Ezzel párhuzamosan Venezuelát, úgy tűnik, az Egyesült Államok kvázi kézi vezérléssel óhajtja irányítani, az országban nem túlságosan ismert „demokratikus ellenzék” helyett (akik közül sokan eleve nem tartózkodnak az országban) pedig a jelenlegi rendszer szereplőire épít – legalábbis egyelőre.

Maduro eddigi feladatait Delcy Rodriguez ügyvivő elnök, korábbi alelnök látja el, aki mindennek hatására már sokkal cizelláltabb hangnemet üt meg a Trump-adminisztrációval, mint előtte.

Venezuela megtámadásával, illetve az elnöki pár kvázi elrablásával kapcsolatban két alapvető tanulságot érdemes levonni, pluszban pedig még egy kevésbé komolyat, de legalább annyira érdekeset.

1. A katonai akciót követően felmerült – elsősorban nemzeti, antikommunista körökben, hogy kell-e krokodilkönnyeket hullajtani egy olyan rezsimért, amely erősen merít Fidel Castro örökségéből, „népinek és baloldalinak” hirdeti magát, és néhány évtized alatt kvázi tönkretette a térség egyik leggazdagabb államát.

Maduro, és elődje, Hugo Chávez rendszere egyértelműen kapcsolódik a latin-amerikai forradalmi örökséghez, ahol az alapvetően nemzeti hangnem nem egy nemzetiszocialista alapokon nyugvó szocializmussal találkozik, hanem egy echte kommunista felfogással. Ebben az esetben pedig – ahogy az mindig, minden esetben lenni szokott – a célországok növekvő szegénységgel, a bűnözési ráta emelkedésével, árucikkek hiányával, aggasztó méreteket öltő korrupcióval stb. szembesülhetnek.

Valószínűleg ezek azok az okok, ami miatt Maduro bukását a lakosság jelentős része nem különösebben sajnálja, míg olyan, ennél jóval fontosabb tényezők, mint például a hadsereg, hűek maradtak a rendszerhez.

Nagyon röviden, egyfajta gyorstalpaló gyanánt tehát ezt érdemes tudni elöljáróban Venezuela politikai-gazdasági helyzetéről. Felmerül azonban a kérdés, hogy a siralmas állapotokon egy külső hatalomnak kell-e segíteni. Ha pedig önhatalmúlag úgy dönt, hogy „segít”, az valójában miért történik?

Valószínűleg a legelvetemültebb Trump-hívők számára is világossá vált már, hogy Trump „békemissziója”, miszerint saját küldetésének érzi, hogy „békét teremtsen” a bolygón, a 21. század egyik legnagyobb világcsalása. Az amerikai olajipari cégek Venezuelával kapcsolatos aktivizmusa mutatta meg, hogy az „antikommunista rendteremtés” egy óriási hazugság, valójában azért vannak ott, amiért általában szoktak: olajért.

Lehet, hogy „mellesleg” lesz egy politikai enyhülés, és még az sem kizárt, hogy emelkedni fog az életszínvonal (mondjuk -100-ról „feltornázni” valamit 0-ra nem nehéz dolog), de az amerikai elnököt és körét legalább annyira érdekli az antikommunizmus, mint egyéb más világnézet, ideológia: semennyire.

Ha ez nem így lenne, akkor inkább Észak-Koreával kezdtek volna kakaskodni, amely egy ezerszer embertelenebb rendszer a venezuelainál, ám érdekes módon ez az ország nem zavarja a „béke hírnökét”. Biztos nincs elég „folyékony aranyuk”.

Magyarul, aki örül Maduro bukásának, megteheti, de ha azt hiszi, hogy ez egy antibolsevista kereszteshadjárat első állomása, súlyosan téved, és nem látta meg a showman mögött a veszélyes politikust.

2. Beszélik, hogy Trump politikájával a Monroe-elv éledt újjá, ám ez csak részben igaz. Az amerikai elnök valóban kiemelt figyelmet fordít az amerikai kontinensre, de ez nem jelenti azt, hogy nem tekint messzebbre is. A demokraták csak messzebbre tekintettek, Trump mindkét irányba, hiszen a történtekkel párhuzamosan Iránt is folyamatosan provokálja.

Az igazság az, hogy korábbi történelmi példákkal nem lehet pontosan leírni, amit a Trump-adminisztráció jelenleg csinál, ugyanis éppen átírják a jelenlegi globális status quo szabályait.

A venezuelai példa megmutatta, hogy az erősebb igazából bármit megtehet, az elmúlt évtizedekben – lényegében a második világháborút követően – alapított, a „globális béke és prosperitás” felett őrködő nemzetközi szervezetek pedig egy éles helyzetben semmire sem jók, kizárólag arra, hogy a tengelyhatalmak bukása óta jelképesen őrizzék a már említett „békét”.

Sokszor hangoztatom, hogy a tömegdemokrácia, illetve a mai értelemben vett demokratikus berendezkedés egy nagyon rövid időt ölel fel, ha a történelem egészét nézzük, és életképtelenségénél fogva nem is fog sokáig élni, hiszen minden reális természeti-politikai törvénnyel ellentétes, és lényegében mind a mai napig a nemzetiszocializmus felett aratott 1945-ös győzelem élteti. Ám mialatt úton-útfélen hangoztatják ezt az örökséget, láthatóan tehetetlenek a valódi, jelenkori, tényleges veszélyek ellen. Mint például Trump kiszámíthatatlansága.

Ha az amerikai elnök hisz is valamiben, akkor az egészen biztosan nem az antikommunizmus, hanem az a jellegzetes amerikai filoszemitizmus, melyet jórészt hamis bibliai érvekkel, némi misztikummal igyekszik bebizonyítani a bebizonyíthatatlant, miszerint az Egyesült Államok elemi érdeke a zsidókkal, szűkebb értelemben véve Izraellel való szövetkezés. Ennek megfelelően a „gázai mészáros” Netanjahu teljes mellszélességgel kiállt az USA venezuelai offenzívája mellett (amiből az Egyesült Államok profitál, abból Izrael is), és ha rajtuk múlik, annak is bólogatnak majd, ha Trump béketerve annyira „jól” sikerül, hogy lángba borítja az egész Földet.

Egyszerűbben fogalmazva: a nemzetközi szerződések, szervezetek, mozgalmak jelentőségét nem kell túlbecsülni. A végén az erősebb igaza győz, amit naivság lenne elvitatni (mint ahogy azt is, hogy a béketeremtéshez sokszor tényleg háborúskodásokon keresztül vezet az út), csak az a baj, hogy ez az erő most nem építeni akar, végképp nem az európai kultúra felemelkedése a célja, szóval annak a bizonyosnak a rossz végén állunk. (Meg egyébként azok az amerikaiak is, akik az „America First” elvben hisznek, nem az „Israel First”-ben.)

Végül, de nem utolsósorban, több mint aggályos, hogy egy szuverén ország vezetőjét egyszerűen elrabolják, hogy a kezdeményező ország bírósága döntsön a sorsáról. Ez a gyakorlat teljesen ismeretlen volt egészen 1945-ig, vagyis a második világháború végéig, amikor is a szövetségesek felrúgták az akkori trendeket, és „nemzetközi törvényszék” elé citálták az idézőjeles „háborús bűnösöket”. Az értelmi szerzők a szövetségen belül is az angolszászok voltak (Nürnberg), de a szovjetet sem kellett félteni a népbíróságok intézményével, melyet a magyarok is jól ismernek. Utóbbi esetében ugyan Magyarországon történt a bíráskodás, de szovjet szuronyok árnyékában, kollaboráns magyar politikusokkal és bosszúszomjas zsidókkal.

3. Végül egy kissé vidámabb megközelítés.

A Venezuela elleni támadásra meglehetősen sokszínűen reagált az „internet népe”. Születtek kreatív és vicces, vagy éppen tökéletesen lényeglátó mémek is, de a háborúkhoz való viszonyulás egy jellemzően 21. századi formája az is, hogy elkapkodták azt a fajta szürke Nike-melegítőt, amelyben gépre pakolták az amcsik Madurót.

Nagyjából ilyen lehet az, amikor a maxra tekert fogyasztói társadalom találkozik a status quo átalakulásával.

Összegezve elmondhatjuk, hogy Dél-Amerika nincs könnyű helyzetben. Nehéz sajnálni azokat a rezsimeket, ahol magukat „népi baloldalinak” nevező szereplők taccsra vágják a terület gyönyörű országait (nem beszélve a kábítószer okozta problémákról) – éppen ezért sem siratják Madurót túl nagy számban a venezuelaiak, ugyanakkor az amerikai imperializmus sem szívjóságból érkezett Dél-Amerikába. Ezeknek az országoknak a számára egy olyan nemzeti, ugyanakkor szociális kérdésekkel is megfelelően foglalkozó rendszer lenne ideális, mely egyaránt hátat fordít a marxista felfogásnak és az Egyesült Államok imperializmusának is. Erre viszont nagyjából annyi esély van, minthogy Európa felébred, és újjáépíti az 1945 előtti világot. Konvergál a nullához.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info