Az írás meglehetősen hosszú lett, azonban jelenlegi témánk kapcsán érdemes elolvasni. Az antifasiszta politikus még a Horthy-éra alatt kezdte meg politikai karrierjét, harcolt a „fasizmus ellen”, vagyis a szovjetek oldalán a „demokráciáért”, majd ugyanaz lett a sorsa, mint a többi utánfutónak, akik egy idő után már csak útban voltak Rákosiék számára. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy az idézőjeles „mártír” még február 25-öt, a saját elhurcolását is túlélte fizikailag és politikailag egyaránt. 1958-tól ugyanis – immáron a kádári érában – ismét országgyűlési képviselő lett, és maradt is volna az, ha 1959-ben nem hal meg. Tette mindezt azután, hogy az 1956-os népfelkelés idején Nagy Imre kormányában miniszteri szerepet vállalt.

Kovács és kisgazda társai, „mértékadó polgári cimborái” tehát nem voltak hősök, emléknapot pedig végképp nem érdemelnek. Ennek ellenére az egykori politikusnak már van szobra, ráadásul egy eléggé frekventált helyen, a Széchenyi rakparton a Képviselői Irodaház mellett. A NER azonban ikonikus figurát lát Kovácsban – ez pedig akarva-akaratlanul sokat elmond a jelenlegi rendszer felfogásáról, világszemléletéről is –, így kapott egy újat Hajdúnánáson, a város főterén. Az alkotást Nagy István agrárminiszter avatta fel.

Most pedig lássuk, miket hordott össze ez a „derék ember” Kovácsról.

„A magyar múltat, a magyar nemzetet nem lehet eltörölni, ez a mának és jövőnek szóló beszédes üzenete Kovács Béla szobrának” – szögezte le Nagy István, majd olyan kifejezésekkel igyekezett Kovács munkásságát és a nemzeti függetlenségünket összekötni, mint a „hazához, Istenhez, családhoz való hűség”, az „értékeinkhez való ragaszkodás és kitartás”.

Nagy szavak ezek. Túl nagyok ahhoz, hogy egy lapon említsük Kovács Bélával, az meg egyenesen röhejes, hogy Nagy „a huszadik század legjelentősebb parasztpolitikusának” nevezte Kovácsot, habár ha a parasztpolitikusokat a szintén kommunista társutas Nemzeti Parasztpártra és az FkgP-re szűkítjük, nem volt túl nagy a konkurencia.

Kovács Béla olyan Magyarországért dolgozott, amelyben a paraszti-kispolgári demokrácia valósul meg, ahol a parasztság politikai kiszolgáltatottsága megszűnik. Ez a szellemiség jellemezte miniszteri munkáját is a földművelésügyi tárca élén Tildy Zoltán, majd Nagy Ferenc koalíciós koalíciós kormányában, általa – ahogy Nagy Ferenc egykori kormányfő fogalmazott -, „a magyar paraszt lépett be a magyar történelembe” – folytatta tovább Nagy István.

Habár egy NER-es politikustól nem is várhatnánk el, hogy ne egy Kovácshoz hasonló illető legyen a példaképe, az agrárminiszter elfelejti megemlíteni, hogy a nagy „demokráciacsinálás” közben Kovács a háborút viselő hazája ellen munkálkodott a kommunistákkal nagy egyetértésben, majd ki is szolgálta az új rendet egészen addig, amíg nem kezdték a kisgazdákat üldözni. Ez is a „hazához való hűség” egy fejezete, ahogy Nagy István fogalmazott? Mondjuk fideszes felfogásban simán lehet.

„A tiszta, szabad ember életet akaró” Kovács Béla és barátai tehát egyre inkább a NER-kánon részei, s habár a „demokratikus, antifasiszta” erők dicsőítése így is jól ment a filoszemita, globalista „jobboldalnak”, a „függetlenség” hajtogatásával új lendületet kapott az ő hamis emlékezetük is. Csakhogy ez akkor is, és most is hazugság.

Hiába mondja a Fidesz, hogy számukra a nemzeti függetlenségünk megőrzése a legfontosabb, Magyarország egy szuverén állam, mert ez nem igaz. Mint ahogy az sem, hogy a szovjet szuronyokkal megtámogatott antifasiszta demokraták bármilyen értelemben is hősök lennének csak azért, mert Rákosiék végül őket is leszalámizták.

Dacára a történelmi távlatoknak, a két csoport láthatóan kiválóan „megtalálta” egymást, s ha Kovácsék élnének, bizonyára remekül megértenék egymást a kormánypárttal. A zsák meg a foltja.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info