szlovák többségű volt) születésű, s neve is szlovákos hangázású, ebből kifolyólag a 8 dédszülőm egyike valószínűleg szlovák, vagy részben szlovák volt. De nem is ez a vonal ragadta meg az érdeklődésemet.

Édesanyám felmenőinek kutatásához nagy segítségemre volt az 1745-ös jászkun „Redemptio” lista, ahol azokat a családokat tartják számon, kik adakoztak a jászkun kerületek „önmegváltásába”, mikor is Mária Teréziától visszavásárolták a szabadságjogaikat (ennek a történetnek a későbbiekben majd egy külön részt szentelek). A lényeg azonban az, anyai ágon két vonalról is jászsági származást valószínűsítek. Érdemes tudni, a török hódoltság után a Kiskunság meglehetősen elnéptelenedett, és jó ideig gyéren lakott területnek számított, ezért a jóval termékenyebb Jászságból települtek át családok. Ezek a betelepülések a 19. század közepétől indultak el. Ilyen települések voltak például Lajosmizse és Kerekegyháza, melyekbe lényegében a jászok leheltek életet, nem véletlen, hogy ma már ugyan elmarad a nevükből, de korábban Jászlajosmizse és Jászkeregyháza volt a nevük, címerükben pedig ma is ott díszeleg Lehel kürtje mint jász szimbólum. E két település egyébként közvetlen közelségben fekszik Kecskeméttel. Kutatásaim oda vezettek, az a kép rajzolódott ki, bizony anyai ágon két helyről is jászsági áttelepülés történhetett a Kiskunságba. Pontosabban szólva édesanyám anyukájának felmenői Jászlajosmizséről, apukájának felmenői pedig Jászkerekegyházáról származnak.

Szintén ezt erősíteti az a tény is, hogy történelmi munkákban olvasható, a Kiskunság katolikus lakosságát főként a Jászságból betelepültek adták, esetemben pedig dédszülőkig bezárólag (apai ágon is) csak katolikust találtam, míg a kunok között a reformáció után számbeli fölénybe kerekedtek kálvinisták, szinte kizárólagossá váltak közöttük, nem véletlenül született a mondás, „nyakas, kálvinista kun”.

Nyilván aztán bekerülhettek a családba nem jászsági származásúak is, valószínűsíthetek akár kun eredetűeket is, és mindezek együttes megléte jó pár éve már arra indított, hogy mélyebben foglalkozzak e két népcsoport történelmével, hagyományaival, és fontos helyet foglaljon el ez a fajta jászkun identitás is értékrendemben.

Most pedig elérkezettnek láttam az időt, hogy egy rövid, pár részből álló sorozatot írjak a jászokról és kunokról, bízva abban, lesznek olvasók, kik érdeklődéssel olvassák majd soraimat, esetleg inspirációt kapnak hasonló kutatásra. Nem célom több száz oldalas tanulmányt írni, természetszerűleg szubjektív módon határozom meg, mit kívánok kidomborítani, de mégis igyekszek egy rövid és közérthető képet nyújtani ezekről az egykor keletről jött, de szépen lassan teljesen magyarrá vált népekről. Érinteni fogok alapfokon antropológiai kérdéseket, identitásbeli viszonyulásokat.

A jász és kun öntudat ma már nyilván nem elsőrendűen etnikai alapú (bár nem is tűnt el teljes mértékben), hiszen az évszázadok alatt beolvadtak a magyarságba, nyelvüket magyarra cserélték. Úgy helyes, ha a Kiskunság, Nagykunság és Jászság regionális jellegű hagyományaira, gondolkodásmódjára úgy tekintünk, mint egy gyönyörű díszítő bokrétára a kalapon, ahol is a kalap a magyar nemzeti érzületet, sorsközösséget és hitvallást jelképezi.

Azt gondolom, az érzésvilágot jól megvilágítja az egykori Jászmagyarok zenekar alábbi dala:

Lantos János – Kuruc.info