Rokonaim, ismerőseim között a digitális világhoz, ezen belül is a közösségimédia-felületekhez (Facebook, TikTok stb.) való viszony problémás, ez általános jelenség. Különösen igaz ez gyermeket nevelő családoknál. Feleségemnek és nekem kicsi gyerekeink vannak, még nem óvodások, de nagyon nagy aggodalommal figyeljük a környezetünket, mert a családok többsége tanácstalannak tűnik abban, hogy hogyan kezeljék a helyzetet. A szokásos döntés, hogy a gyerekek is megkapják a technológiát, ez sok családnál nem önkéntes döntésnek tűnik, sokkal inkább feladás ez, a társadalmi nyomás eredményeként. A mi életünkben se tv, se Facebook, se Messenger, se okostelefon nincs egyelőre, de ránk is áradni fog a nyomás nemsoká. Mi aggódva próbáljuk feltérképezni a helyzetet, próbálunk gondolkodni, hogy mit kéne tegyünk; megosztanék néhány dolgot, amit eközben találtunk. Az írásom nem próbál megoldást találni, erre alkalmatlan vagyok. A probléma különböző vonásairól próbálok információkat bemutatni.
Zoom
A közösségi média
Sok széles körben használt technológiai vívmányra jellemző egy ciklus. Van egy hőskor, aztán jön a széles körű használat, erre ráharapnak a pénzesek, mert pénzt kell csinálni a technológiából, ez pedig mindent tönkretesz.
Amikor 1804-ben Richard Trevithick megépítette az első gőzmozdonyt, az látványos segítséget jelentett egy ónbánya számára[1]. Egyértelmű volt a haszon, gyorsabb és könnyebb lett a munka a mozdonnyal. Az új technológiára természetesen üzlet épült. Évtizedekkel később, az 1800-as évek második felében az USA-ban a parasztság fellázadt, mert az addigra széles körben kiépített vasútvonalak kiszipolyozták őket, a gazdák nyereségéből hatalmas arányt szedtek le, ami megnehezítette a gazdák életét[2]. Ebben az esetben egyáltalán nem egyértelmű a vasút haszna szerintem. Egy kicsiben jó dolgot a nagy rendszerben, üzleti szemlélettel sikerült elrontani. A vasútvonalakat aztán kiszipolyozta a Rockefeller család mint legnagyobb megrendelő, de ez egy másik történet.
Hasonló folyamat szerintem megfigyelhető a világhálón futó programoknál is. Az első széles körben használt kommunikációs megoldás az e-mail volt. Ez a hőskorban normálisan lett megtervezve. Ha ma veszek egy 30000 forintos használt számítógépet, fizetem az internetet, veszek egy domaint, felrakom a gépre az e-mail küldésére és fogadására használt programokat, akkor tudok e-mailt írni és fogadni. Az én tudtommal bírósági ítélet nélkül ma nincs központi szervezet, aki eldöntené, hogy kinek és mit küldhetek. Kéretlen levelekben reklámokkal persze bombázni fognak, de ezek nagy része nem akar semmi számomra csábítót eladni, pusztán szemét, mint a reklámújságok, és a spamszűrők ezeket egész jól kiszűrik. Az e-mail rugalmas, én egyelőre mindent el tudtam küldeni az ismerőseimnek, amit akartam. A legnagyobb gát, hogy ma már kevesen használnak e-mailt.
Jött aztán a közösségi média, ami szerintem nem sok valódi pluszt jelent a felhasználók számára, viszont szerintem a fő vonása az az, hogy pénzt tud csinálni abból, amire az emberek használják. Nem a technológia a baj, hanem a ráépülő pénzgyár, ami az emberek kihasználását tűzte ki célul. Nézzünk pár hátrányt, amit szerintem ez magyaráz. (Nem írok most a politikai és társadalmi hatásról, például a cenzúráról, az ebben a közösségben ismert tény. Nézzünk inkább egyéneket közvetlenül érintő problémákat.)
A felhasználók profilozva vannak az érdeklődési körük alapján, és célzottan kapnak reklámokat, ami soha nem látott sikerrel pénzköltésre ösztönzi őket. Mindez természetesen azért lett így felépítve, mert működik! Túl sok ember mondja azt, hogy rá nem működik, mert az önismeretünk bizony csal, de ha ennyi emberre nem működne, akkor a cégek nem lennének sikeresek. A közösségi média pénzköltésre ösztönöz, ez adja a piaci értékét. Vállalkozók elmondják, személyesen hallottam többtől, hogy nem tudnak túlélni, ha nem használják a Facebookot hirdetésre, mert azok a versenytársak, akik használják, azok elszedik az üzletet. A statisztikai adatokat gyűjtő és elemző statista.com oldal szerint Magyarországon a fiatalok fele vásárolt 2023-ban infuenszer által javasolt terméket[3], és szerintük a Facebook mellett az Instagram és a TikTok is megkerülhetetlen marketingcsatorna a cégek számára. Ha az emberek haszontalan dolgokat vásárolnak, vagy drágábban vásárolnak a szükségesnél, akkor pénzt veszítenek. Ezt mindenképp segítik a közösségimédia-oldalak, ebből élnek.
Ennél is nagyobb probléma szerintem az egyénekre gyakorolt pszichológiai hatás. Sok hatás van, ezek közül a legnyilvánvalóbb szerintem a függőség. Ahhoz, hogy a közösségi média mint reklámcsatorna működjön, ehhez népszerű kell legyen. Pont ennek megfelelően a tőzsdei befektetők minden közösségimédia-oldalnál részben az aktív felhasználók alapján árazzák be a részvényeket pl.[4]. A folytonos népszerűséget pedig függőséggel a legkönnyebb elérni. Közhely, hogy a közösségi média függőséget okoz 5] ugyanúgy, mint az alkohol, a cigi és a kábítószer. Számomra aggodalom a gyerekem lelkiállapota, a másik oldalon mind a reklámozó cégek, mind a befektetők, mind a közösségi média vezetősége örül, amikor a függő gyerekem nézegeti a tartalmat. A politika is örül, ha ők ebből adóbevételeket vagy megnövekedett GDP-t tudnak elérni, akár másodlagosan is: ha több túlárazott kacat fogy, nagyobb lesz az áfabevétel, sőt magasabb lesz a GDP is, lemegy a kölcsön-GDP-arány, lehet hitelt felvenni, ebből pénzt szórni, majd választást nyerni. A legtöbb társadalmi értéket meghatározó NGO-hálózat is örül a közösségi médiának, mert hatékonyabban tudják az embereket befolyásolni. Itt tenném a megfigyelést, hogy az e-mail a közvélekedés szerint nem okoz függőséget, a közösségi média viszont igen.
Az alkoholista apuka családja és a kocsmáros között van érdekellentét, mert azért valakinek jó az, hogy apuka iszik. Ugyanígy, a közösségi média esetében is van egy hatalmas érdekellentét a magánember és minden más szereplő között, mert azért valakiknek jó, amikor egy gyerek függő. Ebben a harcban a két oldal ránézésre nem egy súlycsoport, és ahogy írtam a bevezetőben, az én ismerősi körömben a magánemberek tipikusan vesztesként jönnek ki a helyzetből. Hatalmas a nyomás, számomra úgy tűnik, hogy nem megküzdeni, hanem elszaladni lenne a logikus. A következőkben bemutatok néhány idézetet egy könyvből, ami szerintem mindezt alátámasztja.
A gyerek
2024-ben megjelent egy könyv az USA-ban The Anxious Generation (kb. A szorongó nemzedék) címmel, a szerző Jonathan Haidt, egy New York-i egyetemen dolgozó szociálpszichológus. Sajnos a könyvet eddig magyarra nem fordították le, de én ajánlom minden szülő számára, ha tud olvasni angolul (vagy spanyolul, finnül, dánul, németül esetleg hollandul), vagy hajlandó fordítóprogramokkal bíbelődni. A könyv honlapjáról, majd a könyvből is szeretnék néhány bekezdést ide a képességeim szerint, valamint a DeepL segítségével lefordítani.
A honlapról: 
Több mint egy évtizednyi stabilitás vagy javulás után a 2010-es évek elején a serdülők mentális egészsége mélyrepülésbe kezdett. A depresszió, a szorongás, az önkárosítás és az öngyilkosság aránya meredeken emelkedett, a legtöbb mérés szerint több mint kétszeresére. Miért?
Jonathan Haidt szociálpszichológus A szorongó nemzedék című könyvében ismerteti a tényeket a tinédzserek mentális betegségeinek halmozódásáról, amely számos országot egyszerre sújtott. Ezután a gyermekkor természetét vizsgálja, többek között azt, hogy a gyerekeknek miért van szükségük játékra és önálló felfedezésre ahhoz, hogy kompetens, virágzó felnőttekké érjenek. Haidt bemutatja, hogy a “játékalapú gyermekkor” hogyan kezdett hanyatlani az 1980-as években, és hogyan törölte el végleg a “telefonalapú gyermekkor” megjelenése a 2010-es évek elején. Több mint egy tucat olyan mechanizmust mutat be, amelyekkel a „gyermekkor nagy átrendeződése” beavatkozott a gyermekek szociális és neurológiai fejlődésébe, és amelyek az alvásmegvonástól kezdve a figyelem töredezettségén, a függőségen, a magányon, a szociális fertőzésen, a szociális összehasonlításon és a perfekcionizmuson át mindenre kiterjednek. Megmagyarázza, hogy a közösségi média miért károsítja jobban a lányokat, mint a fiúkat, és hogy a fiúk miért vonultak vissza a való világból a virtuális világba, ami katasztrofális következményekkel jár önmagukra, családjukra és társadalmukra nézve.[6] 
Említettem, hogy a közösségi média függőséget okoz, Haidt itt szociális és idegrendszeri fejlődési problémákról ír, de még ennél is rosszabb a helyzet. A közösségi média, illetve a tartalmakat oda feltöltők olyan pszichológiai eszközökkel tudják a gyerekeket befolyásolni, vagyis nevelni, a jó és rossz értékrendjüket olyan hatékonyan tudják befolyásolni, hogy ennek nincs versenytársa.
A közösségi médiaplatformok ezért a leghatékonyabb megfelelőségi motorok, amelyek valaha is léteztek, amelyeket feltaláltak. Ezek képesek alakítani a serdülők mentális modelljeit az elfogadható viselkedésformákat, míg a szülők sikertelenül küzdhetnek hogy gyermekeiket rávegyék, hogy egyenesen üljenek vagy abbahagyják a nyafogást. A szülők nem használhatják a konformizmus előítéletének erejét, ezért gyakran nem tudnak mit kezdeni a közösségi média szocializációs erejével szemben.[7]
A közösségi média tehát olyan intenzív hatást fejt ki a gyerekek lelkére, amivel a szülők nem tudnak versenyezni, ezt maga a mechanizmus garantálja. A szerző a konformizmus mechanizmust említi (itt lehet erről többet olvasni). Az én értelmezésemben azzal állunk szemben, hogy a gyerek a közösségi média világában lát egy értékrendet, amiben hozzájuk hasonló fiatalok milliói hisznek, otthon meg lát két öreg szerencsétlent, a szüleit, akik nem értenek egyet. Ki fog nyerni vajon? Tegyék meg tétjeiket…
Ugyanezt a hatást láthatjuk ebben a Bezzeganya-cikkben, csak a másik oldalról, itt a gyerekektől tudjuk meg, hogy tényleg így működik mindez.
Nemrég olvastam egy kutatásról, amit tizenhétezer amerikai tinédzser körében végeztek. Kiderült, hogy kétharmaduk nem meri elmondani a véleményét, ha az eltér a többségétől, mert félnek attól, hogy emiatt kevésbé kedvelik majd őket.[8]
Korrektnek tűnik a Bezzeganya-cikk címe is: “Amikor a lájkok fontosabbak, mint a vélemény”.
Régen volt a gyereknek egy baráti köre, osztálytársai, ez mondjuk 50 ember, ráadásul ezek hasonló kulturális világból származtak, és nagyjából közös értékrendben éltek. Néztek persze filmeket, olvastak könyveket, de a mai információáradathoz képest ez nagyon fapados volt. Ezekkel versenyeztek a szülők. Amikor a gyerek valami őrültségben hitt, akkor a szülőnek volt esélye az érveivel elgondolkodtatni a gyereket. Ma ezek helyett sok millió ember a vetélytárs, a kultúra pedig lehet bármi, amit a pénzemberek szeretnének. Egyértelmű, a gazdagok és az általuk fizetett influenszerek csak azért tudnak beférkőzni a gyerekek világába, mert a közösségi média ezt lehetővé teszi. Ezek mind ki lennének zárva a gyerek magánéletéből, ha ezek a technológiák nem léteznének. Ha a Haidt által leírt pszichológiai törvények igazak, akkor a hatás ellen garantáltan tehetetlen a szülő. Egy influenszer bolond sok millió bolondot csinál, és pont ezért fizetik. Ennek is nyilván eredménye amúgy a brutális generációs szakadék, ami a családokban hatalmas feszültséget okoz[9].
Nézzük akkor az egyik közösségi médiában felbukkanó újdonságot, a like gombot, amit a Bezzeganya-cikk címe is említett. Mára mindenki elfogadta, hogy a like gomb az életünk része. Mi is a like gomb? Technikailag egy klikkszámláló, ártatlannak tűnhet mindez. Sajnos Haidt szerint ennél sokkal mélyebb stratégia húzódik az egész mögött.
Az emberek képesek maguk is érzékelni a kiválóságot, de sokkal hatékonyabb mások megítélésére hagyatkozni. Tegyük fel, hogy a közösségedben a legtöbb ember azt mondja, hogy Frank a legjobb íjász. Ha fontos neked az íjászat, akkor „felnézel” Frankre, még akkor is, ha soha nem láttad őt nyilat lőni. Henrich azt állítja, hogy az emberek azért válnak ennyire tisztelettudóvá (sztárallűrökké) a tekintélyes emberek iránt, mert motiváltak arra, hogy közel kerüljenek a tekintélyes emberekhez, hogy maximalizálják a saját tanulásukat, és a saját presztízsüket növeljék a társulással. A tekintélyes emberek pedig megengedik, hogy egyes csodálóik közel kerüljenek hozzájuk, mert az odaadó kísérők és követők csoportja megbízható jelzést jelent a közösségnek, hogy magasan állnak a presztízsrangsorban.
A Szilícium-völgyben működő platformtervezők közvetlenül ezt a pszichológiai rendszert célozták meg, amikor számszerűsítették és megjelenítették minden egyes poszt sikerét (like-ok, megosztások, retweetek, kommentek) és minden egyes követőt, akiket szó szerint követőknek neveztek el. Sean Parker, a Facebook egyik korai vezetője elismerte egy 2017-es interjúban, hogy a Facebook és az Instagram alapítóinak célja az volt, hogy létrehozzanak egy „társadalmi megerősítő visszacsatolási hurkot ... pontosan azt a fajta dolgot, amit egy hacker, mint én magam, kitalálna, mert kihasználod az emberi pszichológia egy sebezhetőségét.” A programozók tehát a presztízst mások kattintásai alapján számszerűsítették, ezzel meghekkelték a pszichológiánkat. Olyan módon, ami katasztrofális hatással volt a fiatalok szociális fejlődésére.[10]
Azt én tenném hozzá, hogy ez függőséget is okoz, arra ösztökéli a hőseit a közösségi médiában kereső gyereket, hogy a közösségi média állandó látogatója legyen, hisz ott vannak a hősök. Ez volt a cél, és a cél, mint mindig, szentesíti az eszközt.
A következő bekezdésben a kiválóság és a presztízs közötti ősi kapcsolat megszakadása azt jelenti, hogy nem a kiváló embereké lesz a presztízs, hanem azé, aki a like-gyűjtésben jó. Sok like, magas presztízs. Silány emberek is tudnak sok like-ot gyűjteni, ők is mintává tudnak válni a gyerekek számára, így a silány emberek nevelik fel a következő generáció egy részét.
A közösségi médiaplatformokon a kiválóság és a presztízs közötti ősi kapcsolat minden eddiginél könnyebben megszakítható, így a fiatalok a virtuális világban a tevékenységükkel híressé vált influenszerek követésével gyakran olyan beszédmódokat, viselkedési és érzelmi formákat tanulnak meg, amelyek az irodában, a családban vagy más valós környezetben visszafelé sülhetnek el.[11]
A pszichológiai megfigyelés, hogy a fiatalok mintát és hősöket keresnek, ebbe épült bele a közösségi média. A közösségi média számlálója dönti el, hogy ki a hős, hogy ki a minta.
Az eddigieket összefoglalva tehát:
A presztízsalapú közösségi médiaplatformok meghekkelték a serdülők egyik legfontosabb tanulási mechanizmusát, elvonva idejüket, figyelmüket és másoló magatartásukat a különböző szerepmodellektől, akikkel mentori kapcsolatot alakíthatnának ki, ami segítené őket abban, hogy sikeresek legyenek a valós közösségekben. Ehelyett a 2010-es évek elejétől kezdve a Z generációs lányok milliói kollektíven a legerősebb tanulási rendszereiket egy kisszámú fiatal nőre irányították, akiknek a jelek szerint a legfőbb kiválóságuk a befolyásolandó követők gyűjtése. Ugyanakkor sok Z generációs fiú a társadalmi tanulási rendszerét a népszerű férfi influenszerekre irányította, akik a férfiasság olyan vízióit kínálták nekik, amelyek szintén meglehetősen szélsőségesek és potenciálisan alkalmazhatatlanok voltak a mindennapi életükre.[12]
Ne feledjük, ahogy az előzőekben idéztem, ha a gyerek közösségi médián lóg, akkor az olyan pszichológiai mechanizmusokkal tud a gyerekre hatni, amivel a szülő, de a tanár sem tudja felvenni a versenyt.
Az elmélet alapján tehát beszélgetéssel, neveléssel nem tudjuk megvédeni a gyerekeinket a káros hatásoktól. Úgy gondolom, hogy a gyerekek közül sokan adottságok, esetleg korábban átadott értékrend miatt bizonyos eséllyel meg tudják védeni magukat, viszont ha beszippantja őket ez a világ, onnantól a szülő gyakorlatilag tehetetlen. Se a függőséget, se a kapcsolódó hatásokat nem tudjuk legyőzni. Hasonló ez ahhoz, hogy ha a 12 éves gyerekem minden este egy üveg pálinkával felmehet a szobájába, akkor másnap kevés sikerrel kecsegtet az én papolásom arról, hogy milyen káros az alkohol. Felnőtt emberek se tudnak megbirkózni a függőségükkel, akár alkoholizmus, akár közösségi média, a gyerekek se fognak. Alkoholizmusnál tudjuk ezt az összefüggést, emiatt nem adunk a gyereknek pálinkát, a közösségi média esetében ez az összefüggés nem általánosan elfogadott.
Érdekes lehet még, hogy a szerző szerint mi az az életkor, ameddig a közösségi média a gyerekek számára rosszabb, mint a felnőttek számára.
Úgy tűnik, hogy a kulturális tanulásnak is van egy hasonlóan érzékeny időszaka, amely néhány évvel később zárul le - még mindig a pubertáskorban. Yasuko Minoura japán antropológus olyan japán üzletemberek gyermekeit tanulmányozta, akiket a cégük áthelyezett, hogy az 1970-es években néhány évre Kaliforniában éljenek. Arra volt kíváncsi, hogy Amerika milyen életkorban alakította ki önérzetüket, érzéseiket és barátaikkal való érintkezési módjukat, még azután is, hogy visszatértek Japánba. A válasz, amit ő 9 és 14 vagy 15 éves kor között volt. Azok a gyerekek, akik ebben az érzékeny időszakban néhány évet Kaliforniában töltöttek, „amerikainak érezték magukat”. Ha 15 évesen vagy később tértek vissza Japánba, nehezebben tudtak újra alkalmazkodni, vagy „japánnak érezni magukat”. Azoknak, akik csak 15 éves korukban érkeztek Amerikába, nem voltak ilyen problémáik, mert soha nem kezdték magukat amerikainak érezni, és azok, akik jóval 14 éves koruk előtt visszatértek Japánba, képesek voltak újra alkalmazkodni, mert még az érzékeny időszakban voltak, és újra meg tudták tanulni a japán szokásokat. Minoura megjegyezte, hogy „az érzékeny időszak alatt egy kulturális jelentésrendszer az interperszonális kapcsolatok a jelek szerint az önazonosság kiemelkedő részévé válik, amelyhez érzelmileg kötődnek”.
Mi történik tehát az amerikai gyerekekkel, akik általában 11 éves koruk körül kapják meg az első okostelefonjukat, majd tinédzserkoruk hátralévő részében az Instagram, a TikTok, a videójátékok és az online élet kultúrájába szocializálódnak? Az életkornak megfelelő, érzékeny időszakokra hangolt és azonos korú társaikkal megosztott élmények egymás utáni bevezetése volt a norma az elmúlt években a játékalapú gyermekkor korszakában. A telefonalapú gyermekkorban azonban a gyerekek a felnőtt tartalmak és tapasztalatok örvényébe kerülnek, amelyek nem meghatározott sorrendben érkeznek. Az identitás, az énkép, az érzelmek és a kapcsolatok mind másképp alakulnak, ha online fejlődnek, mint a való életben. Hogy mit jutalmaznak vagy büntetnek, mennyire mélyülnek el a barátságok, és mindenekelőtt mi a kívánatos - mindezeket az a több ezer poszt, komment és értékelés fogja meghatározni, amit a gyermek hetente lát. Minden olyan gyermeket, aki érzékeny időszakát a közösségi média intenzív felhasználójaként tölti, ezeknek az oldalaknak a kultúrája fogja formálni. Ez megmagyarázhatja, hogy a Z generáció mentális egészségi eredményei miért sokkal rosszabbak, mint az ezredfordulósoké: a Z generáció volt az első generáció, amely átesett a pubertáson és az okostelefonokon történő kulturális tanulás érzékeny időszakán.
Ez a pubertással kapcsolatos hipotézis nem csak az én spekulációm; egy nemrégiben készült brit tanulmány közvetlen bizonyítékot talált arra, hogy a pubertás valóban érzékeny időszak a közösségi média által okozott károkra. Az Amy Orben pszichológus által vezetett csoport két nagy brit adathalmazt elemzett, és azt találták, hogy a közösségi médiahasználat és az élettel való elégedettség közötti negatív korreláció nagyobb volt azoknál, akik a 10-15 éves korosztályban, mint a 16-21 éveseknél, vagy bármely más korcsoportban.
Egy nagy longitudinális vizsgálatot is elvégeztek, hogy kiderítsék, vajon azok a brit tizenévesek, akik egy év alatt megnövelték a közösségi médiahasználatukat, rosszabb életminőségről számolnak-e be a mentális egészségükről a következő évi felmérésben. A pubertás csúcsévében lévők esetében, ami a lányoknál kicsit korábban következik be, a válasz igen volt. A lányok esetében a közösségi média használatának legrosszabb évei a 11-13. év voltak, a fiúk esetében a 14-15. év.
Ezek az eredmények egyértelmű bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy a 13 év, amely a jelenlegi (és nem betartatott) minimális életkor a közösségi médiaplatformokon való fióknyitáshoz, túl alacsony. A tizenhárom éveseknek nem kellene végtelen számú posztot görgetniük influenszerektől és más idegenektől, amikor az agyuk ilyen nyitott állapotban van, és olyan példaképeket keres, amelyekhez rögzülhetnek. Személyesen kellene játszaniuk, szinkronizálniuk és együtt lógniuk a barátaikkal, miközben a szemük és fülük bemeneti adatfolyamaiban hagyniuk kellene némi helyet a szüleiktől, tanáraiktól és a közösségükben élő más példaképektől való társadalmi tanulásnak.[13]
Tehát összefoglalva, ez alapján az énkép kialakulásának szempontjából a gyerekek 9-15 éves korban a leginkább veszélyeztettek, ekkor a legvalószínűbb, hogy tartós kárt szenved a lelki fejlődésük.
A kockázat mértéke
Elhiszem-e mindezt? Tudományosan nincs egységes álláspont Haidt meglátásaival kapcsolatban. Több tanulmányban foglalkoztak már kutatók a kérdéssel, például az Instagram által okozott esetleges mentális problémákról itt van egy tanulmány[14]. A következtetések vegyesek.
Van a nature.com oldalon egy cikk, amely konkrétan a Haidt által írt könyvet szidja[15]. Idézek ebből is.
Haidt a könyvben grafikonokkal mutatja be, hogy a digitális technológiák használata és a serdülőkori mentális egészségügyi problémák együttesen növekednek. Az általam oktatott statisztikaórák első napján hasonló vonalakat rajzolok a táblára, amelyek látszólag összekötnek két eltérő jelenséget, és megkérdezem a diákokat, hogy szerintük mi történik. A hallgatók általában perceken belül bonyolult történeteket kezdenek el mesélni arról, hogy a két jelenség hogyan kapcsolódik egymáshoz, és még azt is leírják, hogy az egyik hogyan okozhatja a másikat. A könyvben bemutatott ábrák hasznosak lesznek abban, hogy megtanítsam a diákjaimnak az oksági következtetés alapjait, és azt, hogyan kerüljék el, hogy történeteket találjanak ki pusztán a trendvonalak nézegetésével.
Kutatók százai, köztük én is, keresték a Haidt által javasolt nagy hatásokat. Erőfeszítéseink semmilyen, kis és vegyes összefüggések keverékét eredményezték. A legtöbb adat korrelatív. Ha időbeli összefüggéseket találtak, azok nem arra utalnak, hogy a közösségi média használata előre jelzi vagy okozza a depressziót, hanem arra, hogy a mentális egészségi problémákkal küzdő fiatalok gyakrabban vagy más módon használják ezeket a platformokat, mint egészséges társaik.
Ezek nem csak a mi adataink vagy az én véleményem. Számos metaanalízis és szisztematikus áttekintés ugyanarra az üzenetre jutott. Egy 72 országban végzett elemzés szerint nincs következetes vagy mérhető összefüggés a jólét és a közösségi média globális elterjedése között. Sőt, a serdülőkori agy kognitív fejlődését vizsgáló Adolescent Brain Cognitive Development tanulmány, az Egyesült Államokban a serdülőkori agy fejlődését vizsgáló legnagyobb hosszú távú tanulmány eredményei nem találtak bizonyítékot a digitális technológiák használatával összefüggő drasztikus változásokra. Haidt, a New York-i Egyetem szociálpszichológusa tehetséges mesélő, de az ő meséje jelenleg a bizonyítékokat keresi.
Az első bekezdés karaktergyilkosság, eszerint olyan gagyi meglátásai vannak Haidtnak, amiket az első statisztikaórán szerzett ismeretek már érvénytelenítenek. Ez egy érzelmi hangolás, nem érdemi válasz; Haidt nyilván tisztában van a statisztika tantárgy legalapvetőbb szabályaival. Ettől függetlenül azt a szabályt is megtudja az olvasó innen, hogy a korreláció, vagyis az adatok együttállása nem igazol ok-okozati összefüggést, ami igaz. Jön aztán egy bizalmi kérdés, Haidt szerint van összefüggés, és a könyvében ezeket részletezi is, a nature.com cikk szerzője és az ő általa bemutatott tanulmányok viszont nem találtak összefüggést. Szerintem ez nem cáfolat! Az lenne a cáfolat, ha egyesével igazolná, hogy Haidt összefüggései hibásak, de ez nem történik meg. Van aztán a tyúk-tojás eset, a közösségi média használata okozza a depressziót, vagy fordítva. Ez a séma is túl sokszor jön elő tudományos vitákban sajnos. Összességében szerintem nem azt állítja a nature.com cikk szerzője, hogy garantált, hogy nincs összefüggés, hanem hogy ő és egyes kutatók nem találtak ok-okozati összefüggést, pedig kerestek.
Kapcsolódik ehhez a kérdéshez, hogy volt nemrég egy szenátusi meghallgatás, amelyen Josh Hawley kérdezte Mark Zuckerberget ebben a témában[16], ez kb így ment:
Hawley: A nyitóbeszédében azt állította, hogy nincs összefüggés a mentális egészség és a közösségimédia-használat között, ugye?
Zuckerberg: Fontos, hogy megnézzük a tudományos adatokat. Az emberek többsége úgy beszél erről, mintha ez már igazolva lett volna, de a tudományos publikációk többsége nem támaszt alá semmi összefüggést.
Hawley: Tényleg? Hadd emlékeztessem a saját cégének a tanulmányára. Az Instagram megvizsgálta a platformjának a hatását tinédzserekre. Hadd olvassak fel néhány gondolatot a WSJ cikkéből minderről. (Itt a cikk, csak fizetős.) A tanulmány azt találta, hogy jelentős számú tinédzserre káros hatással van, főleg lányokra. Az Instagram háromból egy tizenéves lánynál súlyosbítja a testképpel kapcsolatos problémákat, és hozzájárul a tizenévesek körében a szorongás és a depresszió megnövekedett arányához. Ez az eredmény meglepő és konzisztens volt minden csoportban. Ez a maguk tanulmánya!
Zuckerberg következő válaszát nem írom ide, mert a mellébeszélés nem éri meg a gépelést, de nem is a vita a lényeg szerintem, hanem hogy Zuckerberg a tanulmány létét nem tagadta. Ehelyett értelmezési hibának állította be Hawley állításait, pedig Hawley elég egyszerűen megfogalmazott mondatokat idézett szóról szóra. Zuckerberg folyamatosan nyomta a marketingszöveget (piacvezető, biztonságos, úttörő technológia stb.), valamint azt állította, hogy Hawley kiforgatta a tanulmány jelentését. Az idézett mondatok és számok tehát minden jel szerint megjelennek a tanulmányban. Amit Zuckerberg állított, hogy “a tudományos publikációk többsége nem támaszt alá semmi összefüggést”, ez szerintem nagyon erős ferdítése az igazságnak[17]. Mondjuk inkább azt, hogy van ilyen és olyan vélemény is.
Szerintem ezek alapján van kockázat, és emiatt a kockázatkezelés fontos. A modern világban egy megszokott csapda, hogy csak akkor reagálunk, amikor 100 százalékig igazolva van, hogy valami veszélyes. Írok egy példát arra, amikor ez a stratégia visszaütött.
Amikor Semmelweis Ignác kitalálta, hogy szüléslevezetés előtt az orvosoknak kezet kéne mosni, a baktériumokat még nem fedezték fel, így nem volt magyarázat, hogy miért kéne kezet mosni. Az orvostársadalom ennek megfelelően hókuszpókusznak, tudománytalan handabandának tartotta Semmelweis ötletét[18]. Amíg nem tudja igazolni Semmelweis az összefüggést, az csak korreláció, és nem ok-okozati összefüggés. Így aztán állítólag boncolásból mentek be orvosok szülést levezetni a halott vérével a ruhájukon, a kezükön, a rosszul végződő szülések száma pedig kórházakban az egekben volt. Normális ember szerintem bármit kipróbálna, hogy a halott és beteg csecsemők számát csökkentse, kezet mosni, tiszta ruhát venni olcsó és gyors, de a tudományban hívők csak a bizonyított összefüggésekre hajlandóak reagálni, ők ezt visszautasították. Ami nincs igazolva, az nincs igazolva! Így éveken keresztül ment a vita, a baktériumok pedig úgy is terjedtek, hogy az emberek nem fedezték fel a létüket. A mostani vitára is ez a válaszom: ha van kockázat, és nem igazoltan, de korreláció alapján kirívóan rossz az esetleges hatás, akkor védeni kéne a gyerekeket, nem addig kockáztatni, amíg a katasztrófa miatt végre hajlandó valaki elég pénzt és időt áldozni a probléma normális kikutatására, ha egyáltalán alkalmas erre a tudomány. Mondhatnánk, hogy a tudomány Semmelweis Ignác óta sokat fejlődött, de a Covid nem történt annyira régen, szerintem egy pár évtizedig ezt most ne feszegessük.
Végül megemlítem azt a véleményt is, hogy túldramatizálom az egészet. Vannak, akik a saját környezetükben néznek körbe, megállapítják, hogy Aladárka is mindig telefonozik, és milyen boldog kisgyerek. Viszont Aladárka pálinkától is lehetne boldog, ugye.
Én elfogadom, hogy valaki így él, valaki meg úgy. A baj számomra ott van, hogy ez számunkra kényszer lesz, és ez az igazi baj. Ha más szülők a vélemények ismeretében vállalják a kockázatot önként és dalolva, akkor ők ezt teszik, tegyék. Sajnos szerintem a szülők nagy részének nincs semmi tudása a problémáról, én pedig a gyerekeimet védeni szeretném, de sajnos nem fogom tudni, ez az én nagy bajom.
A társadalmi nyomás
Talán sikerült bemutatnom a problémát, ami alapján nem őrültség az, hogy köszönöm, én ebből nem kérek, ugyanezekért maradtunk ki a feleségemmel mindebből eddig is. Szembe fog viszont jönni a valóság, én tudom.
A pajtások
Olyan világban élünk, hogy a népesség túlnyomó többsége imád telefonfüggő lenni, és azt is szereti, hogy a gyereke is az. Régen a dohányzás ment úgy, hogy a nagy magáncégek mindenhol reklámozták a terméküket, ami a mai vélekedés szerint egészségügyi problémát okoz. Így mára hatalmas kampány van, hogy a népet átneveljék. Régen a magáncég magánpénzből rászoktatta a népet, ma az állam állami pénzből leszoktatja. Viszont fontos ebben a kérdésben, hogy nagyon sok idő volt, mire a politika a mai álláspontra jutott, pedig az egészségromlás mindig megvolt. Én amúgy nem cigizek, de számomra a cigi mint függőség jobbnak tűnik, mint a digitális függőség.
A gyerekeim játszótársai részben olyan gyerekekből kerülnek majd ki, akik már a bilin is okostelefonon pörgették a TikTok-videókat. Vannak szülők, akik szerint bátorítani kell a gyerekeket a digitális világban való részvételre, mert ebben a világban élünk, és így a gyerekek okosok lesznek. Néha az az érzésem, hogy ugyanezek a szülők 30 éve azt gondolták volna, hogy ha sokat néz a gyerek tv-t, akkor jó tv-szerelő lesz belőle. Az igaz, hogy a gyerekeknek el kell tudni igazodni a digitális világban, de ezt szerintem nem az adja meg, amit a gyerekek tipikusan csinálnak a telefonokon.
A probléma közösségi oldalát nézve, ebben a világban a gyerekemet azzal is tönkretehetem, ha nem engedem neki a digitális világot, és mint a szociálpszichológustól megtudtuk, azzal is árthatok neki, ha engedem. Igazi jó 22-es csapda, és nagyon sok szülő él ebben a csapdában. Van ismerősünk, akinek a gyereke utolsóként kapott okostelefont az osztálytársai között. Előtte hosszú hónapokig sírt az okostelefonért, amióta van neki, azóta a gyerek kezelhetetlen. Ismerősöm szerint az az időszak volt a jobb, amikor a gyerek sírt a telefonért. A gyerekkel nem beszéltem. Persze a szülő felspannolta a gyereket, ez is benne lehet. Meg az is, hogy náluk drámai a változás, mert nem 2 éves korától nőtt fel telefonnal.
Számunkra talán az tűnik valószínűnek, hogy pont a pajtások miatt idővel mi is beadjuk a derekunkat, és éveken át, vélhetően 16 éves koráig cenzúrázni fogjuk, hogy a gyerek mit láthat és mit nem. Pokol lesz mindez. Emellett a szokásos időkorlát a másik eszköz. A kamerát fizikailag tönkreteszem, hogy ne tudja magát fényképezni a gyerek, mert az egy másik átok. Más ötletem egyelőre nincs. Naponta csak 2 pohár pálesz, és az is csak szilva. Bár lenne ennél jobb megoldás.
Viszont tudom, hogy ha a szülők önként adnak a saját gyereküknek digitális kütyüket, ezt el kell fogadjam, ezzel együtt kell éljünk. Ez egy sajnálatos, de mégis elfogadható helyzet, ezzel nekem nincs morálisan bajom, csak a magunk számára lehetetlennek gondolom a problémát.
Az oktatási rendszer
A szülők tehát szerintem hibáznak, de ez morálisan nem kifogásolható. Ami szerintem morálisan kifogásolható, az az a szerep, amit az oktatási rendszer játszik mindebben. Mivel a gyerekeim még itthon vannak, ma még élhetjük a szabad életünket. Az első kényelmetlen helyzet szerintem az lesz, amikor az óvónő kéri majd a Messenger-azonosítónkat, ami nekünk nincs. Ekkor az óvónő vélhetően mérges lesz rám. Így jártam, ha kell, majd felhív a számunkon, ez egy apró kellemetlenség lesz.
Az iskola, na az viszont vélhetően más világ lesz. Miközben a pszichológus szerint a gyerekek számára 9-15 év között kritikus, hogy kimaradjanak mindebből, ez lesz az az életkor, amikor az igazi feketelevest fogjuk megkapni. Van ismerősöm, ahol általános iskolában a tanár csak Facebookon adja meg a házit (ez főleg betegség, hiányzás esetén jelentős), de olyat is hallottam, hogy a 13 éves kor alatti diákokat kényszeríti a tanár Messenger- meg Facebook-regisztrációra. Ezt hallottam személyes ismerősömtől is, de olvastam cikket is, amiben ezt írta a szerző, tehát az eset nem egyedi.
Ami a Facebook-regisztrációt illeti, itt is voltak félreértések. A gyerekektől 11 éves korukban, ötödik elején várta volna el az osztályfőnök, hogy rendelkezzenek Facebook-regisztrációval. Ezt a szülői értekezleten közölte, de páran már ott jeleztük, hogy ez törvénybe ütközik, mert csak 13 éves kor betöltése után lehetne regisztrálni. Ez a tanárnőt nem zavarta, közölte, hogy a gyerekek úgyis csinálnak maguknak. Persze hangsúlyozta, hogy ez nem kötelező, ha valakinek nincs, nem marad le semmiről, de ő „ott akarja tartani az osztállyal a kapcsolatot”. Mi két hónapig ellenálltunk, de aztán kénytelenek voltunk beadni a derekunkat, mert csak a gyerek életét nehezítettük meg vele. Elmagyaráztuk neki, hogy ez elvileg nem lehetne, de nincs más megoldásunk jelenleg. Viszont kénytelenek voltunk a 11 éves gyereket 13 évesként regisztrálni, és mivel a születési dátum később nem módosítható, így jelenleg a 15 éves 17 a profilja szerint. (Jövőre pedig 16 lesz, de 18-nak fog látszani, ami szerintem netes zaklatás ügyben nem a legjobb helyzet.)[19]
Elvárja a tanár még azt is, hogy a gyerek koráról hazudjon a szülő. A szülő persze lehetne okosabb is ebben a helyzetben, de ez most mindegy. A pszichológus szerint a 16 év a minimum kor, ameddig a gyerekeket távol kéne tartani a rendszertől, még a Facebook is előírja a 13 éves korhatárt, a tanár a 13 éves kort se bírja kivárni.
Erre amúgy szerintem nincs jogalap, valaki állítólag megkérdezte az Oktatási Hivatalt.
Az iskola kényszerítheti-e a szülőt, vagy a gyereket, hogy a Facebookra/Messengerre regisztráljon?
Nem.
Ha nem, és nem regisztrál, érheti-e hátrány a gyereket amiatt, mert ő, vagy a szülő nincs ott a Facebookon/Messengeren?
Nem.
Ha elvileg nem érheti hátrány emiatt, de mégis éri, az igazgató után hova fordulhat a szülő panasszal?
Ahogy előző levelünkben is említettük, a fenntartóhoz fordulhat.
Ha a szülő szerint a tanár bosszút áll emiatt azzal, hogy rossz jegyet ad a gyereknek, hova fordulhat a szülő, mit tehet?
Elsősorban az iskola igazgatójához fordulhat, majd az iskola fenntartójához, ezek után pedig az Oktatási jogok biztosához.
A magyar állam által üzemeltetett Kréta programban van egy üzenőfal. Ha a tanár digitálisan szeretne üzeneteket küldeni, ragaszkodhat-e a szülő ahhoz, hogy a Kréta programban is tegye lehetővé az információk fogadását?
A nevelési-oktatási intézmények működéséről és a köznevelési intézmények névhasználatáról szóló 20/2012 (VIII. 31.) EMMI rendelet szerint:
5. § (1) A nevelési-oktatási intézmény házirendjében kell szabályozni
(...)
d) a tanulók véleménynyilvánításának, a tanulók rendszeres tájékoztatásának rendjét és formáit,
A fenti rendelkezés alapján az iskola házirendje szabályozza a tanulók rendszeres
tájékoztatásának rendjét és formáit.
Felhívom szíves figyelmét arra, hogy az Oktatási Hivatal által kiadott jelen
állásfoglalásához/tájékoztató levélhez semmiféle joghatás nem fűződik, ezért ezen
állásfoglalásban/tájékoztatásban foglaltak a bíróságot vagy más hatóságot eljárása során nem köti.
Tehát ez az elvárás törvénytelennek tűnik a tanárok részéről. Bátorítok amúgy mindenkit, hogy kérdezze meg ugyanezt a megfelelő helyeken, legyünk tisztában a dolgokkal.
Természetesen a probléma gyökere ebben az, hogy a szülő alárendelt viszonyban van a tanárral szemben, mert a tanár adja az osztályzatot, így a törvénynek a szülő nem tud érvényt szerezni. Ki akar a gyerekével kitolni? A tanár pedig nyilván gondolhatja azt, hogy egy igazi felvilágosult modern tanár, akinek a legnépszerűbb 2022-es nyaralós képe alatt 10000 like díszeleg, egy ilyennek nehogy már egy idióta digitális analfabéta szülő mondja meg, hogy mi merre mennyi, ez pedig morális alapot nyújt számára a viselkedésével kapcsolatban. Előfordulhat bizony, hogy ahogy a szülő kekeckedik, úgy megy le az osztályzat, és mi szülők ezzel szemben nem tehetünk semmit. Erre nincs megoldás, és én még nem tudom, hogy ebben a helyzetben mit fogunk csinálni.
Ha tanár olvassa ezt, akkor közülük néhány valószínűleg azt gondolja, hogy neki se tetszik a Facebook meg a Messenger, de a szülőkkel már nem lehet máshogy kommunikálni, és már úgyis mindenki ezeket használja, a gyerekek is. Sajnos korcsoportra lebontva nem találtam adatot, de Magyarországon elvileg az internetet használó emberek kb. 80 százaléka használ közösségi médiát[20], tehát 20 százalék nem. Ezekből lehetnek sokan öregek, de szerintem aki öreg internetet használ, az is tipikusan Facebookot használ. Ha a tanár további családokat kényszerít közösségi médiába, ezzel ő olajat önt a tűzre, bünteti azt a néhány százalékot, aki szerintem akár valós magyarázattal kimarad. Az alárendelt viszony miatt erre a szülő már nem mondhat nemet. Én ezt nem tartom morálisan elfogadhatónak, ha az iskola házirendje, illetve a törvény mást mond, akkor pedig különösképp gyalázat ez, mert a tanár személyes visszaélése a hatalmával az, ami belekényszerít sokakat ebbe az őrületbe. Van még az az érv is, hogy a Facebookot ismerő szülők nem hajlandóak más rendszerben kommunikálni. Elmondom, hogy nekem se könnyebb beletanulni a Facebook-rendszerbe, mint más szülőnek a Kréta használatába, amiben (tudtommal) legalább like gomb nincs.
A politika
Az én információim szerint egyetlen nyugati ország van eddig, ahol a politika a közösségi média felületeken bevezette az éppen a Jonathan Haidt által javasolt 16 éves korhatárt, ez Ausztrália[21]. Én ezt jónak gondolom, ha az alkoholt és a cigizést tiltják a fiataloknak, szerintem ezt is kéne, mert van kockázat. Nem gondolom, hogy a gyerekek nem tudják a tiltást megkerülni, és a szülők is tudnak a gyereküknek segíteni ebben. Azt viszont ugyancsak igaznak gondolom, hogy ilyen törvényi környezetben az osztályfőnök nem jelenti be, hogy ő Facebookon tervezi a 11 éves gyerekekkel a kapcsolatot tartani, és a gyerek se dicsekszik mindenki előtt azzal, hogy ő megkerülte a tiltást. Lehet, hogy képeket is kevesebbet töltenek majd fel magukról, így a Haidt által leírt problémák egy része szerintem csillapodik. Idővel kiderül, mert pár év múlva a statisztikusok nyilván megnézik a hatást, de persze a tanulmányok nem lesznek egységesek, mert semmiben nem azok.
Az, hogy a nálunk bevezetett intézkedés, a mobiltelefon tiltása az iskolákban eléri-e a csillapodást, szerintem kérdéses, mert nem azt tiltja, ami a probléma. Többet is tilt és kevesebbet is. Simán lehet amúgy, hogy ez a megoldás itt már megint olyasmi miatt született, hogy ha a politika kizárja a fiatalokat a Facebookról, akkor válaszul a Facebook kizárja a politikust a Facebookról, így ezt a félmegoldás szabályt hozták, amit hoztak.
Záró gondolatok
Ha minden így marad, akkor szerintem a gyerekek továbbra is nyomják és gyűjtik majd a like-ot, egy részüknek nem lesz baja, más részük függő, depressziós vagy idegbeteg lesz. Eközben a számlálók számlálnak, a felhasználók vásárolnak, a reklámozók reklámoznak és gazdagodnak, a befektetők nézik a számokat és gazdagodnak, a közösségimédia-vállalatok tulajdonosai győzködnek másokat és magukat, hogy ők nem tehetnek semmiről, és gazdagodnak. A gazdagok, köztük a reklámozók és a közösségimédia-vállalatok tulajdonosai is, a vagyonuk egy részét arra használják, hogy egy szerintük igazságos világra neveljék embertársaikat, így ők mindezt kihasználva, az NGO-kon keresztül a közösségimédia-felületeken, influenszerek megfizetésével befolyásolják a gyerekeinket, ennek eredményeként a generációs szakadék pedig szétszakítja a családokat. A tanárok egy része is függő, és belekényszerítik ugyanebbe a szerintem őrületbe a maradék néhány százalékot, legalábbis a gyerekes családokat. Én pedig panaszkodok, és próbálom majd a gyerekeim számára a problémát mérsékelni, mert mást nem tudok tenni. Késsel próbálkozok a pisztolypárbajban, sok sikert nekem.
(A szerző olvasónk.)
[1] https://www.historic-uk.com/HistoryUK/HistoryofBritain/Steam-trains-railways/
[2] https://eh.net/encyclopedia/the-economics-of-american-farm-unrest-1865-1900/
[3] https://www.statista.com/topics/6592/social-media-usage-in-hungary/#topicOverview
[4] https://corporatefinanceinstitute.com/resources/valuation/monthly-active-users-mau/
[5] https://www.theguardian.com/lifeandstyle/2024/jan/02/social-media-addiction-teenagers-study-phones
[6] https://www.anxiousgeneration.com/book
[7] Jonathan Haidt: The Anxious Generation, 66. oldal
[8] https://bezzeganya.reblog.hu/elnemult-kamaszok-amikor-a-lajkok-fontosabbak-mint-a-velemeny
[9] https://mindsetpszichologia.hu/hogyan-ertsuk-meg-jobban-egymast-generacios-szakadek-a-csaladban
[10] Jonathan Haidt: The Anxious Generation, 66. oldal aljától
[11] Jonathan Haidt: The Anxious Generation, 67. oldal
[12] Jonathan Haidt: The Anxious Generation, 67. oldal alja
[13] Jonathan Haidt: The Anxious Generation, 70. oldal
[14] https://www.sciencedirect.com/science/article/pii/S2451958821000695#sec5
[15] https://www.nature.com/articles/d41586-024-00902-2
[16] https://www.youtube.com/watch?v=FNaMjWCBdDU
[17] https://www.sciencedirect.com/science/article/pii/S2451958821000695#sec5
[18] https://hu.wikipedia.org/wiki/Semmelweis_Ign%C3%A1c
[19] https://bezzeganya.reblog.hu/eroszak-buntetes-es-bosszu-ezert-jottunk-el-az-iskolabol
[20] https://www.statista.com/statistics/567326/predicted-social-network-user-penetration-rate-in-hungary/
[21] https://apnews.com/article/australia-social-media-children-ban-safeguarding-harm-accounts-d0cde2603bdbc7167801da1d00ecd056