Nos, ezt a véleményemet szándékoztam márciusban úgy egy az egyben kidobni... na jó, csak kivételesen szembemenni vele. Megírtam, amit gondoltam és éreztem, majd másnap reggel azon nyomban ki is töröltem a lomtárba. Jól tettem, mert így látva – és azóta persze jól megrágva – az egészet, merőben más képet alkotok róla, mint három-négy rész után.

Mivel a NER szórakoztatóiparának legdrágább darabjáról van szó – és egy kiemelt jelentőségű korszakot dolgoz fel – borítékolható volt, hogy a sorozat kritikái egyben leképezik Magyarország politikai törésvonalait is, ebből pedig ki akartam maradni, amennyire csak lehet. Hogy ez jó, vagy éppen rossz – mármint a politikai törésvonalak láthatósága, azt mindenki döntse el maga, de abban egészen biztos voltam – egyetlen rész megtekintése nélkül, hogy a sorozat és az aktuálpolitikai helyzet elválaszthatatlan lesz egymástól. Abszolút megértem, ha ez valakinek nem tetszik, de az egyik – már csak a sorozat ábrázolásmódja miatt is – nem értelmezhető teljes mértékben a másik nélkül, gondoljunk csak arra, hogy az előző rendszer alkotásainál is megemlítjük a korszak politikai közegét. Ugyanakkor az is óriási hiba, ha valaki kizárólag ezen a szemüvegen keresztül értelmez egy önálló alkotást.

A visszajelzések összességét nézve egyértelmű, hogy – magyar léptékekkel mérve – egy sikersorozatról beszélünk, főleg, ha olyan szörnyűségekkel hasonlítom össze, mint az Aranybulla. Ugyanakkor – és ezért örülök különösen, hogy nem három rész után mondtam értékítéletet – az első néhány rész még egy jóval antipatikusabb légkört teremtett, mint az utána következők.

Ez az antipátia pedig leginkább magának a címszereplőnek az ábrázolásában testesült meg.

Hunyadit például legtöbben úgy ismerjük, mint a keresztény Magyarország egy kiemelkedő védelmezőjét, amely így is van, de hogy miként tengette mindennapjait (ráadásul egy olyan világban, ahol a közösségi média is ismeretlen fogalom volt, amely persze szintén egy cicomázott képet vetít ki, nem a teljes igazságot), lényegében nem tudjuk.

Éppen ezért az ifjabb Hunyadi lehetett olyan is, ahogy a sorozatban ábrázolják, más kérdés azonban, hogy ez a Hunyadi-kép nekem egyáltalán nem nyerte el a szimpátiámat – hangsúlyozom, a sorozat elejéről van szó. A későbbiekben egyre jobban elénk tárul annak a hadvezérnek a karaktere, akit a történelem lapjairól ismerünk. Nem tudom, hogy ez mennyire volt szándékos, de ha a kerek egészet nézem, ez a jellemfejlődésnek egy kiváló ábrázolása, még akkor is, ha cserébe „ki kellett bírni” az első néhány részt.

A másik sarkalatos pont, az a Trónok harcával való egyértelmű rokonság, például a főcím esetében. Voltak, akik szerint ez az eredetiség hiánya, szerintem viszont jótól ihletődni nem bűn. Nem egy az egyben a Trónok harca intróját tárták elénk, eredeti ötletekkel töltötték meg ezt az ihletődést.

Ez a rokonság egyébként a sorozat vonalvezetésén is meglátszik, amely szintén érthető, lévén itt is sok szálon fut a cselekmény. Más kérdés azonban, hogy ez még így is jóval kevesebb szál, mint a Trónok harca esetében, és kicsit azt érzem, hogy azzal a mennyiséggel a Hunyadi alkotói már nem bírtak volna el. Ezt nem azért mondom, mert mindenképpen akarok valami negatívat mondani, hanem azért, mert több esetben már ez a kevesebb szál is érezhetően… – hogy úgy mondjam, ropog. Nem egy alkalommal váltottunk fél-, vagy éppen egyperces jelenetre, és konkrétan nem hittem el, hogy most erre a kis időre „utaztunk” a történet eme szegletébe. Ezen pedig csak tovább rontottak az olykor szürreálisan gyermeteg párbeszédek. Ez jobb történetvezetéssel – és mindenekelőtt jobb vágással könnyen orvosolható lett volna, ezzel a problémával pedig a sorozat végéig nem tudtak mit kezdeni az alkotók, így például éreztem némi összecsapott hatást a Nándorfehérvár alatti utolsó rohamnál is.

Persze egy ilyen eposz esetében nem csak a szálakat nehéz mozgatni, de elmesélni is egy olyan történetet, mely a sorozat végeztével összeáll. Ha tényleges történelemről beszélünk és nem fikcióról, több évszázad távlatából – jóval kevesebb forrással, mint amennyi mondjuk a 20. századból ránk maradt – nagyon nehéz rekonstruálni az akkor élő emberek mindennapjait, legyen szó bárkiről. Így például a történet és Hunyadi aktív évei alatt legalább három pápa váltotta egymást a trónon, a sorozatban mégis ugyanazt a személyt látjuk végig. Ez nyilván csak a részletek iránt elkötelezett embereknek tűnik fel, de a sorozat szempontjából mégis fontos, mivel a nem túl rokonszenves személyén kívánták bemutatni az alkotók – gondolom én – a reneszánsz pápák ambivalens mentalitását.

Az ábrázolás nézőpontja persze a többi karakternél is kérdéses (arra mind a mai napig nem kaptam választ, hogy Dugovics Titusz személyét miért egy külföldi katonával helyettesítették), amit viszont abszolút eltaláltak a készítők, az a főnemesi, udvari világ romlottságának és az itáliai fertőnek az ábrázolása. Hunyadi környezetének végeláthatatlan intrikái kiválóan szemléltetik a korszakra jellemző nyugtalanságot, amelynek végállomása – magyar viszonylatban – Mohács volt.

Nyilván, ezt a romlottságot kiábrándító látni, de tekintsük inkább intő jelnek, hogyan nem kell kinéznie egy ideális államnak.

Más kérdés azonban, hogy ez a fertő is nagyon nagy dózisban érkezik az arcunkba. Nem kapunk kapaszkodókat, igazán szimpatikus karakterekből is kevés van. A sokak által bírált, szexualitást tartalmazó jelenetek inkább csak a sorozat első felében jellemzőek, a NER látványosan nyitni próbált a „modernebb felfogású” alkotások, nézők felé. Ezek a jelenetek noha nem öncélúak, és inkább a hatalmi harcok megtestesítői voltak, néhol azért igencsak elvetették a sulykot, például a homoszexualitást ábrázoló résznél. Mondhatnánk, hogy ez súlyos ferdítés történeti szempontból is, csak mivel időben távol vagyunk, Schrödinger macskája ott figyel a sarokban: őszintén, ha ezek a történelmi alakok amúgy ilyenek lettek volna, ezt bárki le merte volna jegyezni?

Persze ezt is megfoghatjuk az irónia oldaláról. Netán a NER, miközben a magyar udvart ábrázolta, akarva-akaratlanul a saját környezetéből indult ki? Hiszen mindenki azt adja, ami lényege, és ha valamiről nem tud bizonyosat (jelen esetben a korszak emberének magánélete), azt olyan motívumokkal fogja feltölteni, mely a leginkább közel áll a saját lelkivilágához. Mindezt még inkább elmélyíti az a szintén nem elhanyagolható tény, hogy a film egyik kiemelt rendezője, Nagypál Orsi nyíltan leszbikus, amire még büszke is, hiszen 2021-ben őt érte a „megtiszteltetés”, hogy elmondhatta a Pride nyitóbeszédét.

Egyébiránt a Hunyadi sorozattal kapcsolatban látszik, hogy az alkotóknak volt víziójuk, mit akarnak látni a vásznon. 50-60 éves versenytársaival felesleges összehasonlítani, a Madarakat sem hasonlítgatom a modern horrorokhoz, mert nincs értelme. A maguk nemében örökzöld, érdekesség gyanánt bármikor újranézhető alkotások, de ha nem is mindenben, számos területen lépést kell tartani a világgal – kiváltképp igaz ez a filmszakmára.

A Hunyadi tipikusan az az alkotás, mely olyan, amilyen szemszögből éppen nézzük. Rendben van, látszik rajta a nagy költségvetés, nem hordozza magán a magyar filmipar levetkőzhetetlennek hitt gyermekbetegségeit, s végig is néztem, mert, bár itt nem volt mit elspoilerezni, érdekelt, mit hoznak össze. Ugyanakkor a fentebb említett hiányosságok teret adnak a „valami azért hiányzik” nyugtalanító érzésnek is.

A színészi gárda egyébként teljesen jó volt, viszont, hogy önmagában a sorozat képes-e bárkibe is hazafias érzelmeket ültetni, már nem ennyire egyértelmű, de ez messze túl is mutat jelenlegi témánkon. Mindenesetre Hunyadi várnai csata előtti beszéde, amikor arról beszél, hogy „Fiaim, megint itt hagytak minket a szarban!”, történelmünket jól ismerve fanyar mosolyt csalt az arcomra. Telitalálat, és egyben értékes jelenet is, mert a Hunyadi párbeszédei viszont hajlamosak az ellaposodásra is a csiszolatlanságra.

A Hunyadi ízig-vérig egy NER-termék, ahol reálisan analizálják a 15. század kereteit, ugyanakkor az első 3-4 rész súlyosan demoralizáló tud lenni, mert egy olyan Hunyadi Jánost ábrázol, aki sokkal taszítóbb, semmint szerethető. Ezen később fordítanak, mely a főhős jellemfejlődésének, jellemépülésének is betudható. Régi filmes módszer, de sosem gondoltam volna, hogy itt köszön majd vissza.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info