A kezdet után pedig a folytatás is ambivalensre sikeredett. Ferenc intelligens, szerény, világi hívságoktól mentes életet élt, s tudatosan kerülte a fényűzést. Ugyanakkor – halottról vagy igazat, vagy semmit – azt is el kell ismernünk, hogy – főként pápaságának legelső éveiben – nem megfelelően állt a menekültkérdéshez (a későbbiekben álláspontja finomodott), kijelentette, hogy az egyháznak nagyobb együttérzéssel kell viszonyulnia az LMBTQ-közösség tagjaihoz, a homoszexualitást pedig igyekezett minél szélesebb körben dekriminalizálni, s természetesen elítélte az antiszemitizmust is.

Utóbbiak finoman szólva sem tették vonzóvá a jobboldali körök számára, ugyanakkor mindezek ellenére is hiba volna végkövetkeztetéseket levonni, kiváltképpen azért, mert a valódi jellemrajza és pápai munkássága ennél jóval összetettebb. Rendkívül ijesztő a tudat, hogy sok esetben félinformációk alapján ítélkezünk (még akkor is, ha felkészültnek érezzük magunkat, vagy nem is feltétlenül rossz szándékkal tesszük), ugyanakkor valahol azt is áldásként fogom fel, hogy ennek felismerése egyáltalán eszembe jut. A keresztény értékrend mentén pedig leszűrhetem, hogy a pápa még halála után is tanított valamit – személy szerint most nekem is. Kell-e ennél nagyobb odaadás keresztény szemmel?

Ferenc öröksége azért is összetett, vagy egy kicsit bírálóbb kifejezéssel élve ellentmondásos, mert nézetei a 21. században még így is messzemenőkig konzervatívnak számítottak. Elutasította az azonos neműek házasodását, az egyik legmegosztóbb témában is állást foglalt – elutasította az abortuszt, sőt, ami 21. századi mércével igen különös, még a fogamzásgátlást is. Akik tehát kizárólag a fentebb felsoroltak alapján ítélkeznek róla, azok elfelejtik, hogy „reformersége” még így is konzervativizmusnak minősül, ha azt a világi társadalmak fogalomrendszerébe illesztjük.

Sőt, reformer mivoltát más szempontok alapján is értelmezhetjük. Semmilyen téren nem urizált, még azt sem használta ki, ami pápai titulusa okán járt volna neki, közéleti téren pedig nem riadt vissza a kifejezetten előremutató gondolatok megfogalmazásától sem.

Egy ízben például így fogalmazott: „Amikor a tőke bálvánnyá válik, és ez vezérli az emberek döntéseit, amikor a pénz iránti mohó vágy uralkodik, az rombolja a társadalmat, megbélyegzi és rabszolgává teszi a férfiakat és nőket, rombolja a testvériséget, egymás ellen fordítja az embereket, és ahogy világosan látjuk, veszélybe sodorja közös otthonunkat. Nem kell felsorolnom e finom diktatúra gonosz hatásait: mindannyian tisztában vagytok ezekkel. A mai társadalmi és környezeti krízis szerkezeti okaira sem kell rámutatnom. (...) Az emberek és a természet nem állhatnak a pénz szolgálatában. Mondjunk nemet egy kirekesztő és egyenlőtlen gazdaságra, ahol a pénz inkább uralkodik, mint szolgál. Ez a gazdaság gyilkol. Ez a gazdaság kirekeszt. Az ilyen gazdaság elpusztítja Föld Anyánkat.”

Nyilván tudjuk, hogy mely nép jellegzetes karaktere emelte a tőkét „bálvánnyá” (és biztos vagyok benne, hogy ő is tudta, csak nem mondhatta ki), ám a probléma már réges-régen túlmutat azon, hogy kizárólag ennek felismerése, vagy a kártékony elemek kiiktatása megoldást hozna. A mohó, romboló vágy a társadalom jelentős részén eluralkodott – rassztól teljesen függetlenül –, ezt pedig Ferenc is kiválóan felismerte. Ahol mindent a pénz szolgálatába állítanak, ott semmi sem fog rendesen működni. A gazdaság, a politika, de a mikroközösségek, például a házasságok sem (elég csak megnézni, sokan milyen paraméterek alapján választanak maguknak „társat”). Ez persze távolról sem azt jelenti, hogy az aszkéta élet bármire is megoldás lenne, illetve az ember az anyagi tényezők által biztosított vágyait sem kell hogy kiiktassa, de a korlátlan kapitalizmus nyomán a 21. századi modern ember nem csak átesett a ló túlsó oldalára, de még onnan elgurult pár száz méterre.

Az elhunyt pápa ezeket nem csak felismerte, de világiasan fogalmazva keményen bele is állt a témába, ez pedig kevés elődjére volt jellemző ilyen következetességgel.

Egy merőben másik szempont, de szintén beszédes, hogy Ferenc merte bírálni a terrorállamot is. Többször sürgetett azonnali tűzszünetet, sőt, az ENSZ-misszió elleni támadások felfüggesztését kérte, ez utóbbiból sportot űznek mind a mai napig a zsidó terroristák.

2024 decemberében a Vatikánban fogadta a Palesztin Nemzeti Hatóság elnökét, Mahmúd Abbászt (ilyet a mi cionista nindzsánk sosem tenne, pedig elviekben békepárti a szentem), sőt, ugyanezen hónap végén kimondta, hogy „gyermekek bombázása nem háború, hanem kegyetlenség”, mellyel kivívta a zsidó terrorállam haragját is. Ezzel a két cselekedettel messze többet tett, mint amennyit a legtöbb állam világi vezetője.

A béke mellett természetesen amúgy is elkötelezett volt, utolsó üzenetében húsvétvasárnap arról beszélt, hogy a népek védelem iránti igénye ne változzon általános fegyverkezési versennyé.

Mindezeket azért tartottam fontosnak megemlíteni, mert Ferenc pápa megítéléséhez ugyanúgy hozzátartoznak, mint azok a nyilatkozatok, állásfoglalások, amelyek alapján egy téves kép él sokak szemében a néhai egyházfőről.

Ferenc világnézetéről, célkitűzéseiről, elképzeléseiről hosszasan lehet társalogni, de az egészen biztos, hogy a személyében egy olyan embert vesztett ez a pusztuló világ, amilyenre (s az iránymutatásaira) nagy szüksége lenne a föld népeinek.

Nyugodjék békében!

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info