A havas hegygerincekkel csipkézett, roppant Kárpátok ölelésében a lenti pusztaság egyik félre eső szegletében, a Boldog vármegyei apró délibábos kis falu határában, Hagymásvelő külterületén, a napégette tarlón, a hőségben, egy gondterhelt arcú ráncos kis ember bámul tanácstalanul a földjére. A területen katonás rendben elszórva méretes körbálák között, rongyos sapkáját a homlokára tolva tanácstalanul bámulja, a környéken átívelő egyetlen főútról, az úttal határos földjére bezuhant már alig füstölgő, felismerhetetlenül összegabalyodott, kiégett, méretes fémhalmot.
 Kép forrása: Magyar népmesék: Szegény ember meg a lova |
Bakófi Ede, mert ez hősünk becsületes neve, nem jártas az ilyen városi huncutságok megfejtésében, életében ilyen helyzetbe még nem került, és még csak nem is hallott olyan emberről, akivel ilyen csúfság megeshetett. A 77 éves vén feje azt tudja, mikor van ideje a vetésnek, és mikor az aratásnak, hogyan kell a csirkét levágni, és azt megkopasztani, és tudja milyen sors vár az ólban Samura, a malacra. Tudja, mit kell adni Potya nevű lovának, hogy szép fényes legyen a szőre, és tudja, hogyan kell a morgós asszonynéppel bánni, hogy az ne zavarja ki a házból Isten szabad ege alá.
Tudja minden nyűgjét féltve őrzött kincsének, Móricnak a rakoncátlan piros traktornak, amit még a helyi tsz felszámolásakor tudott jó áron megvásárolni, ennek is már vagy 30 éve. Tudja, hogyan kell vele széna körbálát felmarkolni, és befuvarozni, mielőtt Zsuzska, az egyetlen tarka tehenük a haragosan korgó gyomra első kürtjelére páros lábbal kirúgja a pajtaajtót.
De hogy ilyen földinduláskor mi a teendő erről még a kalendáriumban sem írnak semmit! Látott ő már mindenféle-fajta masinát szépen, rendben, külön-külön, de így összecsapva, egymásra hányva még életében egyszer sem.
A megszokott, lassú életével ellentétben, ahol a dolgok nap-nap után komótosan leperegnek, most világosan látja, hogy valamit sürgősen cselekednie kell, csak azt nem tudja miképpen tegye. A lehet, a kell, és a tilos lehetőségek halmazának elemei, egymásnak ellentmondó viharában ledermed az elme, és az ólomnehéz láb mély gyökeret ereszt a kiszáradt talajban.
Ede bácsi fülét egyre erősödő ütemes nyikorgás hangja üti meg. Tekintetét a látványtól elszakítva a hang irányába fordul, és lassan felismeri a helyi kisfiúból meglett emberré vált körzeti megbízottat, Zsolti törzsőrmestert, aki szolgálati kerékpárján erősen pedálozva igyekszik az öreg mellé kerülni. Zsolti kigúvadt szemekkel, eltátott szájjal pattan le a nyeregből, és a jobb sorsra érdemes közlekedési eszközt elengedve hagyja azt a földnek csapódni.
Köszönés nélkül mindjárt nekiesett az öregnek.
– Mi a megveszekedett ménkűt csinált Ede bácsi? – kérdezte szemét a roncshalmazról le nem véve Zsolti törzs.
– Kigyöttem Móricca’ báláért Zsuzskának meg Potyának! – válaszolta csendesen az öreg, mondatát egy vállrándítással kísérve.
Zsolti törzs tányérsapkáját leemelve, haragos feldúlt arccal Ede bácsi felé fordulva, gorombán leteremtve az öreget, ezt sziszegte fenyegetően: – Na de most aztán vége szakad itten minden tréfák sorának Ede bácsi! Ez itten mán nem a móka ideje hallja-e?
Az öreg hitetlenkedve pislogott. Nem értette a gorombaság okát.
Majd zavarodottságát leplezendő ő is emelt hangra váltott. Elvégre amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten!
– Megnyomta a fejedet a tányérsapka, te Zsóti? – tört ki az öregből. – Mit beszélsz itt szamárságokat? Nem látod mi történt, te gyerek?
– Há’ baleset volt ez, te díszmagyar! A főúton! Aztán a nagy gabalyodásban az egész miskulancia be talált zuhanni az út tetejérő’ a fődem szélére, ni! – mutatott felemelt kézzel Ede bácsi a megfelelő irányba.
– Egyébként te meg honnan tudsz róla? – firtatta Ede bácsi félszemmel a választ lesve.
A rendőr kissé megenyhülve, de feszesen azt felelte: – Bejelentés érkezett reggel a megyéről, hogy nagy füstöt látnak az Epresházi krumpliföldekről az idénymunkások Hagymásvelő irányában. Engem küldtek, hogy nyomozzak az ügyben!
– Reggel gyött a bejelentés?
– Reggel!
– Én délután 2-kor indultam kifele Móricca’! Nem kapkodtá’ nagyon – korholta az öreg, Zsolti törzset.
– A köz biztonsága az első, vót más dógom is – morogta Zsolti.
A feszült beszélgetés közben mindketten közelebb sétáltak, és a kiégett roncshalmot vizsgálták.
Zsolti törzs jegyzettömbjét elővéve azonnal a bűncselekmény nyomába eredt.
– Személygépjármű! – véste papírjára Zsolti. – Ede bácsi ez miféle autó?
Az öreg a fémkupac mögé lépett és elhúzta a száját.
– Nem tudom fiam nincs meg a hátulja, oda szokott felírva lenni.
– Remek – morogta Zsolti, ami egyszerre szólt a titkolózó gépjárműnek, és Ede bácsi gyenge nyomozói tevékenységének.
– Várjá’! – kiáltott fel az öreg. – Itt a földön az emblémája, ez az oroszlános kocsi lesz!
– Melyik?
– Úgy hiszem, Pözsó’! Az van Irénkének, a körzeti orvosnak is – felelte büszkén Ede bácsi.
– És azt hogy írják? – kérdezte Zsolti törzs, majd sokatmondóan egymás szemébe néztek.
– Tudja az öreg ördög, írd, hogy francia – vágta ki magát Ede bácsi.
– Francia! – karcolta a papírra gyöngybetűkkel a rend őre.
– Né’ mán’, egy dinnye, azt nem is űtettem! – csodálkozott nagyot Ede bácsi, majd a kocsi mögötti váratlan termésre mutatott.
Zsolti a fejét ingatva, száját elhúzva az öregre bámult, majd a jegyzeteibe mélyedve ezt is felírta.
– A helyszínen a francia autó mögött, ződ színű motoros bukósisak a fődön! De hol a motor és a motoros? – járatta körbe vizslató tekintetét Zsolti törzs.
– Alatta! – jött a gyors válasz, miután Ede bácsi a „francia” mellett meggörbülve, nagyot nyögve felegyenesedett.
– És ez a csorba, sárga, szárnyaszegett izé a tetején, ez meg mi lehet? – töprengett Zsolti.
A csendet az öreg törte, meg jó hangosan a helyes megfejtéssel.
– Megvan! Felismerem! Ez a Kacsavári Gusztiék kis permetező repülője! – kiáltotta, és bütykös ujjával a megmaradt géptörzsön kopogtatott. Pontosabban, ami megmaradt belőle! – húzta el a száját Ede bácsi.
Miután végeztek a szántón, felmásztak a meredek rézsűn, és a terület egyetlen messze tekergő, elhagyatott, gyér forgalmú főútját vették szemügyre. A reggeli frissen hagyott nyomokból próbáltak kiokoskodni bármi használhatót. Az aszfaltos főút tetején jármű törmelékek, és üvegszilánkok között botorkálva, az út szélén lévő kavicságyban fellelt, mélyen fekvő keréknyomot szemlélték, amiből a délelőtti gyors zápor nyomait még nem szárította ki a rekkenő nyári hőség. A széles keréknyom jól látható lapos ívet ír le a főút szélén. Az Ede bácsi földjére engedély nélkül betolakodó kupac előtt kezdődött, és jóval feljebb imbolyogva visszatért az útra, ahol is a kavicságy tartalmát az aszfaltcsíkra felhányva fokozatosan elhalványult.
– Akkó ez bizony 4 résztvevős, halálos kimenetelű közlekedési baleset! A nyomokból ítélve gyaníthatóan cserbenhagyással! – tette csípőre a kezeit Zsolti majd elnémulva, sokatmondóan, szénfekete bajuszát harciasan felborzolva, fél szemmel Ede bácsira bámult.
Az öreg figyelte egy darabig, majd kalapját megigazítva megkérdezte: – Mi lelt gyerek? Legutójára az elemiben némútá’ így el, a körzeti versmondó versenyen!
A kellemetlen emlék azonnal kizökkentette a közeget, a rendőr kiképzésen begyakorolt, a gyanúsítottal szemben tanúsítandó, „tudom ám hogy mit tetté” pszichológiai nyomásos eljárás menete alól!
Szerepéből kiesve, de még mindig a törvény erejét a karjaiban érezve rámordult az öregre.
– Tudja ám, hogy ez a maga sara, bátyám? – intett a fejével a korom lepte kupac felé. Az öreg száját eltátva fordult a billenő tányérsapkával jelzett irányban.
– Mán, hogy vóna az enyém, Zsóti? – csattant fel Ede bácsi.
– Nem is vótam résztvevője a csetepaténak, Móricon kívül nincs is más motoros alkalmatosságom, az meg ott gubbaszt sértetlenül a jegenyefasor árnyékában, ni’! – lendítette indulatosan jobb kezét az öreg, a terültének határát jelző facsoportra mutatva. De az öregből tovább dőlt a méltatlankodás, mint a szőlőnek nedve, a pincébe visszapottyant boroshordó hasából. – Te mondtad, hogy reggő’ mán láttak füstöt a népek, de akkó én még bőven a Zsuzskával, meg a lábas jószággal bíbelődtem a pajtánkban meg a tyúkudvarban. Előtted nem sokkal értem ki ide én is, te ártány!
– Meg az asszony is mondta ebéd után, hogy eredjjé’ kifele Ede, Móricca’, mert a Pajkos szomszédék mesélték, hogy úgy fest, ég a határ! Aztán kigyövök, oszt ni!
Ede bácsi, Zsolti törzs lehetetlen vádjára ily szépen megfelelve mondókája végére ért, majd kifulladva elhallgatott.
A falu rendjének éber őre a jog magabiztosságával felvértezve, egyetlen hang nélkül végighallgatta az öreg méltatlankodását, és az elmondottakat jól az eszébe vésve, megbizonyosodva Bakófi bácsi kizárólagos bűnösségéről már csak azt kérdezte.
– De a föld! A föld az a magáé, nem, Ede bácsi?
Az öreg elcsodálkozott a váratlan kérdésen, hiszen mindenki tudja, a környéken kinek merre van, és meddig tart a földje, ezért rácsodálkozva ugyan, de megadta a választ.
– Ez a főd mán a dédapám óta a családom birtoka. Öröklődik ez szépen apáról fiúra, ahogy az meg vagyon írva!
– Na látja, Ede bácsi, a törvény pedig azt mondja, hogy akinek a birtokán az esemény történt, az felelősségre vonható a cselekmény elkövetésért, mert a terület birtokosaként kizárólagos felelősséggel tartozik minden ott zajló folyamatért a törvény előtt. És amennyiben a terület birtokosa nem tudja megnevezni, és hitelt érdemlően bizonyítani a tényleges elkövető kilétét, akkor a bűnössége törvényileg beigazolódik. Erre kap 15 napot, Ede bácsi, mert ennyi jár!
Az öreg félre billent fejjel állát a tenyerébe támasztva hallgatta végig Zsolti törzs jogismereti okfejtését, majd elmélkedve megkérdezte:
– Azé’ enyém a baj, mert beestek a fődemre?
– Így szól a törvény! – felelte Zsolti.
– 15 nap, és ennyi vót?
– Bezony’, a törvénnyel nem jó ujjat húzni, Ede bácsi!
– A megye összes rendőrével te két évig kerested a környéken garázdálkodó tyúktolvajokat, nekem meg adsz 15 napot? – csattant fel az öreg.
– Nem én, Ede bácsi, a törvény rendelkezik így.
– És hogy bizonyítsam, hogy ezt nem én okoztam? – mutatott az öreg az eltorzult fémhalomra.
– Hitelt érdemlően! – felelte ellentmondást nem tűrően Zsolti törzs. Úgy, hogy az kétségbe vonhatatlanul megállja a helyét a vármegyeházán!
Ede bácsi a fejét ingatva tovább érdeklődött.
– És ha nem ide sodródnak le? Hanem az út másik oldalára?
– Az kinek a földje? – mordult egyet Zsolti.
– Az Epresházi, Piros Jankó családjáé az, biza’! – felelte határozottan nagyot bólintva Ede bácsi.
– Egyszerű a jogállás – vágta rá azonnal Zsolti törzs –, mert akkor a Piros Jankót állíttatom elő 15 nap múlva, halálos kimenetelű közlekedési baleset okozásáért. Ráadásul cserbenhagyásos kiegészítéssel, mert ő most nincs jelen, szóval elhagyta a helyszínt.
Az öreg szeme hatalmasra tágult e sok tudomány hallatán és úgy kérdezte.
– Ej te, hogy vóna mán jelen, amikor lassan egy hete az idősebb Sanyi fiát látogatják éppen az asszonnyal bajor fődön?
– Az nem kifogás, bátyám! Meg egyszer úgyis haza jön, majd akkor foganatosítok! – ütött öklével széles mellkasára Zsolti törzs.
– Azt hiszem, kezdem érteni! – kezdte lassan Ede bácsi.
Ha az én fődemre esik bármi szerencsétlenség, akkor engem akasztanak, de ha az út másik felére kerül, akkor a Piros Jankót. Ha meg se ide, se oda nem kerül, hanem ott fent marad az úton, akkor biza az állam a bűnös, kinek-kinek a tulajdona szerint.
– No-no! – emelte fel azonnal kolbásznyi vastag mutató ujját a rend éber őre. – Az már egy teljesen más jogállás! Az állam természetesen nem tehető felelőssé minden egyes állami tulajdonú területen, ismeretlen személy által elkövetett bűncselekményekért. Ebben az esetben a nyomozó hatóság eljárást indít ismeretlen tettes ellen, nyomozást folytat, és ha nem vezet a nyomozói tevékenység eredményre, akkor elkövető hiányában lezáródik a nyomozás! Az állam felelőssége nem állapítható meg, nem érheti semmiféle retorzió!
– De ha a Piros Jankót, meg engem is ily módon felelőssé lehet tenni, de ugyanakkor, ugyanazért a bűnért az államot pedig nem, akkor ez az a bizonyos kettős mérce, amiről annyit hallani a rádióban, nem igaz? – vélekedett Ede bácsi.
– Mégis hogy gondolja bátyám a felelősségre vonást? – vigyorgott szélesen Zsolti.
– Mit bánom én! Legyen fej vagy írás alapon, vagy aki a rövidebbet húzza. Úgy, mint a mi esetünkben is rendelkeztek. Elvégre végső soron nekik is teljesen mindegy, hogy kit húznak deresre, csak az számít, hogy valaki megfizessen.
Zsolti törzs mélyen hallgatott majd csendesen megjegyezte: – Az a baj, bátyám, hogy a kötelet nem maguk kötik, hanem ők, maguknak. Az pedig csak ritkán kerül jó nyakra, és sohasem az övékre.
Zsolti törzs kerekére állította a szolgálati kerékpárt majd futás közben a nyeregbe pattanva, még visszakiabált Ede bácsinak.
– A roncsról és a többiről a továbbiakban én intézkedek! Ne feledje, 15 nap!
Ede bácsi a nyakát masszírozva bandukolt vissza magára hagyott hűséges Móricához. A motor nagyot pöffenve kelt életre, vidám füstpamacsokat eregetve az ég felé.
Az öreg csendesen morgott a kormány mögött: – Ilyen megveszekedett istencsapása még a kalendáriumban sincsen!
Majd Móric, mint életében már több százszor megindult a szokott útján hazafelé a szénabálával. Zsuzska és Potya már biztosan farkaséhes!
Ede bácsi már biztosan érezte, hogy nem csak e két jómadarat kell jóllakatnia…
Így csordogálnak e vidéken csendes medrükben a mindennapok, e kis, elhelyezkedését tekintve központi, de morális értelemben, világvégi országban, Abszurdisztánban!
És ha itt a hatalom szigorú szemének fénye rád vetül, akkor itt vége szakad ám minden tréfák sorának, és az mán biza nem a móka ideje, halljátok-e?
Vége?!
Kapcsolódó:
