Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy ’56-ra értendően igyekszem kerülni a forradalom kifejezést. Természetesen nem azért, mert ellenforradalomnak gondolom, hanem épp ellenkezőleg. Megfelelő vezetőréteg híján az egyre elkeseredettebb és elcsigázottabb nép úgy döntött, a szó legszorosabb értelmében a maga kezébe veszi a sorsát. Végső elkeseredettség volt ez, düh és kétségbeesés a Magyarországon élősködő Rákosi és fajtársai ellen. David Irving Felkelés! című elképesztően hosszú, monumentális művében – sok minden más mellett – kiválóan levezeti, miért a népfelkelés a legtalálóbb kifejezés az 1956-os cselekményekre. Ennek részletes ismertetésére természetesen most nincs elég helyünk – a könyv terjedelménél fogva több heti publikációs munícióval látna el – de egyik fontos sarokkő Irving szerint is a vezető réteg hiánya. Persze feltehetjük a kérdést, hogyan is lett volna ilyen réteg, amikor az erre alkalmas embereket 1945-1946-ban nemes egyszerűséggel megölték a népbíróságnak csúfolt vörös vérbíróságok. Szeretjük elfelejteni, de ebben mindenki tettestárs volt. A „mérsékelt, polgári centrumtól” kezdve a kisgazdákon át mindenki, nem csak a kommunisták. Aztán a többi jómadarat szükségszerűen leszalámizták a sokkal életrevalóbb vörösök, de ez már legyen ezeknek a hasznos idiótáknak a baja. Lényeg, hogy ’56-ban nem volt megfelelő apparátus arra vonatkozóan, hogy nemzeti, jobboldali szempontok alapján országot irányítson. Az arra alkalmas emberek – már aki nem halt mártírhalált – paradox módon emigrációban éltek, s sajnos nem volt realitás a visszatérésük még a népfelkelés legszebb napjaiban sem, pedig elviekben még a hungarista emigráció is ebben reménykedett a szíve mélyén. Bizony, mindent elsöprő öröm lett volna, ha ezek az emberek hazatérnek, mondjuk Franco tábornok segélycsapatai támogatásával, és valóban új fejezet kezdődik Magyarország életében, de azt hiszem, erre szokták találóan azt mondani, hogy álmodik a nyomor.

Új fejezet…hát igen. Valószínűleg a hős pesti srácok sem gondolták egy pillanatig sem, hogy a Nagy Imre-félék alkalmasak lesznek arra a feladatra, amit ők akartak. Végtére is tisztázzuk: egyébként mit akarunk? Ledönteni a hamis bálványokat, lerázni a kommunista igát, vagy jó kisfiúk módjára egyfajta „hazafias népfrontként” megreformálni és egy fokkal élhetőbbé tenni azt? A pesti harcosok valószínűleg az első verziót választanák, a Nagy Imrék, Maléter Pálok pedig csak az utóbbira voltak alkalmasak, a „nem volt jobb” elv szomorú valósága alapján.

Ha végigtekintünk Nagy Imre életrajzán, egy igazi „jó kommunista” életképe tárul elénk. Egész életében úgy dolgozott a pártért (és Magyarország ellen), ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Ő is az első világháborús orosz hadifogságban ismerkedik meg mélyebben a kommunista tanokkal, ekkor lett egy életre azok híve is. A két világháború közötti Magyarországon aztán a kommunizmus ott volt, ahol helyesen lennie kell: elnyomva és illegalitásban. Maga Nagy Imre is csücsült börtönben szervezkedésért több alkalommal is (ezek az időpontok a ’20-as évekre esnek), 1930-tól kezdve 1944-ig pedig a Szovjetunióban élt és „dolgozott a pártért”. Egyébként politikai pályafutása nem volt egyenletes, és azt sem mondhatnánk, hogy karrierje kitartóan ívelt felfelé. Ennek legfőbb oka pont az volt, hogy a „jó kommunista olyan, hogy a párját ritkítja”, értsd, számtalan alkalommal maguk az elvtársak tettek alá saját bajtársuknak. Nyilván náluk – már csak „hagyományaik” szempontjából is – az a bajtárs fogalom, amit mi ismerünk, „odaát” ismeretlen. Az akkor még a Szovjetunióban vegetáló Kun Béla például feljelentette, mert Nagy nem akarta felvenni a szovjet állampolgárságot, a pártban pedig többször megrótták „jobboldali elhajlás” miatt (ezt persze ne szó szerint értse a kedves olvasó, nekik már az is „jobboldali elhajlásnak” minősült, ha valaki nem szó szerint böfögte vissza Marx tanait). 1944-ben aztán a többi vörössel egyetemben hazatért. Szovjet tankok oldalán, amikor még folytak a harcok a saját hazája ellen. Azt hiszem, ezt nevezzük patkánytempónak.

Az államszocializmus kiépítésében is központi szerepet vállalt, azonban 1954-től számos kérdésben szembekerült a Rákosi-blokkal, híveivel egyfajta „belső ellenzéket” alkotott. Mivel nem volt hajlandó „önkritikát gyakorolni” (jellegzetes kommunista pártmódszer), 1955-ben ki is zárták a pártból, partvonalra sodródott, de híveinek tábora még mindig tekintélyes maradt.

Mindezeket azért tartottam fontosnak röviden leírni, hogy szemléltessem: Nagy Imre semmiben nem különbözött az elvtársaktól abban a tekintetben, hogy elkötelezett kommunista volt. Az államszocializmus felépítésének egyik központi szereplője volt, az pedig, hogy később szembekerült a párttal, nyilván nem a Horthy-féle ellenforradalmiság számlájára írható, hanem „házon belüli” véleménykülönbségek miatt. Logikus tehát a végkövetkeztetés, miszerint gyökeres változást ilyen embertől nem lehet várni. Jobb volt egy fokkal, mint a Rákosi-féle zsidó társaság? Jobb. Megfelelő és elégséges ez számunkra? Kell-e ezért Nagy Imrét piedesztálra emelni? Nem. Egyébként – a politikai korrektségből – adódóan elhanyagolt faktor Nagy Imre Rákosihoz és a párthoz fűződő viszonyában a tény, hogy Nagy Imre nem volt zsidó származású. Egyszerű, szegényparaszti családból származott, első kézből tapasztalta tehát a dualizmus kori fogyatékosságokat, amely hagyományok egy részét sajnálatos módon a Bethlen-csapat is továbbörökített a Horthy-korszakba. Ám amíg ezekre a problémákra a bölcsebb ember Gömbös fajvédő pártjánál, később pedig nemzetiszocialista pártoknál kereste a választ (emlékkezünk csak a Rajk testvérekre!), Nagy Imre sajnos a kommunista tanok felé közeledett. Hogy ez miért volt így, levezetni természetesen lehetetlen, nem vagyunk egyformák, de az orosz hadifogságban eltöltött időszak mindenképpen kulcsfontosságú a kérdésben.

Nagy Imre abban a tekintetben mártírnak mondható, hogy élete végén (s élete során többször is) szembekerült elvtársaival, ami végén az életébe került, de sosem jutott el odáig, hogy ezért magát a kommunizmust mint eszmerendszert hibáztassa. Mindig megmaradt a „játékszabályokon belül”, egyfajta belső ellenzékként, belső reformerként. Ám ezeket a belső reformereket nem igazán szokták szeretni egy pártban sem, főleg akkor, ha történetesen a Magyar Dolgozók Pártjáról van szó. Annak rendje és módja szerint többször alá is tettek, Kádár János elárulta (aki egyébként szintén megjárta a börtönt a „kedves elvtársaknak” köszönhetően), ennek végső állomása pedig csak és kizárólag a halál lehetett, ahogy azt a jakobinus diktatúrából is jól tudjuk.

Iskolás koromban egy-két üdítő kivételtől eltekintve utáltam a jeles napokra való iskolai megemlékezéseket, az ahhoz kapcsolódó műsorokat. Persze nem azért, mert közömbös voltam a téma iránt, hanem mert egysíkúak és unalmasak voltak. Nagy Imre (és társai) személyét soha nem vizsgáltuk meg több oldalról, évről évre ugyanazt a mantrát daráltuk le mindig velük kapcsolatban. Lévén, a középiskolát már régen kijártam, gyermekem pedig nincsen, ezért száz százalékig biztosan nem tudhatom, hogy a helyzet teljesen változatlan-e, de gyanítom, hogy nagy átlagban (a tanár személye ezen sokat változtathat, amennyiben elkötelezett, kiváló tanítóról beszélhetünk) igen. Őszintén remélem, hogy a valódi szemléletváltás – sok minden más témakörben egyaránt – már a küszöbön áll, és egymás után fogjuk a személyeket, eseményeket értékelni és abba a fiókba helyezni, ahová valójában valóak.

Személy szerint én ma a magyar népfelkelőkre, a magyar hősökre emlékezem, a reformkommunisták éltetését meghagyom másoknak.

Lehet talán, hogy utolsó perceikben ők is teljesen átértékelték, miket tettek és cselekedtek életük során? Vajon másképp csinálta volna Nagy Imre, ha teljesen elölről kezdhette volna?

Az élet és a magyar történelem egyik elképesztő paradoxonja, hogy Nagy Imre és Maléter Pál nyakába is pontosan az a Bogár János nevű állat rakta a kötelet, aki annak idején Szálasi Ferenc nemzetvezetőt és Imrédy Béla miniszterelnökünket is kivégezte (persze ennél jóval több név szárad a lelkén). Persze a kegyetlen magyar valóság törvénye szerint Bogár, a hóhér vígan élte napjait, Nagy Imre pedig végül ugyanazt a büntetést kapta, amit a valódi magyar hősök is kaptak 1945-46-ban. Bizony, különös dolog ez a magyar történelem. A magam részéről a legjobban egy spanyol katonai segítséggel hazatérő jobboldali emigrációnak örültem volna, de hát ez már csak álom marad.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info